Megérteni, hogy elvesztettünk valakit, és elfogadni, hogy nincs többé – ez két különböző dolog. Könnyű összekeverni.
Túl gyorsan állunk elő a vigasztaló közhelyekkel arról, hogy az élet megy tovább. Túl gyorsan akarunk továbblépni. Nincs idő a gyászra. Félünk tőle. Nem akarjuk átélni a fájdalmat, menekülünk előle. Mielőtt még az elménk valóban felfogta volna azt a fájó hiányt, ami ott tátong a lélek közepén.
Igen, a közepén: mert a gyász mindig egyben a saját identitásunk válsága is. Ki vagyok én? Kizökkent az otthon-létből egy hideg, szomorú síkra, ahol okos fejünkkel biccentünk, nem remélünk.
Szólnál – de nincs, aki meghallja.
Érintenél – de az ürességet markolod.
Hallgatnál – de nincs, aki beszéljen.
A fájdalom elől nem menekülhetünk. Félelmetes, delejes erővel húz vissza az ásítozó hiány, mint a Fekete Lyuk. Kétségbeesetten keressük a jelentést az ürességben. A kapaszkodókat, amelyekbe fogódzva elrugaszkodhatunk, lendületet vehetünk és visszatérhetünk az otthon-lét meghitt melegébe.
Mint egy űrhajós, aki űrséta közben elszakadt az űrhajótól, és most tehetetlenül pörög a zéró-gravitációban a mélyűr felé.
Van visszaút?
Nincs – és mégis van.
Az út keresztül vezet a fájdalmon. Visszafordulva elkerülni, megkerülni nem lehet.
Milyen sokat jelent ilyenkor egy csipetnyi őszinte kedvesség és együttérzés egy másik emberi lénytől. Nem a sajnálkozó irtózat, amivel egyesek közhelyeket hebegnek, és alig várják, hogy továbbálljanak, nehogy őket is megfertőzze a gyász. Hanem amikor meglátjuk a saját fájdalmunkat tükröződni a másik ember szemének óceánjában.
A gyász soha nem múlik el teljesen. Még évek múltán is tudod érezni a kínt. De megtanulod elviselni, megtanulsz együtt élni vele. Már nem zökkent ki úgy az egzisztenciális horror – már nem pörögsz ki tőle a mélyűrbe. Az elméd jelentéssel tömi be a tátongó lyukakat.
(notes to myself)
