Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segítségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb.
Mire gondolok?
Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előítéletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele.
„Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló.
„Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta.
„Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter.
Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára.
„Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.”
„Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.”
„Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.”
Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amíg nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amíg nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hírével?
Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszírozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak.
És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállított életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazítjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.