A világ gyönyörű és borzalmas hely. Kár tagadni. Minden szépsége ellenére is rettenetes dolgok történnek benne jó emberekkel. Az ember tekintete örökké vádlón az égre mered: miért? Avagy a leggyakrabban: miért én? A teodicea – a rossz létezésének magyarázata a világban – évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Miért van rossz a világban? Vallási kontextusban: miként lehetséges egy jó Isten léte, ha a világban gyerekek halnak éhen? Aki azt gondolja, hogy majd én itt most egy egyszerű és megnyugtató választ fogok adni erre a kérdésre, az téved. Egyébként sem hiszek a szabványos egyenválaszokban. Azok mindig is hamisan csengenek és üresen konganak. Ahogy Viktor Frankl mondja: az ember a világtól kérdezi, hogy mi az értelme – pedig a világ mindvégig tőle kérdezi ugyanezt. Az ember a saját, szenvedésben érlelt válaszait, igazságait tapasztalati úton találja meg, és nem tekintélyelv alapján fogadja el holmi dogmákból. Az én tapasztalati úton megtalált igazságom az, hogy bár nem tudod megváltoztatni azt, amilyen a világ és ahogyan működik – de azt meg tudod változtatni, ahogyan te működsz és ahogyan viszonyulsz a világhoz. És sokkal kevesebbet szenvednénk ebben a világban, ha többször és többet összpontosí­tanánk az utóbbira. Ez nem jelenti azt, hogy legyünk passzí­vak és kritikátlanok a világgal szemben. Mi több, paradox módon a világot is azok az emberek tudták kifordí­tani a sarkaiból, akik előbb saját magukban megtalálták az archimédészi pontot ehhez. „Az elméd elvárásai teremtik a saját poklodat,” í­rja Ram Dass, az amerikai pszichiáterből lett hindu guru. „Amikor frusztrált leszel, mert valami nem úgy történik, mint gondoltad, vizsgáld meg azokat a gondolataidat; ne csak azt a dolgot, ami frusztrál. S kezdesz majd rájönni, hogy a szenvedésed jelentős része azokból a modellekből ered, amelyeket az elmédben hozol létre arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Közben képtelen vagy engedni, hogy egyszerűen csak – legyen.” Eckhart mester, a 14. századi keresztény misztikus, aki nagy hatással volt Lutherre és egy sor más jelentős gondolkodóra, ezt úgy fogalmazta meg: „miértek nélkül élni”. Anélkül élni, hogy folyamatosan vádlón az égre néznénk, hogy „miért én”. Elengedni a görcsös igyekezetünket, hogy csak azért tegyünk jót, mert cserébe várunk érte valamiféle ellenszolgáltatást. Boldog életet. Örök üdvösséget. Elengedni a folyamatos összehasonlí­tgatást másokkal, akik jobbak, szerencsésebbek, mint mi. A múlthoz, ami szebb volt – a jövőhöz, ami majd szebb lesz. Elengedni a saját megszállott ragaszkodásunkat ahhoz az „önkorlátozó meggyőződéshez” (copyright Máté Gábor), hogy valami baj van velünk – hogy valami baj van a világgal. Csak lenni az Örök Mostban. Ezeket az igazságokat persze megtaláljuk – aztán időről időre elfelejtjük, és megtaláljuk megint. Az emberi élet tele van ellentmondással és esetlegességgel. Minden tudásunk feledésre van í­télve – de minden pillanatban újra emlékezhetünk rá. (notes to myself)