Bár zenerajongó vagyok, nem értek különösebben a zenéhez. Mindig csodálattal töltött el, amikor egy szimfonikus zenekar megszólal, és a rengeteg hangszer és zenész kifinomult együttműködésének eredményeként megszólal valami csodálatos összhangzat. Ami nem egyszerűen harmóniát tükröz, de egyben valahol nagyon mélyen, a szív ismeretlen régióiban, megpendít egy már szinte elfelejtett húrt. Pont úgy, ahogy kell.
Vajon hogyan lehetséges ez? Mik ennek a műhelytitkai? Na ehhez nem értek. Rejtély, mint ahogy egy számomra ismeretlen bűvésztrükknek is csak az eredményét látom és ámulok. De azzal tisztában vagyok persze, hogy mindezt az élményt, amit átélek, nagy munka előzte meg. Egészen onnan, hogy egy zeneszerző elméjében megszületett a darab, odáig, hogy a zenekar hangol az előadás előtt.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy valahol így működünk mi is, emberek. Egyének és közösségek. Ha jól működünk: akkor képesek vagyunk megszólaltatni az összhangzatot. Ehhez viszont sok előzetes hangolásra van szükségünk. Jól kell ismernünk azokat a hangszereket, amelyeken játszunk: az érzéseinket és a gondolatainkat, a képességeinket és a gyengeségeinket, a lehetőségeinket és a határainkat. És itt az „ismerni” nem pusztán információt jelent: hanem meghitt, bensőséges kapcsolatot, testtel és lélekkel. Autentikusságot: hitelességet.
Ha nem így történik, akkor ami megszólal, az nem összhangzat lesz, hanem rosszhangzat – avagy görög szóval, kakofónia. A gond az, hogy az ember nem légüres térben van. És az a környezet, ami körülveszi, az a közösség, amibe beleszületik, gyakran már eleve rosszul van felhangolva. Úgy játszik, mint egy csumarészeg kocsmazenekar. És ehhez a kakofóniához kell alkalmazkodni a túlélés és az elfogadottság érdekében.
Alkalmazkodni egy szabálytalan, akadozó, szeszélyes életritmushoz: olyan felnőttekhez, akiket érzelmi-indulati túlfeszítettség aurája leng körül. Akik folyamatos konfliktusokba kerülnek egymással és ezt másokon vezetik le. Akik vagy nincsenek jelen, vagy még ha fizikailag jelen is vannak, érzelmileg akkor sem hozzáférhetőek. És maga a társadalom, az állam is a kakofónia állapotában van. Az egyes rendszerek, csoportok egymás ellen, és nem együtt működnek. Nem a közjóhoz hangolják a tevékenységeiket, hanem önző, kirekesztő csoportérdekekhez.
Így hát az ember nem képes megtalálni és megszólaltatni a saját összhangzatát. Ha sikeres akar lenni ebben a nagy kakofóniában, akkor magának is hamis dallamokat kell játszania. Amelyekben ő sem hisz. Cinikussá válik. Meghasonul és megtagadja még a létezését is az összhangzatnak. A hitelességet humbugnak tartja: hiszen az életben azzal juthatsz csak előre, ha ügyesen manipulálod magad és másokat. Árnyékéletet épít fel, amelyben persze kitombolja magát, de ezt gondosan eltitkolja, gyakran még saját magának is hazudva.
Nem érti, hogy a hitelesség nem azt jelenti, hogy az ember átadja magát állati ösztönöknek és indulatoknak, és megtagadja az emberi együttélés szabályait. Hanem azt, hogy megpróbál ráhangolódni azokra a megtagadott szükségleteire, amelyek emberré teszik. És megpróbál ráhangolódni más emberi lényekre, anélkül, hogy eszközként használná őket – szinkronba kerülni velük. Átérezni a lelkük titkos rezdüléseit és merni engedni, hogy ők is átérezzék az övét.
Ez bizony nem könnyű. A hitelesség nem azt jelenti, hogy elengedjük a gyeplőt. Sokkal inkább olyan, mint egy hangszer újrahangolása. Önvizsgálattal történik. Nem hermetikus elszigeteltségben, hanem az emberi kapcsolatainkba, közösségeinkbe ágyazva. Ha egy hang hamisan szólal meg, hát próbálkozunk tovább. Figyelünk a másik ember visszajelzéseire – és a saját lelkünk és testünk reakcióira. Vajon tisztább lett a hang? Túl mély? Esetleg túl magas?
Az érzéseinket, a testi észleléseinket, még ha negatívak is, nem hessegetjük el. Leülünk melléjük, és átöleljük őket. Hagyjuk, hogy megtörténjenek. De nem merülünk el bennük és nem reagálunk rájuk agyatlanul. Felfedezzük az impulzus és a reagálás közötti pillanat, egy eddig ismeretlen régió fontosságát. Finomhangolás ez is. Segíthet benne a meditáció, a pszichoterápia, a szemlélődés a természetben, a közösségi tevékenységek, amelyek ráhangolódást igényelnek másokra. És ami fontos: adni időt magunknak. Türelmesek lenni, ha hibázunk. Nem eltespedni, de nem is túl görcsösen igyekezni.
Ahogy a Buddha tanította: a lant akkor ad ki megfelelő hangot, ha a húrját se nem túl szorosra, se nem túl lazára húzzák. Hasonlóképpen lehet harmóniát előcsalogatni az emberi lélekből is.
(notes to myself)
Tetszenek a Drogriporter írásai? Sok időt fordítok arra, hogy szellemi táplálékkal szolgáljak Neked. Ha teheted, kérlek, adományoddal támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
