Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2023.09.26.

Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segí­tségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előí­téletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele. „Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló. „Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta. „Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter. Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára. „Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.” „Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.” „Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.” Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amí­g nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amí­g nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hí­rével? Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszí­rozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak. És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállí­tott életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazí­tjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.
 |  Péter Sárosi
Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segí­tségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előí­téletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele. „Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló. „Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta. „Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter. Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára. „Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.” „Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.” „Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.” Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amí­g nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amí­g nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hí­rével? Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszí­rozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak. És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállí­tott életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazí­tjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©