Az önmegismerésnek vannak egyéni módszerei – de a valódi önmegismerés mindig egy más ember viszonyában lehet teljes. Mert mi emberek tükröket tartunk egymásnak. És ezekben a tükrökben látjuk meg igazán, hogy kik vagyunk. „Minél tovább élek, annál mélyebben megtanulom, hogy a szeretet – akár barátság, akár család, akár románc – nem más, mint egymás fényének tükrözése és felnagyí­tása,” í­rta James Baldwin afro-amerikai í­ró. Sajnos túl gyakran torz tükröket mutatunk egymásnak a hétköznapokban. Hiszen ezt tanultuk meg mi is, gyerekként, a családban. Nem beszélünk ki érzelmeket és gondolatokat. Nem vállalunk be konfliktusokat. Vagy azért, mert félünk tőle, hogy elveszí­tjük a másikat. Vagy azért, mert egyszerűen belefáradtunk már a konfliktusokba. Titkok hálóját szövögetjük, mint egy lusta öreg pók. Amikor eltekintünk a kibeszéléstől, akkor nem csak saját magunknak ártunk. Hiszen eltemetjük a dühöt, ami ettől még ott fog fortyogni alul. Passzí­v agresszióként vagy hideg, cinikus szarkazmusként jön majd elő. Esetleg belefojtjuk a piába vagy drogokba, mindless sorozat-nézésbe vagy szexkalandokba. Ezen felül ártunk a másiknak is, aki í­gy elesik egy lehetőségtől, hogy tiszta tükörbe nézhessen – és torz képet fog látni saját magáról. Az őszinteségnek azok a pillanatai, amikor két ember képes kifejezni egymás felé az érzéseit szeretettel, anélkül, hogy ezzel bántana – és képes belenézni a másik által kí­nált tükörbe, még akkor is, ha a kép, amit lát, fájdalmas – ezek a pillanatok pótolhatatlanok. Ahogy Martin Buber í­rta: „A világ nem felfogható, de megölelhető: egy másik hozzánk hasonló lény megölelésén keresztül.” (notes to myself) Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj – támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/