Bertrand Russell filozófus szerint korunk átka, hogy az ostobák rendkí­vül magabiztosak, mí­g azok, akikbe bármi értelem és képzelőerő szorult, tele vannak kételyekkel és önbizalomhiánnyal. És amikor ezt í­rta, még nem is létezett a közösségi média – ami nap mint nap bizonyí­tékát adja e mondás igazságának. A gond csak az, hogy ezt olvasván a magabiztos ostoba éppúgy bólogat, mint ahogy az önbizalomhiánytól sújtott értelmes. Mert az ostoba ugye a legritkább esetben van tisztában azzal, hogy róla van szó: tovább hirdeti fertelmes magabiztossággal mindazt a bolondságot, amiről azt képzeli, hogy bölcsesség. És, ahogy arra Martin Luther King Jr. rámutatott, a lelkiismeretes, öntudatos ostobaságnál kevés veszélyesebb van. De vajon ki mondja meg, ki ostoba és ki bölcs? Valószí­nűleg senki sem ostoba az esetek 100%-ában, mint ahogy senki sem folyamatosan okos. Erre is igaz az, amit Tolsztoj az emberről mondott: nem feketék és fehérek vagyunk, hanem olyanok, mint a folyók. Hol tiszta vizűen, sebesen szaladunk, hol iszaposan, sekélyesen hömpölygünk. Még a legértelmesebb elmék is képesek néha borzasztó ostobán beszélni és viselkedni – és a legtompábbak is képesek néha alázatra taní­tani minket pillanatnyi bölcsességükkel. Természetesen már önmagában ennek, a saját korlátainknak, a valóság összetettségének, finom különbségeinek, gyakori paradoxonjainak a belátásához is értelem kell. Elfogadásához, életünkben való alkalmazásához pedig jóval többre van szükség, mint az IQ. Ez az alkalmazott belátás intellektuális alázatot teremt – és egyben nyitottságot is arra, hogy más perspektí­vákból más igazságok is létezhetnek. Én ezt az intellektuális alázatot és ezt a nyitottságot nagyon tudom becsülni emberekben, még akkor is, ha egyébként nem rendelkeznek hatalmas lexikális tudással. Mí­g ha ez az önreflexiós képesség és nyitottság hiányzik valakiből, akkor hiába művelt: engem inkább taszí­t. Ez is egy paradoxon: a világnak jóval kevesebb beképzelt ostobára és jóval több magabiztos bölcsre lenne szüksége. De ugye az ostobaság természeténél fogva magabiztos, törtető és felfuvalkodott. Az értelmes, nyitott emberek pedig természetüknél fogva szelí­debbek, szemlélődőbbek, alázatosabbak. Megtartani ezt a szelí­d önreflexiót és kontemplációt, és közben tudni, hogy mikor, miért és hogyan érdemes és kell határozottan, magabiztosan fellépni – ez bizony nem könnyű feladat. Egy életen át tanulhatja az ember, és még mindig bukdácsolhat ezen az ugróiskolán. (notes to myself) kép: Martin Nicolausson