A Krisztus születése előtti negyedik század végén élt egy Zénón nevű föníciai származású kereskedő a ciprusi Kition városában. Jámbor és intelligens ember hírében állt, aki sötét bőrszíne és „barbár” származása ellenére kiváló hellén nevelésben részesült. Bár jól ment az üzlet, mégsem tudta kizárni azt a nyugtalanító gondolatot a fejéből, hogy az életének valami többről kellene szólnia, mint arról, hogy vagyont gyűjtsön. Éjszaka gyakran forgolódott az ágyában nyugtalanul és azon töprengett, hogy vajon nem vesztegeti-e el a neki rendelt rövid életet: hogy vajon nem lenne-e az életének valamilyen magasabb rendű értelme és jelentése.
Ezért aztán egy nap úgy döntött, hogy Apollón isten tanácsát kéri. Felkereste az isten jósdáját, ahol az orákulum, a maga szokásos homályos módján, kinyilatkoztatta neki: „Keresd a holtak közelségét!” Zénón ezt úgy értelmezte, hogy a régi bölcsek munkáit kell tanulmányoznia. Emellett tovább folytatta a kereskedést. Egészen addig, amíg egy ízben hajótörést szenvedett az attikai partoknál. Az összes portékája odaveszett. Közel került ahhoz, hogy ő maga is vízbe fúljon, de végül sikerült partra evickélnie. Innen eljutott Athénba.
Ez az élmény fordulópont volt az életében: úgy érezte, hogy így beteljesültek az orákulum szavai. Nincstelen földönfutóként bolyongott Athén utcáin, ahol egy könyvárusnál belebukkant valakibe, aki éppen Xenophón Szókratészről szóló beszámolóját olvasta fel. Zénónt annyira megragadta, amit hallott, hogy rögtön kérdőre vonta a könyvárust: hol találkozhat olyan élő emberrel, mint Szókratész?
Ebben a korban Athén volt a filozófia fellegvára, ahol több, Szókratész tanításait követő filozófiai iskola is versenyzett egymással az igazságra szomjazó ifjakért. Ott volt például a nagy hírű Akadémia, Platón követőivel, és a tekintélyes Lükeion, ami Arisztotelész tanain alapult. Zénón azonban mégis egy harmadik iskolát választott magának – ami az előző kettőhöz képest jóval kevésbé volt tekintélyes, neki azonban jóval hitelesebbnek tűnt. A cinikus Krátész mellé szegődött tanítványul.
A cinikusok a korabeli görög társadalom punkjai voltak: szakadt öltözékükkel, különös viselkedésükkel, a vagyon, a hatalom és a hagyományok látványos elutasításával közbotrányt okoztak. Krátész maga aszketikus életmódot folytatott, és azt tanította, hogy az embernek a bölcsesség szeretete kedvéért el kell hagynia a társadalmi konvenciók szerinti életet. Tanítványát, Zénónt arra kötelezte, hogy egy tál lencselevessel egyensúlyozva a kezében mászkáljon az utcán, vállalva a járókelők elképedt pillantásait. Zénón, aki alapvetően introvertált ember volt, aki nem szeretett feltűnést kelteni maga körül, rendkívül szégyellte magát. Krátész ezt látván fellökte tanítványát, aki így magára borította a lencselevest, majd megszégyenülten futásnak eredt. „Miért szaladsz, kis föníciai,” kiáltott utána Krátész, „Semmi szörnyűség nem történt veled!”
Ezzel Zénón rövid cinikus karrierje véget is ért: rádöbbent, hogy Krátész radikális társadalom-kritikája nem az ő útja. Miután tanulmányozta az egyéb filozófiai iskolák tanításait is, egyre inkább kialakította a saját világnézetét és bölcsességét. Olyannyira, hogy hamarosan ő maga is keresett tanítóvá vált. Tanítványait az athéni főtér (agora) északi oldalán álló ún. Színes Csarnokban (Sztoa Poikilé) fogadta. Innen eredet iskolájának elnevezése: a sztoikusok.
Zénón filozófiája a saját megélt tapasztalatából táplálkozott: az emberi élet változékony, kaotikus és kiszámíthatatlan. A siker, a vagyon, a hírnév, a gyönyörök: mind forgandók és múlandók. Az ember egyik napról a másikra elveszítheti mindet, ahogy az Zénónnal is megtörtént a hajótörés során. Az ember nem őrizheti meg ezeket, és nem zárhatja ki az életéből a szenvedést – viszont valami igenis az ő ellenőrzése alatt áll, tette hozzá. Mégpedig az, hogy miként reagál a világ történéséire.
Az ember, mondja Zénón, az állatokkal szemben rendelkezik az értelem képességével, és nem csak ösztönök irányítják. A sztoikusok szerint csakis az erényes élet érdemes az élésre – az erényes ember pedig mesterfokra fejleszti a szenvedélyei fölötti ellenőrzést. Az embernek egyensúlyban kell élnie a természettel. „A boldogság az élet jó folyama,” jelentette ki, megelőlegezve Csíkszentmihályi Mihály „flow” elméletét.
Zénón hitt abban, hogy a kozmosz végső soron saját belső értelemmel bír – és még ha rövid távon a dolgok teljesen abszurdnak és értelmetlennek tűnnek is, hosszú távon az egész világegyetem egyensúlyra és harmóniára törekszik. Így a bölcs ember vállalja és elfogadja a mindennapok kényelmetlenségeit, az élet tragédiáit, még ha nem is tudhatja, mi az értelmük. A bölcsesség: megkülönböztetni, amin tudunk változtatni, és amin nem. És megtanuljuk ez utóbbit elfogadni, hogy ne okozzunk magunknak még több szenvedést (aki ismeri a buddhizmus tanításait, az érdekes párhuzamokra lelhet).
Platónhoz hasonlóan Zénón is megírta a maga utópiáját – azonban Platónnal ellentétben az ő ideális társadalmát nem egy tudós elit irányította vaskézzel. Zénón utópiájában nincs szükség törvényekre, hiszen mindenki döntéseit az értelem irányítja, és mindenki értelmes szükségletei kielégítésre találnak. Hiszen mindenki egyenlő. Még a nők is, ami a korban meglehetősen furcsa elképzelésnek számított. A fáma szerint ő maga is teljes egyenlőségen alapuló kapcsolatban élt saját feleségével, Hiparkhiával, és meg volt róla győződve, hogy a nők legalább olyan értékes emberek, mint a férfiak.
Zénón kevés dolgot értékelt jobban, mint a csendet. És kevés dolgot utált jobban, mint az értelmetlen szócséplést. Amikor egy tanítványa dagályos értelmetlenségekkel próbálta bizonyítani saját műveltségét, így förmedt rá: „Azért van két füled és csak egy szád, hogy többet hallgass, mint amennyit beszélsz.” És amikor egy uralkodó ünnepélyén szóvá tették, hogy miért van csendben, felszólította az illetőt, hogy vigye hírül a királynak: legalább egy ember van a fogadáson, aki képes tartani a száját.
Egy történet szerint Zénón a saját kezével vetett véget az életének, miután egy balesetet szenvedett el és azt jelnek tekintette, hogy életműve lezárult. Követői, a sztoikusok szerint az erényes és szabad élethez tartozik a jó halál is: ha az ember megválaszthatja, hogyan éli le az életét, akkor megválaszthatja azt is, hogyan kíván elmenni.
