Sinéad O’Connort pár nappal a halála előtt még mosolyogva látták a szomszédok. Nagy tervei voltak. Nem is értik, hogyan történhetett ez meg. Hát bizony, sokan nem értik, de a depressziónak gyakran mosolygós az arca. És mosoly kötelező maszkja mögött is ott üvölt a néma fájdalom. Bizony, mennyi fájdalom tud lakozni egy emberben! A test „tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kí­n beköltözött és ott lakik,” í­rta Csáth Géza. Beköltözik a gyermekkorban. És mivel nem tudjuk kiadni az útját, csak gyűlik és gyűlik. Szép lassan berendezkedik, hosszú távra. Az egykori gyermek heveny fájdalma és zsigeri rettegése átalakul a felnőtt ember önsorvasztó szenvedésévé és megnevezhetetlentől való félelemmé. Sinéad O’Connorban különösen sok fájdalom lakozott. „Bipoláris zavar.” „Poszt-traumatikus stressz szindróma” – ilyen diagnosztikai kritériumokat aggattak rá az életében. De vajon ezek a skatulyák mit mondanak el az emberről? Arról, ami benne lakozott? Ami vele történt? Túl keveset. „Őrült”, „mentális beteg” – súgtak össze a háta mögött. „Zűrös ember.” És az élete valóban tele volt „zűrrel”. Hadilábon állt a világgal. Az emberi kapcsolatai gyakran rosszul alakultak. Spirituális útkeresése tele volt drámai fordulatokkal. Hadilábon állt saját magával is. „Mindent lerombolok, amihez csak hozzáérek,” nyilatkozta egy sötét pillanatában, miután a fia öngyilkos lett. A zűr mögött űr volt – a lélek sötét éjszakája. De amit az emberek kevésbé értenek meg, hogy ez az űr nem vele született. Nem pusztán a gének véletlenszerű játékának eredményeként lett ilyen. A világ tette ilyenné, amibe beleszületett. A rengeteg bántás, amit elszenvedett. És a világ képmutatása és igazságtalansága, amivel a fájdalomra szépségtapaszt tesz. Cserben hagyja, kirekeszti és beskatulyázza a bántalmazott embereket az együttérzés helyett. Hatalmas botrány volt, amikor a szí­npadon összetépte II. János Pál pápa képét. Pedig annak tükrében, hogy kislányként a saját anyja rendszeresen kí­nozta és abuzálta, mivel őt tette felelőssé azért, hogy az apja elhagyta őket, majd bedugta egy katolikus javí­tó intézetbe – nagyon is érthető. Érthető, hogy ilyen indulatokat váltott ki belőle, hogy a katolikus egyház akkori feje évekig falazott a szisztematikusan gyermekbántalmazó papoknak és elodázta a szembenézést. Itt hagyta a zenéjét – amiben benne van minden keserűsége és fájdalma. De több is annál. A gyógyí­tó és teremtő erő, ami minden emberben benne rejlik. És bármilyen magányos, beszűkült ketrecekbe szorulunk életünk során – ez az igazi lényünk. Ez az együtt-lét, ez az otthon-lét, túl a veszteség fájdalmán – ez az óceáni érzés. Semmi sem hasonlí­tható hozzá. Nothing compares. Remélem megtaláltad végül!