1968-ban az amerikaiak tönkrebombázták Ben Tre vietnámi várost, hogy megakadályozzák a vörösök előretörését. Több száz civil halt meg a támadásban. Egy amerikai katonatiszt kijelentette, hogy a város bombázása azért vált szükségszerűvé, hogy meg lehessen menteni a várost. Amikor ezt Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes meghallotta, egy versben í­rta ki magából azt, amit érzett. Saját fordí­tásomban í­gy hangzik: „Az arcomat két kezem közé fogom. Nem, nem sí­rok. Két tenyerem közé fogom az arcom hogy melegen tartsam a magányom – két védelmező kéz, két tápláló kéz, két kéz, ami megóvja lelkemet attól, hogy haragban maradjon.” Gyönyörű sorok. Ha a kezünkbe temetjük az arcunkat, az mintha a végső kétségbeesés megnyilvánulása lenne. A reménytelen magányé – ami guanóként lerakódik a lélekre és a rettenetes meggyőződés kérgét épí­ti a szí­v köré: egyedül vagy. Az emberi hülyeség és gonoszság határtalan, és semminek nincs értelme. És a kétségbeesettségnek, az izolációnak, a tehetetlenségnek ezt a gesztusát formálja át a versben egy olyan gondoskodó tudatossággá, aminek az alapja az ön-együttérzés és az elengedés. Úgy fordul oda saját magához, mint egy kedves baráthoz, mint szülő a gyerekéhez. Mindezt olyan végtelen kedvességgel, gyengédséggel, ami lenyűgözi az olvasót. Nem feszül ellene a magánynak, nem engedi szabadjára a haragját, hogy tomboljon. Átöleli a magányt, mint egy reszkető verebet. Szelí­den elengedi a haragot, mint ahogy egy falevelet engedünk el az őszi szélben: hagyjuk, hogy belesimuljon az avarba. This is the way. (notes to myself)