Ez egy picit hosszabb írás, de talán lesz, aki végigolvassa.
Vidéken nőttem fel. A nagyszüleim még falun élték le a teljes életüket. A nyarakat én is gyakran töltöttem falun. Az életforma, amivel ott megismerkedtem még a 80-as években, egy sajátos átmenetet képezett egy eltűnőben lévő paraszt-világ és egy egyre inkább mindent bekebelező urbánusabb-konzumerebb életforma között. Az emberek még fél lábbal a régi világban álltak: a háztáji gazdasággal, a jószággal és veteménnyel, amiben mindent újrahasznosítottak. A petróleum-lámpával és a kinti budival. És fél lábbal már az újban, az angol WC-vel és melegvizes csappal. Az eldobható termékekkel és az életet egyre kényelmesebbé tevő fogyasztói termékekkel. A disznót még a saját belébe töltötték vissza de a nappaliban már ott figyelt az Orion TV.
Az én generációmnak, az X-generációnak, a nagyszüleink generációjának életmódja borzasztó idejét múltnak tűnt. Számunkra a TV már mindennapos eszköz volt – de számukra még forradalmi, misztikus újdonság. Az én generációm fél lábbal még az analóg kultúrában élt: gyerekkoromban már megjelentek a számítógépek, de alapvetően már felnőttkorunkban ismertük csak meg az Internetet. Talán mi voltunk az utolsó generáció, ami még teljesen az Internet előtti világban nőtt fel. Egyfajta hidat képezünk a boomerek és a későbbi, digitális világban felnőtt generációk között.
A 80-as években azt hittük, hogy amire 2000-et fogunk írni, addigra már repülő autókkal közlekednek az emberek és eljutunk a Marsra. Hát ez nem jött be. És mégis, a technológiai fejlődés más szempontból, a hétköznapi élet banális eszközeinek tekintetében, sokkal radikálisabban átalakította azt, hogy mit jelent embernek lenni, mint amire a legmerészebb álmainkban gondoltunk. Abban a régi retrovilágban űrkorszakot vizionáltunk a 21. század elejére. A makro-szintre fókuszáltunk – és de arra nem számítottunk, hogy a mikro-szinten milyen forradalom fog lezajlani. Hogy a digitális kommunikációs technológiák mennyire gyökeresen átalakítják a társas érintkezéseink egész struktúráját – és az idő eltöltését. A munkaidőét éppúgy, mint a szabadidőét.
Mai szemmel visszanézve egészen szédítő belegondolni, hogy milyen gyökeresen. És hogy bár a repülő autók még mindig nem árasztották el a nagyvárosokat, két-három generáció alatt olyan iszonyú fejlődésen ment át az életmódunk, amihez korábban több évszázad is kevés lett volna. Belegondolni is fura, hogy a nagyszüleim életük nagy részét vezetékes telefon nélkül élték le – míg ma, alig néhány évtizeddel később, az emberek már a WC-re se mennek ki okostelefon nélkül. És ha nincs wifi, akkor olyan tehetetlennek érzik magukat, mintha legalábbis egy behavazott hegyi faluban ragadtak volna, elvágva a külvilágtól.
Nem akarok beállni a régen-minden-jobb-volt károgók táborába. Nem szeretnék visszatérni a 80-as évekbe, ami elmúlt, elmúlt. A digitális technológiák kétségkívül jelentősen megkönnyítették az életünket. De sajnos amennyire eredményesen összekötnek bennünket – éppen olyan eredményesen el is szakítanak minket egymástól. Különösen a pandémia óta ez egyre fájóbban nyilvánvaló. Amennyire könnyűvé tették a tájékozódást, annyira megkönnyítették a félretájékoztatást is. Miközben hihetetlenül kitágították a komfort-zónánk határait – valahogyan minden eddiginél sérülékenyebbé és kiszolgáltatottabbá tettek bennünket. A közösségi média azt az illúziót adja, hogy sok barátunk van: de ezekből a kapcsolatokból vajon hány alapul valódi bizalmon és lojalitáson? Soha nem voltunk ennyire szétszórtak: a figyelmünket soha nem osztotta meg ennyire sokféle külső inger. És sajnos ezáltal soha nem volt még nehezebb összpontosítanunk arra, ami igazán fontos. Meghallani, kiszűrni a zajban azt, ami valódi jelentést hordoz a számunkra.
2021-ben a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) munkatársai feltették a kérdést: „Mennyire jellemző önre, hogy gyakran érzi magát magányosnak?” Az emberek azt gondolnák, az idősebbeket sújtja leginkább a magány. És a korábbi barátság-kutatások szerint minél idősebb valaki, annál kevesebb barátja van. Mégis, a kutatás szerint a 30 évesnél fiatalabbak 46%-a válaszolta, hogy teljesen vagy inkább jellemző rá ez az állítás. Minden hetedig 30 év alatti számol be gyakori magányról – míg az 50-65 év közöttiek körében csak minden tizennegyedik. És ez nem magyar jelenség: hanem világjelenség. Hasonló tendenciák zajlanak le mindenhol a fejlett országokban.
Nem lenne persze igazságos csak a digitális kommunikációt felelőssé tenni emiatt. De mindenképpen ironikus, hogy egy olyan világban, ahol a digitális technológiáknak köszönhetően minden eddiginél jobban, folyamatosan lehetőség van a kommunikációra gyakorlatilag mindenkivel – a fiatalok, akik a leginkább értik és használják ezeket a technológiákat, magányosabbak, mint valaha. És egyre nő a körükben a különféle mentális zavarok előfordulása (ez is világjelenség), ami egyértelműen összefügg az elmagányosodással és elidegenedettséggel. Egyre több olyan szülőről hallani, aki nem azon aggódik, hogy a tini gyereke vad bulikra jár a haverokkal – hanem amiatt, hogy a gyerek otthon sztondul a monitor előtt.
Az is sokat elmond, hogy a fiatalok által tapasztalt problémák közül egyre előkelőbb helyre kerül a céltalanság érzése és a kapcsolatok hiánya. Egyre kevesebb fiatal ember talál jelentést és tartalmas kapcsolatot az életében. Márpedig az embert, ezt a jelentéskereső szociális állatot, éppen ez a két dolog élteti: a jelentés és a kapcsolódás. Erich Fromm „Menekülés a szabadság elől” című művében a fasizmus megerősödésének egyik pszicho-szociális feltételeként említi azt a szorongást, amit az szül, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal és az azzal járó felelősséggel. A régi aranyidők, a rend és a boldogság visszaállításának sziréndalával hódító demagóg népvezérek számára ez aranybányát jelent. Ők aztán indoktrinációval helyettesítik a jelentés-találást és megszabadítják az embereket a szabadság nyűgétől, cserébe pedig a „tartozom valahová” biztonságának illúzióját adják. A demokráciák mostani hanyatlása és a populista tekintélyelvű vezérek tündöklése mögött egyértelműen megfigyelhetjük ugyanazt a szorongást, amit Fromm a 30-as években leírt Németországban.
És nekünk, szabadság-szerető embereknek, a dilemmáink is hasonlóak: vajon hogyan tudjuk elérni, hogy az emberek jobban kapcsolódjanak a világhoz, az emberekhez, hogy több jelentést találjanak az életükben? Mégpedig anélkül, hogy ezzel lemondanánk a szabadságról, elmenekülnénk előle – vissza valami képzelt archaikus létmódhoz, esetleg egy különféle tekintélyelvű apa-figurák és vezérek befolyása alatti szabadságnélküli élethez. Hogyan tudunk élni, és nem visszaélni a szabadságunkkal?
Meggyőződésem, hogy ezekre a kérdésekre a tudomány vagy a politika önmagában nem képes választ adni. Az emberiség előtt álló kihívás nem egyszerűen tudományos vagy politikai: hanem spirituális is. Azt feltételezi, hogy ne csak olyan kérdéseket tegyünk fel, hogy mit kell tennünk, hogy megállítsuk a demokráciák hanyatlását. Vagy mit kell tennünk, hogy megállítsuk a klímaváltozás miatti katasztrófát. Végső soron fel kell tennünk olyan végső kérdéseket, amelyek már a spirituális önkeresés birodalmába tartoznak: ki vagyok én? Miért vagyok ezen a világon? Mit jelent emberként élni?
Félreértés ne essék: az emberiségnek nem azokra van szüksége, akik ezeket a kérdéseket helyettük megválaszolják, akár egyházi, akár világi ideológusok. Akik kényelmes és kész válaszokat rágnak a szájukba – ők szerintem a probléma részei, nem a megoldásai. Az emberiségnek azokra az emberekre van szüksége, akik segítenek az embereknek abban, hogy feltegyék a kérdéseiket és támogatják őket abban, hogy megtalálják a saját válaszukat. Nem indoktrinációval, de inspirációval. Nem paternalista, de humanista gondoskodással. Olyan közösségek megteremtésével, ahol az egyén anélkül tartozhat valahová, hogy nem válik részévé valamiféle masszának, amit utána kedvére gyurmázhat valami karizmatikus vezető.
Mi, emberek, szabadságra ítéltettünk, írja Sartre. Egyetértek. Hogy ennek a szabadságnak a valódi dimenzióit kitapasztaljuk és megéljük, a zsákutcáiból visszaforduljunk a helyes irányba, és megértsük, hogy a szabadságunk kétélű fegyver: ez a mi dolgunk, nem is kevés. Felnőttként megölelni, elfogadni a szabadságunkat, elfogadni a felelősségét – és nem menekülni előle.
Ha tetszenek az írásaim a Drogriporteren, kérlek, támogasd a munkámat: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: René Magritte
