Bertrand Russell filozófus szerint korunk átka, hogy az ostobák rendkívül magabiztosak, míg azok, akikbe bármi értelem és képzelőerő szorult, tele vannak kételyekkel és önbizalomhiánnyal. És amikor ezt írta, még nem is létezett a közösségi média – ami nap mint nap bizonyítékát adja e mondás igazságának.
A gond csak az, hogy ezt olvasván a magabiztos ostoba éppúgy bólogat, mint ahogy az önbizalomhiánytól sújtott értelmes. Mert az ostoba ugye a legritkább esetben van tisztában azzal, hogy róla van szó: tovább hirdeti fertelmes magabiztossággal mindazt a bolondságot, amiről azt képzeli, hogy bölcsesség. És, ahogy arra Martin Luther King Jr. rámutatott, a lelkiismeretes, öntudatos ostobaságnál kevés veszélyesebb van.
De vajon ki mondja meg, ki ostoba és ki bölcs? Valószínűleg senki sem ostoba az esetek 100%-ában, mint ahogy senki sem folyamatosan okos. Erre is igaz az, amit Tolsztoj az emberről mondott: nem feketék és fehérek vagyunk, hanem olyanok, mint a folyók. Hol tiszta vizűen, sebesen szaladunk, hol iszaposan, sekélyesen hömpölygünk. Még a legértelmesebb elmék is képesek néha borzasztó ostobán beszélni és viselkedni – és a legtompábbak is képesek néha alázatra tanítani minket pillanatnyi bölcsességükkel.
Természetesen már önmagában ennek, a saját korlátainknak, a valóság összetettségének, finom különbségeinek, gyakori paradoxonjainak a belátásához is értelem kell. Elfogadásához, életünkben való alkalmazásához pedig jóval többre van szükség, mint az IQ. Ez az alkalmazott belátás intellektuális alázatot teremt – és egyben nyitottságot is arra, hogy más perspektívákból más igazságok is létezhetnek. Én ezt az intellektuális alázatot és ezt a nyitottságot nagyon tudom becsülni emberekben, még akkor is, ha egyébként nem rendelkeznek hatalmas lexikális tudással. Míg ha ez az önreflexiós képesség és nyitottság hiányzik valakiből, akkor hiába művelt: engem inkább taszít.
Ez is egy paradoxon: a világnak jóval kevesebb beképzelt ostobára és jóval több magabiztos bölcsre lenne szüksége. De ugye az ostobaság természeténél fogva magabiztos, törtető és felfuvalkodott. Az értelmes, nyitott emberek pedig természetüknél fogva szelídebbek, szemlélődőbbek, alázatosabbak. Megtartani ezt a szelíd önreflexiót és kontemplációt, és közben tudni, hogy mikor, miért és hogyan érdemes és kell határozottan, magabiztosan fellépni – ez bizony nem könnyű feladat. Egy életen át tanulhatja az ember, és még mindig bukdácsolhat ezen az ugróiskolán.
(notes to myself)
kép: Martin Nicolausson