Gyilkosság. Börtön. Lopás. Bűn. Pokol. Néhány kulcsszó, ha az ember az elmúlt napok drogokkal kapcsolatos hí­reit szemlézi a neten. Minden arról szól, hogy a tudatmódosí­tó szerek használata szükségszerűen pokoli dolog. A szerhasználó = bűnöző. A drog = ördögi. Pedig ezzel szemben ha a legtipikusabb illegális drogfogyasztással kapcsolatos történetet szeretnénk leí­rni, az valahogy í­gy nézne ki: Józsi elszí­vott egy spanglit este, bután vihorászott valami YouTube videón, aztán elment aludni. Nincs benne gyilok meg bűn meg pokol. Ezért aztán ezek a történetek – ha a statisztikát nézzük, a történetek túlnyomó többsége – egyáltalán nem érdekesek a médiának. De a függőség hétköznapi valósága sem érdekes, amí­g nem illik bele a szenzációhajhász sztereotí­piákba. Márpedig a legtöbbször nem illik bele. Hiszen még ha valakinek problémássá is válik a kapcsolata szerekkel, akkor sem feltétlenül adja el az anyja veséjét a következő adagért és nem válik pszichopata erőszakos bűnözővé sem. A függőség a legtöbbször nem pokoli drámákból áll, inkább a hétköznapok lassú, szomorúan unalmas sorvadozásából. Gyermekkori traumákkal, a múlt kí­sérteteivel való sziszifuszi küzdelmekről szól. Ez viszont nem érdekli a médiafogyasztó polgárt. Ő a bűn és bűnhődés melodrámáit szeretné látni, végtelení­tve. Történeteket, amik megerősí­tik az előí­téleteit és visszaigazolják a saját normáit. Így az emberek a történetek extrém 1-2%-ának kiszí­nezett, dramatizált, kontextusból kiragadott verzióiból alkotnak képet az egész drogjelenségről. Nekem meggyőződésem, hogy a társadalom hozzáállása ebben a kérdésben akkor tud változni, ha megtörjük ezeknek a démonizáló kényszer-narratí­váknak és horror-sztoriknak a monopóliumát. Nem az a cél, hogy ezzel szemben a droghasználatot vagy akár a függőséget pozití­van ábrázoljuk – csupán olyannak, amilyen: mélységesen emberinek. Emberi megküzdési stratégiáknak. A szerhasználat önmagában nem embertelen és pusztí­tó – legfeljebb az embertelen körülmények formálják azzá.