Gyilkosság. Börtön. Lopás. Bűn. Pokol.
Néhány kulcsszó, ha az ember az elmúlt napok drogokkal kapcsolatos híreit szemlézi a neten.
Minden arról szól, hogy a tudatmódosító szerek használata szükségszerűen pokoli dolog. A szerhasználó = bűnöző.
A drog = ördögi.
Pedig ezzel szemben ha a legtipikusabb illegális drogfogyasztással kapcsolatos történetet szeretnénk leírni, az valahogy így nézne ki:
Józsi elszívott egy spanglit este, bután vihorászott valami YouTube videón, aztán elment aludni.
Nincs benne gyilok meg bűn meg pokol.
Ezért aztán ezek a történetek – ha a statisztikát nézzük, a történetek túlnyomó többsége – egyáltalán nem érdekesek a médiának.
De a függőség hétköznapi valósága sem érdekes, amíg nem illik bele a szenzációhajhász sztereotípiákba. Márpedig a legtöbbször nem illik bele.
Hiszen még ha valakinek problémássá is válik a kapcsolata szerekkel, akkor sem feltétlenül adja el az anyja veséjét a következő adagért és nem válik pszichopata erőszakos bűnözővé sem.
A függőség a legtöbbször nem pokoli drámákból áll, inkább a hétköznapok lassú, szomorúan unalmas sorvadozásából.
Gyermekkori traumákkal, a múlt kísérteteivel való sziszifuszi küzdelmekről szól.
Ez viszont nem érdekli a médiafogyasztó polgárt.
Ő a bűn és bűnhődés melodrámáit szeretné látni, végtelenítve.
Történeteket, amik megerősítik az előítéleteit és visszaigazolják a saját normáit.
Így az emberek a történetek extrém 1-2%-ának kiszínezett, dramatizált, kontextusból kiragadott verzióiból alkotnak képet az egész drogjelenségről.
Nekem meggyőződésem, hogy a társadalom hozzáállása ebben a kérdésben akkor tud változni, ha megtörjük ezeknek a démonizáló kényszer-narratíváknak és horror-sztoriknak a monopóliumát.
Nem az a cél, hogy ezzel szemben a droghasználatot vagy akár a függőséget pozitívan ábrázoljuk – csupán olyannak, amilyen: mélységesen emberinek.
Emberi megküzdési stratégiáknak.
A szerhasználat önmagában nem embertelen és pusztító – legfeljebb az embertelen körülmények formálják azzá.