Széljegyzetek – 2023.09.26.
Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segítségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb.
Mire gondolok?
Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előítéletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele.
„Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló.
„Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta.
„Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter.
Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára.
„Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.”
„Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.”
„Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.”
Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amíg nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amíg nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hírével?
Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszírozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak.
És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállított életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazítjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.

Túl gyakran hallom azt, olvasóktól, ismerősöktől, hogy visszapattannak az ellátórendszerről, amikor szerhasználati problémákkal, vagy szerhasználóként más problémákkal segítségre szorulnának – mert túl magas és rugalmatlan a bejutási küszöb.
Mire gondolok?
Egyrészt arra, hogy csomó, az egészségügyi és szociális ellátórendszerben dolgozó szakember halálra rémül, ha egy szerhasználóval találkozik. Rögtön kompetencia-hiányra hivatkozik, és tolná el magától a problémát. Esetleg olyan kőkorszaki, előítéletes nézetei vannak a függőségről, ami eleve alkalmatlanná teszi, hogy foglalkozzon vele.
„Ide aztán ne jöjjön drogos,” mondja a hajléktalan szálló.
„Majd akkor tudok magával foglalkozni, ha már absztinens,” mondja a pszichoterapeuta.
„Menjen az addiktológiára, ez itt sima pszichiátria,” mondja a pszichiáter.
Másrészt ott van az a szemlélet, hogy csak akkor tudunk foglalkozni egy szerhasználóval, ha már motivált a leállásra. A teljes absztinenciára.
„Jöjjön vissza akkor, ha már igazán motivált a leállásra.”
„Ha már 8 napos absztinenciát megtart, akkor felvesszük a kórházi osztályra.”
„Ha nem akar elmenni a gyűlésre, akkor nem tudok magával mit kezdeni.”
Vajon hány olyan egészségügyi és szociális probléma van, amelynél hasonló módon elhajtják az embereket? Vajon mikor mondja azt a cukorbetegnek az orvos, hogy amíg nem motivált a teljes diabetikus diétára, addig nem tudok foglalkozni magával? Vagy a tüdőbetegnek, hogy amíg nem áll le a dohányzással, addig nem tudok foglalkozni a tüdejével? Vagy hogy csak egyféle terápiás módszert tudok felajánlani, vagy tetszik, vagy mehet Isten hírével?
Azon felül, hogy a hazai ellátórendszer borzasztóan alulfinanszírozott, a szemlélettel is vannak nagy problémák. Még mindig egy olyan hozzáállás uralkodik, amit a nálunk fejlettebb országokban már régen meghaladtak.
És nem tud meghonosodni az a szemlélet, ami humánusan, nem dogmatikusan áll hozzá a szerhasználati problémákhoz. Például holisztikusan gondolkodik arról, hogy a szerhasználati problémák nem elszigeteltek az egyéb mentális és viselkedésbeli problémáktól, azokkal nem lehet külön-külön foglalkozni. A lakhatás hiánya, a pszichiátriai zavarok, a magány, a trauma – ezek nem választhatók el a függőségtől. A szemlélet, ami szerint oda visszük a támogatást, ahol éppen az ember van – és nem pedig a klienstől várjuk el, hogy ugorja meg a rendszer által előállított életszerűtlenül magas küszöböket. És az ember igényeihez, szükségleteihez igazítjuk az ellátást, nem pedig az ellátás konformizált, uniformizált igényeihez próbáljuk hozzáfaragni az embert.

