Az Alkotmánybíróság droghatározata

2007. március 21.

---------------------------------------------------------------  

54/2004. (XII. 13.) AB határozat
Közzétéve a Magyar Közlöny 2004. évi 189. számában
AB közlöny: XIII. évf. 12. szám

---------------------------------------------------------------  

 

244/B/1999

 

                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!


Az  Alkotmánybíróság  jogszabály  alkotmányellenességének  és
nemzetközi  szerződésbe  ütközésének  utólagos  vizsgálatára,
illetve   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenesség,
továbbá  nemzetközi szerződésből származó jogalkotási feladat
elmulasztásának megállapítására irányuló indítványok alapján,
valamint  hivatalból  eljárva –  Dr.  Bihari  Mihály  és  Dr.
Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével –  meghozta
a következő


                        határozatot:


    1.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
Törvénykönyvről  szóló  1978. évi  IV.  törvény  282.  §  (1)
bekezdésének,  282/A.  §  (1)  bekezdésének,  282/B.  §   (1)
bekezdésének,  282/C.  §  (1) és (2)  bekezdésének,  valamint
283/A.  §  (1)  bekezdésének  a „hatósági  engedély  nélkül”,
illetve a 283/A. § (1) bekezdésének „hatósági engedéllyel nem
rendelkezőnek” szövegrészei alkotmányellenesek, ezért  azokat
a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.


    A  felsorolt  rendelkezések az alábbi  szöveggel  maradnak
   hatályban:


     „282.   §   (1)  Aki  kábítószert  termeszt,   előállít,
megszerez,  tart, az országba behoz, onnan  kivisz,  vagy  az
ország  területén  átvisz, bűntettet követ  el,  és  öt  évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
     „282/A.  §  (1) Aki kábítószert kínál, átad,  forgalomba
hoz,  vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és két évtől
nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
     „282/B.  §  (1)  Az a tizennyolcadik életévét  betöltött
személy,  aki tizennyolcadik életévét be nem töltött  személy
felhasználásával  kábítószert termeszt, előállít,  megszerez,
tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
átvisz,  bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig  terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.”
     „282/C.   §  (1)  Az  a  kábítószerfüggő  személy,   aki
kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az  országba
behoz,  onnan  kivisz, az ország területén  átvisz,  vétséget
követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
     (2) Az a kábítószerfüggő személy, aki kábítószert kínál,
átad,  forgalomba hoz vagy azzal kereskedik, bűntettet  követ
el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”
     „283/A.  §  (1)  Aki nemzetközi szerződés végrehajtására
kiadott  jogszabályban  a kábítószer  tiltott  előállításához
használt  vegyi  anyagként  meghatározott  anyagot  előállít,
megszerez,   tart,   felhasznál,   forgalomba   hoz,    azzal
kereskedik,  az  országba  behoz,  onnan  kivisz,  az  ország
területén   átvisz,   úgyszintén,  aki  jogszabályi   előírás
megszegésével ilyen anyagot átad, bűntettet követ el,  és  öt
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”


    2.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
Törvénykönyvről  szóló  1978. évi  IV.  törvény  283.  §  (1)
bekezdésének b), c), d) pontja, e) pontjának 2.  alpontja  és
(2)  bekezdése  alkotmányellenes, ezért  azokat  a  határozat
kihirdetésének napjával megsemmisíti.


    A 283. § az alábbi szöveggel marad hatályban:
     „283.  §  (1)  Nem  büntethető kábítószerrel  visszaélés
miatt,
     a)  aki csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5)  bek.  a)
pont],
     […]
     e) az a kábítószerfüggő személy, aki
     1.   jelentős   mennyiséget  el   nem   érő   mennyiségű
kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont],
     […]
     f)  az a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
meghatározott  bűncselekménnyel  összefüggésben  –  két    évi
szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
bűncselekményt követ el,
     feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig okirattal
igazolja,  hogy legalább hat hónapig folyamatos,  kábítószer-
függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
más   ellátásban   részesült,   vagy   megelőző-felvilágosító
szolgáltatáson vett részt.”


   3.   Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Büntető
   Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 286/A.  §  (2)
   bekezdése  alkotmányellenes, ezért  azt  2005.  május  31.
   napjával megsemmisíti.


   4.    Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:    nemzetközi
   szerződésbe    ütköző    és    alkotmányellenes    helyzet
   keletkezett  azáltal,  hogy  az  Országgyűlés  a   Büntető
   Törvénykönyvről   szóló  1978.  évi   IV.   törvényben   a
   kábítószerrel  visszaélés  egyes  eseteivel   kapcsolatban
   elmulasztotta  a kiskorúak védelmét fokozottan  garantáló,
   az  1991.  évi  LXIV.  törvénnyel kihirdetett,  a  Gyermek
   jogairól  szóló,  New Yorkban, 1989. november  20-án  kelt
   Egyezmény,   valamint   az   1998.   évi   L.   törvénnyel
   kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete  keretében  a
    kábítószerek  és pszichotrop anyagok tiltott  forgalmazása
   elleni,  1988.  december  20-án,  Bécsben  kelt  Egyezmény
   rendelkezéseit érvényre juttató szabályok megalkotását.


   Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
   jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
   eleget.


   5.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
   az  Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást  követett  el
   azzal,  hogy  az  1965.  évi  4. törvényerejű  rendelettel
   kihirdetett,  a  New  Yorkban, 1961.  március  30-án  kelt
   Egységes  Kábítószer Egyezmény I – IV. listáinak,  illetve
   az  1979. évi 25. törvényerejű rendelettel kihirdetett,  a
   pszichotrop  anyagokról  szóló,  Bécsben,  az  1971.   évi
   február  hó 21. napján aláírt egyezmény I – IV.  listáinak
   eredeti   és  mindenkor  hatályos  (módosított)   szövegét
   törvényben nem hirdette ki.


    Ezért  az  Alkotmánybíróság  felhívja  az  Országgyűlést,
hogy   a   listák   szövegének   kihirdetésével   kapcsolatos
jogalkotói feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.


   6.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
   alkotmányellenes  helyzet  keletkezett  azáltal,  hogy  az
   Országgyűlés      elmulasztotta     azon     rendelkezések
   megállapítását,   amelyekből  a  Büntető   Törvénykönyvről
   szóló   1978.   évi  IV.  törvény  282   –   283/A.   §-ai
   alkalmazásakor   a  bűncselekmény  elkövetési   tárgya   a
   jogbiztonság      követelményét      kielégítő       módon
   meghatározható.


   Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
   jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
   eleget.


    7.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapítja:
az   Országgyűlés  alkotmányellenes  mulasztást  idézett  elő
azzal,  hogy  a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.  évi  IV.
törvény rendelkezéseivel összefüggésben nem alkotta meg  azon
szabályokat, amelyek a kábítószer-élvezőket segítő, megelőző,
gyógyító  programok végrehajtásában közreműködők  büntetőjogi
felelősségének kérdéseit rendezik.


   Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést,  hogy
   jogalkotói  feladatának  2005. május  31.  napjáig  tegyen
   eleget.


   8.  Az  Alkotmánybíróság hivatalból eljárva  megállapítja:
   alkotmányellenes  helyzet  keletkezett  azáltal,  hogy   a
   jogalkotó  elmulasztotta a Büntető  Törvénykönyvről  szóló
   1978.  évi  IV.  törvény  282  –  283/A.  §-aiban  foglalt
   elkövetési  magatartások  és  az  engedéllyel  folytatható
   tevékenységeket  megállapító  jogszabályok   összhangjának
   megteremtését.


   Ezért  az  Alkotmánybíróság felhívja  a  jogalkotót,  hogy
   feladatának 2005. május 31. napjáig tegyen eleget.


    9.    Az   Alkotmánybíróság   elutasítja   a   nemzetközi
szerződésbe ütközés megállapítására irányuló azon indítványt,
amely  szerint  az  1998. évi L. törvénnyel  kihirdetett,  az
Egyesült  Nemzetek  Szervezete keretében  a  kábítószerek  és
pszichotrop   anyagok  tiltott  forgalmazása  elleni,   1988.
december  20-án, Bécsben kelt Egyezmény 3. cikk 5.  pontjának
f)  és g) alpontjaiba ütköző módon sértik a nemzeti bíróságok
jogkörét  a  Büntető  Törvénykönyvről  szóló  1978.  évi  IV.
törvény  283. §-ának azon rendelkezései, amelyek a nem  függő
fogyasztók    számára    is   biztosítják    a    büntetőjogi
következmények alóli mentesülés lehetőségét.


   10.  Az  Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről  szóló
   1978.  évi  IV. törvény 282. §-a, 282/A. §-a, 282/B.  §-a,
   282/C. §-a, 283. § (1) bekezdés a) pontja, valamint az  e)
   pont 1. alpontja és f) pontja, a 283/A. §-a, 286/A. §  (3)
   bekezdése  nemzetközi  szerződésbe  ütközésének,  valamint
   alkotmányellenességének         megállapítására         és
   megsemmisítésére  irányuló indítványokat  –  a  rendelkező
   rész  1. és 2. valamint 4. pontjában foglaltakon túlmenően
   – elutasítja.
   11.  Az  Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
   mulasztásának  megállapítására irányuló  azon  indítványt,
   amely  szerint  azáltal,  hogy a  Büntető  Törvénykönyvről
   szóló   1978.  évi  IV.  törvény  rendelkezései   büntetni
   rendelik  a csekély mennyiségű kábítószer saját fogyasztás
   céljából  történő  előállítását és termesztését,  sérül  a
   jogalanyoknak   Alkotmányban  biztosított   önrendelkezési
   joga – elutasítja.


    12.   Az   Alkotmánybíróság  a  kábítószerrel  visszaélés
vétsége  és  bűntette miatt jogerősen lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatára vonatkozó indítványt elutasítja.


    13.  Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről  szóló
1978.  évi  IV. törvény 1999. március 1. és 2003. március  1.
között  hatályban  volt  282. §  (9)  bekezdés  a)  pontjának
„kábítószert  fogyaszt”  szövegrésze,  valamint   b)   pontja
alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
irányuló eljárást megszünteti.


   14.  Az  Alkotmánybíróság az Országgyűlés alkotmányellenes
   mulasztásának  megállapítására irányuló  azon  indítványt,
   amely  szerint azért sérülnek a gyermekeknek az  Alkotmány
   16.   §-ában   biztosított   érdekei,   mert   a   Büntető
   Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  nem  lép  fel
   kellő  szigorral a kábítószerrel visszaéléssel  szemben  –
   visszautasítja.


    Az   Alkotmánybíróság   ezt  a   határozatát   a   Magyar
Közlönyben közzéteszi.


                          Indokolás

 

                             I.


    Az  Alkotmánybírósághoz öt indítvány érkezett  a  Büntető
Törvénykönyvről   szóló   1978.   évi   IV.   törvénynek   (a
továbbiakban:     Btk.)     a    kábítószerrel     visszaélés
bűncselekményét    meghatározó    törvényi     tényállásaival
kapcsolatban.  Az indítványok a szabályozás jelenlegi  módját
azonos és eltérő oldalról egyaránt, szinte minden tekintetben
többszörösen  támadták. Az indítványozók –  olykor  egymással
ellentétes   –   álláspontjaik   alátámasztására   nemegyszer
ugyanazon alkotmányi rendelkezésekre hivatkoztak, kontrasztos
érvelést  kifejtve és egymásnak ellentmondó következtetéseket
levonva  azok  tartalmából.  Az  Alkotmánybíróság  ezért   az
ügyeket egyesítette és egy eljárásban bírálta el.


                             A.


    1.  Az  egyik  indítványozó  a  kábítószerrel  visszaélés
elkövetési  magatartásai közül – a Btk. 1999. március  1.  és
2003.  március  1. között hatályos – 282. § (1) bekezdésében,
valamint   a   „282/B”.  §  (1)  bekezdésében   meghatározott
„megszerez”  és  „tart” fordulatok,  illetve  a  282.  §  (9)
bekezdés  a) pontjában, továbbá a „282/B”. § (5) bekezdés  a)
pontjában  rögzített,  a fogyasztói magatartást  szankcionáló
tényállási  elemek alkotmányellenességének megállapítását  és
megsemmisítését  kezdeményezte.  Kérte  továbbá  a   vitatott
jogszabályi    rendelkezések   alapján    jogerősen    lezárt
büntetőeljárások    felülvizsgálatának   elrendelését.    (Az
indítvány benyújtásának időpontjában a Btk-nak 282/B. §-a nem
volt.  Az  e  megjelölés alatti vitatott  rendelkezések  –  a
beadvány  indokolásából  kitűnően – az  akkori  282/A.  §-ban
voltak  fellelhetőek.)  A  támadott rendelkezések  a  büntető
jogszabályok   és  a  hozzájuk  kapcsolódó  egyes   törvények
módosításáról  szóló 2003. évi II. törvény  (a  továbbiakban:
Btk.   módosítás1.)  2003.  március  1-jei  hatályba  lépését
követően  tartalmilag a 282. § (1) bekezdésében,  illetve  az
(5)  bekezdés a) pontjában, valamint a 282/C. §  (1)  és  (5)
bekezdésében élnek tovább.


    Az   indítványozó   emellett  mulasztás   megállapítására
irányuló  kérelmet is előterjesztett, mivel az  „Országgyűlés
[…]  nem biztosítja az önrendelkezési jog gyakorlását, amikor
büntetni   rendeli   csekély  mennyiségű   kábítószer   saját
fogyasztás   céljából  való  előállítását  és  termesztését.”
Kifejtette,   hogy  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdésében
garantált  emberi  méltósághoz való jog magában  foglalja  az
önrendelkezési szabadsághoz való jogot. Ebből az  következik,
hogy  a magánszférába történő állami beavatkozásnak akkor  is
kizártnak kellene lennie, ha a polgárok egészségüket károsító
tudatmódosító  szereket  használnak.  Véleménye  szerint   az
önpusztító  magatartással az egyén csak önmagának árt,  mások
jogait  nem  veszélyezteti, s ezért az államnak az  Alkotmány
70/D.  §-ból  fakadó  azon kötelezettségével  szemben,  amely
szerint  a  területén élők számára biztosítja  a  legmagasabb
testi  és lelki egészséghez való jogot, elsőbbséget élvez  az
Alkotmány  54. § (1) bekezdése által oltalmazott alapjog.  Ez
pedig korlátozza az államot abban, hogy az arányosság elvének
megsértésével  büntetőjogi eszközök  útján  avatkozzon  be  a
kábítószer-fogyasztó személyek magánéletébe.


    Hozzátette  mindehhez, hogy a támadott  rendelkezések  az
Alkotmány   55.  §  (1)  bekezdésében  biztosított   személyi
szabadsághoz való jog tekintetében az Alkotmány 70/A.  §  (1)
bekezdésébe  is ütköznek. Az állam önkényesen döntött  akkor,
amikor a tudatmódosító szerek közül ésszerű szempontok nélkül
válogatva  egyesek  használatát a büntetőjog  eszközeivel  is
tiltja, még másokét – egészségre ártalmasságuktól függetlenül
– tolerálja.


    Az  indítványozó a Btk. módosítás1. 2003.  március  1-jei
hatályba  lépését  követően  az Alkotmánybíróság  felhívására
nyilatkozatot  nem  tett.  Az általa  támadott  rendelkezések
azonban   a   Btk.  hatályos  rendelkezéseiben  továbbra   is
fellelhetők.


    2.  Egy  másik  indítványozó a Btk. 1999. március  1.  és
2003.  március  1.  között hatályos 282. §  (9)  bekezdés  a)
pontjából  a „kábítószert fogyaszt” szövegrésze,  a  b)  pont
egésze,  valamint a 282/A. § (1) és (5) bekezdése  (fogyaszt,
megszerez,   tart)  alkotmányellenessége  megállapítását   és
megsemmisítését  indítványozta. A  támadott  rendelkezések  a
Btk. módosítás1.-et követően – a Btk. 282. § (9) bekezdés  b)
pontjában   foglalt  nagy  nyilvánosság  előtti   kábítószer-
fogyasztásra  történő felhívás kivételével –  a  282.  §  (5)
bekezdés  a)  pontjában, valamint  a  282/C.  §  (1)  és  (5)
bekezdésében élnek tovább.


    Megítélése  szerint a támadott rendelkezések ellentétesek
az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében  garantált   emberi
méltósághoz  való  joggal, sértik a (2)  bekezdésben  foglalt
kínzás,  kegyetlen, embertelen, megalázó elbánás és büntetés,
valamint  az  orvosi  vagy  tudományos  kísérletek  tilalmára
vonatkozó  rendelkezéseket,  s  nem  egyeztethetők  össze  az
Alkotmány  70/D.  § (1) bekezdésében oltalmazott  legmagasabb
testi   és  lelki  egészséghez  való  joggal.  Sőt,  a   jogi
szabályozás   során   az  állam  nem  teljesíti   ez   utóbbi
rendelkezés  érvényre juttatása érdekében a  (2)  bekezdésben
előírt kötelezettségeit sem.


    Álláspontja   szerint   a   „regresszióhoz    való    jog
alkotmányos  alapjog,  a jogalanynak joga  van  elpusztítania
önmagát.  […]  az  egyén  saját testének  tulajdonosa,  ennek
megfelelően  […] ’egészségtelenségi’ állapota  vonatkozásában
primer rendelkezési jogosultsággal […] bír. […] A toxicománia
jogszerű   alkotmányos   magatartás   […]   a   thanatos   /a
halálösztön/   működése  és  kielégülése.”   Mindemellett   a
szabályozás   azon   okból   is  alkotmányellenes,   mert   a
törvényhozó  nem  tett különbséget függőséget  okozó  és  nem
okozó drogok között.


    A  későbbiekben beadványát kiegészítette  azzal,  hogy  a
„megszerez”,   „tart”  kategóriák  esetében   a   szabályozás
aszerint sem differenciál, hogy az elkövető magatartása saját
fogyasztására   irányul-e,   vagy   kereskedelmi    célzattal
történik.  Megítélése  szerint  büntetőjogi  üldözésre   csak
utóbbi    magatartások   esetében   kerülhet    sor.    Ezzel
összefüggésben kezdeményezte a Btk. 282. § (8) bekezdése és a
283/A.    §    (1)–(3)   bekezdései   alkotmányellenességének
megállapítását  és megsemmisítését, minthogy e  törvényhelyek
nem tesznek különbséget a fogyasztói és a kereskedelmi típusú
magatartások között. Az újabb támadott rendelkezések  a  Btk.
módosítását követően – dogmatikailag megváltozott rendszerben
–  tartalmilag a 282. § (5) bekezdés a) pontjában és 282/A. §
(6)  bekezdés  a) pontjában és részlegesen  a  283/A.  §  (1)
bekezdésében élnek tovább.


    A  Btk.  módosítás1.-et követően az  indítványozó  az  új
szabályozás tekintetében is fenntartotta indítványát.


                             B.


    A  további indítványozók – részben azonos szempontból – a
Btk-nak    a    kábítószerrel    visszaéléssel    kapcsolatos
tényállásait   a   Btk.   módosítás1.  szerinti   állapotában
támadták.


    1.  Két  országgyűlési  képviselő az  Alkotmánybíróságról
szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 21.  §
(3)  bekezdésének  a) pontja alapján az Alkotmány  7.  §  (1)
bekezdésében foglaltakra tekintettel a szabályozás nemzetközi
szerződésbe ütközésének vizsgálatát indítványozta. Másodlagos
indítványként    előterjesztették,   hogy    amennyiben    az
Alkotmánybíróság  a  nemzetközi  egyezménybe   ütközést   nem
találja  megalapozottnak  –  az Abtv.  47.  §  (1)  bekezdése
alapján    –    kötelezze   a   jogalkotót   azon   mulasztás
megszüntetésére, amelyet a nemzetközi szerződésekből származó
feladatainak elmulasztásával idézett elő.


    Részletes  indokolásukban előadták, hogy a  Btk.  283.  §
(1) bekezdés b) pontjának, a 283. § (1) bekezdés c) pontjának
és   a  283.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjának  a  büntetőjogi
felelősségre  vonás alóli mentesülést biztosító rendelkezései
két  nemzetközi  szerződés szabályrendszerével  is  ütköznek.
Sértik  egyfelől  az 1998. évi L. törvénnyel kihirdetett,  az
Egyesült  Nemzetek  Szervezete keretében  a  kábítószerek  és
pszichotrop   anyagok  tiltott  forgalmazása  elleni,   1988.
december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény (a továbbiakban:  ENSZ
Egyezmény)  3.  cikk 5. pont f) és g) alpontja,  másfelől  az
1965.  évi  4.  törvényerejű rendelettel kihirdetett  a  New-
Yorkban  (sic!), 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
Egyezmény (a továbbiakban: Egységes Kábítószer Egyezmény) 36.
cikk 1. a) pontjának rendelkezéseit.


    Az  ENSZ Egyezmény szabályai különösen súlyosnak tekintik
a  kábítószerrel  visszaélés  cselekményét  akkor,  ha  annak
sértettje  kiskorú,  vagy  az  elkövetéshez  ilyen   személyt
használtak  fel,  illetve ha az elkövetés fokozott  védelemre
szoruló   intézményekben,   vagy  azok   közelében   történik
[oktatási intézmény, büntetés-végrehajtási intézet, szociális
szolgáltatásokat  nyújtó  központ, illetve  mindazon  helyek,
amelyeket  iskolás gyermekek tevékenységükkel  összefüggésben
látogatnak   (a   továbbiakban:   minősített   intézmények)].
Kimondják  továbbá,  hogy  a hatáskörrel  rendelkező  nemzeti
bíróságoknak és más hatóságoknak jogot kell biztosítani  kell
arra,  hogy  e  ténybeli körülményeket a döntéshozatal  során
figyelembe vehessék. Az Egységes Kábítószer Egyezmény pedig a
szerződő  feleket  arra kötelezi, hogy jogsértő  cselekménnyé
nyilvánítsák   a   kábítószerrel  visszaéléssel   kapcsolatos
elkövetési   magatartásoknak  az   itt   felsorolt   mindazon
formáját,  amelyek bármilyen jogcímen ellentétben  állnak  az
Egyezménnyel.  Gondoskodniuk kell arról is,  hogy  a  nemzeti
szabályozás  e szándékos cselekmények esetén, az elkövetőkkel
szemben  lehetővé  tegye a „súlyos jogsértés”  kategóriájának
megfelelő     büntetések,    nevezetesen     szabadságelvonás
alkalmazását.


    Az  indítványozók  hivatkoztak  arra,  hogy  az  Egységes
Kábítószer Egyezmény 36. cikk 1. pont b) alpontjának  és  38.
cikk  1.  pontjának szabályaiból következően a  kábítószerrel
visszaéléssel összefüggésben elkövetett cselekmények esetén a
büntetőjogi jogkövetkezmények kiegészítéseként a kezelést,  a
nevelést,  az  utógondozást célzó szabályozás  megalkotásának
legfeljebb a már függővé vált személyek esetén van helye.  Az
ún.  „elterelés” intézménye nem vonatkozhat általában véve  a
fogyasztói   oldalon  szereplő  elkövetőkre,  különösen   nem
azokra,  akik mások számára lehetővé teszik, hogy kábítószert
fogyasszanak.  A  hazai szabályozásnak azok a  rendelkezései,
amelyek  a  büntetlenség  eseteit  anélkül  terjesztik  ki  a
„kínál”,  „átad”,  „termeszt”, „előállít” kategóriákra,  hogy
legalább  a büntető jogszabályon kívül jogsértő cselekménynek
nyilvánítanák azokat, sértik az Egységes Kábítószer Egyezmény
tartalmát. Ezzel tehát a jogalkotó mulasztást követett el.


    2.   Egy   másik  országgyűlési  képviselő  indítványozó,
részben  eltérő  indokok  alapján,  szintén  a  kábítószerrel
visszaélésre  vonatkozó  hatályos büntetőjogi  szabályozás  –
többszörös – nemzetközi szerződésbe ütközésének kimondását és
az   Alkotmány   7.  §  (1)  bekezdésére  tekintettel   ennek
következtében  (a  tárgyi összefüggésre figyelemmel)  a  Btk.
283.  §-a teljes megsemmisítését indítványozta. Kérte továbbá
a   nemzetközi   szerződésből  származó  jogalkotói   feladat
elmulasztásának megállapítását is.


    Álláspontja szerint a Btk. 283. § (1) bekezdés c)  és  d)
pontjának  1. alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának
f)  alpontjába,  a Btk. 283. § (1) bekezdés d)  pontjának  2.
alpontja az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának g) alpontjába
ütközik. Mindemellett a Btk. 283. § (1) bekezdés c) pontja és
d)  pontjának 1. alpontja sérti az 1991. évi LXIV. törvénnyel
kihirdetett,  a  Gyermek jogairól szóló, New  Yorkban,  1989.
november  20-án  kelt  Egyezmény  (a  továbbiakban:   Gyermek
Egyezmény)   1.  és  33.  cikkét.  Ugyanakkor   a   jogalkotó
elmulasztotta  a  Gyermek Egyezmény  33.  cikke  és  az  ENSZ
Egyezmény   3.  cikk  5.  pontjának  f)  és  g)  alpontjaiból
következő feladatainak teljesítését.


    Az  ENSZ  Egyezménnyel összefüggésben  ezen  indítványozó
kifejtette,   hogy   a   hatályos   szabályozás   elvonja   a
jogalkalmazótól az Egyezményben biztosított ama jogot, hogy a
kiskorú     személyek    felhasználását    a    kábítószerrel
visszaéléssel  kapcsolatos cselekmények esetén kellő  súllyal
értékelhesse.   A   büntetőjogi  felelősségre   vonás   alóli
mentesülést biztosító azon rendelkezések ugyanis,  amelyek  a
18  éven  felüli elkövetők esetén még akkor is alkalmazandók,
ha a cselekmény elkövetési magatartásaként a „megszerzés”,  a
„tartás”, a „kínálás”, az „átadás” állapítható meg, sértik  a
nemzetközi   szerződés  hivatkozott  rendelkezését.   Ugyanez
irányadó    mindazon    esetekre,   amikor    a    minősített
intézményekben,  vagy azok környékén, a 21. életévét  még  be
nem töltött személy akár ingyen, akár ellenérték fejében –  a
mentesülés  lehetőségének  biztosítása  mellett  –  kínálhat,
átadhat kábítószert bármilyen életkorú személynek.


    A  továbbiakban kitért még arra, hogy a Gyermek Egyezmény
hivatkozott   rendelkezései  szerint  az  állam   kötelessége
törvényhozási eszközökkel is távoltartani a kábítószereket és
pszichotrop anyagokat a 18 éven aluli személyektől. A védelmi
kötelezettség    kiterjed    a   drogok    általuk    történő
fogyasztására,  s e személyeknek a kábítószerrel  kapcsolatos
cselekményekben   történő   felhasználására.    A    támadott
rendelkezés  sérti ezt a szabályt, amikor nagykorúak  számára
olyan esetekben biztosítja az elterelés lehetőségét, amikor a
cselekmény érintettje vagy résztvevője kiskorú volt.


    A   mulasztás   megállapítására  irányuló   indítványával
összefüggésben  arra  mutatott rá, hogy a  Gyermek  Egyezmény
felhívott  cikkei, az ENSZ Egyezmény 3. cikk 5. pontjának  f)
alpontjával  egyetemben  azért  is  sérülnek,  mert  az   ott
megszabott – a kiskorúak védelmével kapcsolatos – jogalkotási
feladatokat   az  Országgyűlés  figyelmen  kívül   hagyta   a
kábítószerrel     visszaélést     szabályozó      büntetőjogi
rendelkezések megalkotásakor.
   3.   Ezen  utóbbi  országgyűlési  képviselő  további   két
   magánszeméllyel  közösen  indítványozta   a   Btk.   282.,
   282/A.,    282/B.,   282/C.,   283.   és    283/A.    §-ai
   alkotmányellenességének megállapítását és  megsemmisítését
   is.   A   megjelölt  jogszabályhelyek  egyes  fordulatait,
   kitételeit,  elkövetési  magatartásait  eltérő  alkotmányi
   alapon   támadták,  azonban  hivatkoztak  arra,   hogy   a
   jogbiztonság   követelményére   figyelemmel    a    tárgyi
   összefüggés   miatt   csak  a  szabályozás   teljes   körű
   megsemmisítése lehetséges.


    3.1.  Álláspontjuk szerint a Btk. 282.,  282/A.,  282/B.,
282/C. és 283/A. §-ai, valamint a 283. § (1) bekezdés  a)  és
c)  pontjának,  illetve  az  e) pont  1.  alpontjának  „saját
használatra”  szövegrésze, úgyszintén a  b)  és  d)  pontjai,
továbbá   az  e)  pont  2.  alpontjának  „együttesen  történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával” szövegrésze az Alkotmány 2.
§  (1)  bekezdésében meghatározott jogbiztonság követelményét
sérti.   A   támadott  törvényhelyekben  szereplő   „hatósági
engedély  nélkül”,  „saját  használatra”  és  az  „együttesen
történő  kábítószer-fogyasztás alkalmával” tényállási  elemek
ugyanis bizonytalan, határozatlan tartalmú jogfogalmak, s így
parttalan jogalkalmazói jogértelmezéshez vezetnek.


    Hivatkoztak  arra,  hogy a hatósági engedély  fogalmát  a
törvény ugyanúgy nem határozza meg, mint ahogyan a korábbi  –
más   összefüggésben   már  az  Alkotmánybíróság   által   is
kifogásolt – jogszabály nem határozta meg a hatósági  előírás
jogi tartalmát. Nem állapítható meg, hogy az engedély kiadása
mely  szervnek  a kompetenciája, mi annak a  tartalma  és  az
állampolgárok  honnan  ismerhetik  azt  meg.  Mindemellett  a
jogalkotásról  szóló 1987. évi XI. törvény  (a  továbbiakban:
Jat.)   1.   §  (1)  bekezdéséből  következően  az   engedély
állampolgárokra   egyébként   kötelezőnek   nem   tekinthető,
minthogy jogszabálynak nem minősül.


    A   „saját   használatra”  és  az   „együttesen   történő
kábítószer-fogyasztás  alkalmával”  fordulatok  egyfelől  túl
általános,   a   jogalkalmazó  belátása  szerint   esetenként
kiterjeszthető,  vagy leszűkíthető fogalmak,  másfelől  pedig
értelmezésük   az   állampolgárok  oldalán   olyan   mélységű
ismereteket  tételez  fel,  amelyek  a  törvényben  meg   nem
határozott  körülményektől  függenek.  A  „saját”   fogalmára
történő  hivatkozás  az egyes eljárások során  végeredményben
sem   igazolható,  sem  cáfolható  nem  lesz,  vagyis   ennek
elfogadása kizárólag a hatóság belátásától függ. A jogszabály
szövegének  „ad  hominem”  alakítása  a  jogalkalmazást   így
kiszámíthatatlanná, szubjektívvé teszi. Nem lehet  tudni  azt
sem  –  állítják  –  hogy pontosan mit  takar  a  „használat”
fogalma,   mivel  ilyen  elkövetési  magatartás   a   törvény
vonatkozó  rendelkezéseiben nem is  szerepel.  A  „használat”
ezért  éppenúgy lehet a fogyasztás szinonímája, mint akár  az
összes elkövetési magatartást átfogó fogalom.


    Problémát  okoz  a  használat „terjedelmének”  vizsgálata
is. Ebből a szempontból kardinális kérdés – amelyre a törvény
nem   ad   választ  –  hogy  a  „használat”  esetében  miként
viszonyulnak  egymáshoz a különböző elkövetési  magatartások,
összeadódnak-e  a minősítést is befolyásoló mennyiségek  vagy
sem. Végül újabb problémát jelent, hogy az „együttesség” és a
„fogyasztás  alkalma”  szempontjából  a  térbeli  és  időbeli
határokat,   valamint   az  elkövetési   magatartásokat   sem
tisztázza a Btk.


    Alkotmányossági szempontból külön jelentősége  van  annak
– hangsúlyozzák az indítványozók – hogy a „saját használatra”
és  az  „együttesen történő kábítószer-fogyasztás alkalmával”
fordulatok  a büntetőjogi felelősség alól történő mentesülést
lehetővé  tevő  szabályok  között  kerültek  bevezetésre.   A
jogbizonytalanság    következményéből    fakadó    szubjektív
jogalkalmazás lehetősége megteremti annak veszélyét, hogy  az
egyes elkövetők esetében eltérő mérce érvényesül. Sérül tehát
az alkotmányos büntetőjog azon követelménye, amely szerint  a
büntethetőség   feltételeit  és  a  büntethetőséget   kizáró,
valamint megszüntető okok meglétét valamennyi elkövető esetén
egyenlő mérce szerint kell vizsgálni.


    3.2.  A  Btk.  283. § (1) bekezdés b) és az  e)  pont  2.
alpont  alkotmányellenességének  megállapítása  alapjául   az
indítványozók az Alkotmány 8. §-ából, illetve az  54.  §  (1)
bekezdéséből   levezethető,  az  ”állam  általi   életvédelem
tevőlegességének követelményé[t]” jelölték meg.


    Megítélésük    szerint   a   támadott    rendelkezésekben
biztosított,  a büntetőjogi felelősségre vonás  alóli  széles
körű  „menekülést”  biztosító rendelkezések  olyan  egyoldalú
szabályok,   amelyekkel  az  állam   lemond   a   közegészség
védelméről.  Mindezt  csak  súlyosbítja,  hogy  az  elterelés
lehetőségét a törvényhozó bármilyen fajta kábítószer  csekély
mennyiségére  megállapíthatónak  látta,  noha  a  kábítószer-
fogyasztás  személyi kockázata általában véve  is  eltérő.  A
szabályozás  mindemellett nincs tekintettel  a  kábítószerhez
jutó  másik személy életének, egészségének megóvásához fűződő
alkotmányos   kötelezettségre  sem.  E  helyett   „az   állam
hallgatólagosan   elismerte   a   drogfogyasztási    jelenség
elfogadhatóságát.”


    3.3.   Végül   az  indítványozók  a  Btk.  283.   §   (1)
bekezdésének c) pontját, a d) pontjának 1. és 2. alpontját az
Alkotmány   16.   §-ában  foglalt,  az   ifjúság   érdekeinek
védelméhez és a 67. § (1) bekezdésében rögzített,  a  gyermek
zavartalan   fejlődéséhez   való  alkotmányos   jog   alapján
támadták. Kifejtették: a jogalkotó azzal, hogy „önkényesen és
célszerűtlen egyoldalúsággal […] végletekig menő  toleranciát
tanúsít  a  drogok  hozzáférhetősége iránt”,  a  legteljesebb
mértékben figyelmen kívül hagyja a gyermek- és ifjúságvédelem
Alkotmányban rögzített követelményrendszerét. Az államnak  az
élet- és egészségvédelem körében – az előző pontban kifejtett
V  passzivitása  nem  terjedhet addig,  hogy  felnőtt  korúak
számára  megengedje a kábítószerrel kapcsolatos  cselekmények
esetén a gyermekkorúak felhasználását.


    A   gyermeknek   a  zavartalan  fejlődéshez   való   joga
alkotmányos jog és ez nem versenghet az Alkotmányból  le  nem
vezethető „kábulathoz való joggal.”. Az önrendelkezés jogából
nem vezethető le „valamely szer-, illetve eszközhasználat […]
szabadságjog[a].”   Mindezen   felül   a   gyermekkorúak    a
droghasználat  terén  nem tekinthetők „választópolgárnak”,  a
felnőtt  társadalom kötelessége az ő védelmükről gondoskodni.
A   gondoskodás   megszervezése  pedig  az  államot   terhelő
kötelezettség.


   4.  Egy  további  indítványozó a  Btk.  módosítás1.-nek  a
   hatályos   szabályozást  megállapító   17-23.   §-ait   az
   Alkotmány   16.   §-ában   megfogalmazott,   az    ifjúság
   érdekeinek  védelmét  előíró  alapjoggal,  a   18.   §-ban
   oltalmazott egészséges környezethez való joggal, a  70.  §
   (1)  bekezdésében védett legmagasabb szintű testi és lelki
   egészséget  biztosító joggal, az 54.  §  (1)  bekezdésében
   garantált  emberi méltósághoz és az 55. § (1)  bekezdésben
   biztosított  személyi biztonsághoz való  joggal  egészében
   tartotta   ellentétesnek.  Erre  figyelemmel  a   módosító
   rendelkezések  alkotmányellenességének  megállapítását  és
   megsemmisítését kérte.


   Indokolásában  előadta, hogy az enyhe  büntetéseket  és  a
   büntetőjogi  felelősségre  vonás  elkerülését   megteremtő
   szabályozás   nem  szolgálja  sem  a  speciális,   sem   a
   generális   prevenciót,   nem   biztosítja   az    ifjúság
   nevelésének, érdekeinek védelmét. Ellentétben áll  továbbá
   az  egészséghez való joggal, s az emberi méltóság  jogával
   is,  mert  a kábítószert fogyasztó személy végül elveszíti
   emberi méltóságát is.


                             C.


   1.   Az  Alkotmánybíróság  eljárása  során  beszerezte  az
   igazságügy-miniszter   és  –  egyes   kérdésekben   –   az
   egészségügyi,    szociális   és    családügyi    miniszter
   véleményét.
   2.  Az  Alkotmánybíróság  előtt folyamatban  lévő  eljárás
   időtartama  alatt  a  büntető  jogszabályok  módosításáról
   szóló   2004.  évi  XL.  törvény  (a  továbbiakban:   Btk.
   módosítás2.)  –  2004. május 19-i hatállyal  –  ismételten
   módosította   a   kábítószerrel   visszaélést   szabályozó
   tényállások   tekintetében  az  értelmező  rendelkezéseket
   tartalmazó   286/A.  §  (2)  bekezdés   b)   pontját.   Az
   indítványok  elbírálása során ezért az Alkotmánybíróság  a
   módosítás      tartalmát,     illetve     az     értelmező
   rendelkezéseknek  a  módosítás  szerint   tartalmat   adó,
   ugyancsak    a    vizsgálat   időpontjában    megváltozott
   végrehajtási rendeleteket vette figyelembe.


                             II.


    Az    indítványok    elbírálásával   összefüggésben    az
Alkotmánybíróság   az   alábbi  jogszabályi   rendelkezéseket
vizsgálta:


     1. Az Alkotmány rendelkezései:


    „2.  §  (1)  A Magyar Köztársaság független, demokratikus
    jogállam.”


    „7.  § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja  a
nemzetközi  jog  általánosan elismert szabályait,  biztosítja
továbbá  a  nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső  jog
összhangját.”


     „8.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  az  ember
sérthetetlen  és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek
tiszteletben   tartása   és  védelme   az   állam   elsőrendű
kötelessége.
     (2)  A  Magyar  Köztársaságban az  alapvető  jogokra  és
kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”


     „16.  §  A  Magyar Köztársaság különös gondot fordít  az
ifjúság  létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi
az ifjúság érdekeit.”


     „18.  §  A  Magyar Köztársaság elismeri  és  érvényesíti
mindenki jogát az egészséges környezethez.”


     „54.  §  (1)  A  Magyar Köztársaságban  minden  embernek
veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
     (2)  Senkit  nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen,
megalázó  elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és  különösen
tilos   a   hozzájárulása  nélkül  orvosi   vagy   tudományos
kísérletet végezni.”


     „55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van
a  szabadságra  és a személyi biztonságra, senkit  sem  lehet
szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott
okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján
megfosztani.”


     „67.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban minden  gyermeknek
joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a
védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi
és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”


     „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az
állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen
faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény,
nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”


     „70/D.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság területén  élőknek
joguk   van  a  lehető  legmagasabb  szintű  testi  és  lelki
egészséghez.
    (2)  Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem,  az
egészségügyi    intézmények    és    az    orvosi     ellátás
megszervezésével,  a  rendszeres  testedzés   biztosításával,
valamint  az  épített  és a természetes környezet  védelmével
valósítja meg.”


     2. Az ENSZ Egyezmény rendelkezései:


                          „3. Cikk
                Bűncselekmények és büntetések


    1.  Minden Fél meghozza azokat az intézkedéseket, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy belső joga szerint, amennyiben azokat
szándékosan követik el, bűncselekményekké nyilvánítsa:
a)  (i)  Bármely kábítószernek vagy pszichotrop  anyagnak  az
1961. évi Egyezmény, a módosított 1961. évi Egyezmény vagy az
1971. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes előállítását,
gyártását,   kivonását,  készítését,  eladásra  felkínálását,
terjesztését,  bármilyen feltételek melletti szállítását,  az
ezzel    való   ügynökösködést,   szállítmányozást,   tranzit
szállítmányozást, fuvarozást, behozatalt vagy kivitelt,
(ii)  az  ópiummák,  a  kokacserje vagy  a  kannabisz  növény
kábítószerek előállítása céljából, az 1961. évi Egyezmény  és
a  módosított 1961. évi Egyezmény rendelkezéseivel ellentétes
termesztését,
(iii)  bármely kábítószer vagy pszichotrop anyag  birtoklását
vagy  vásárlását  az  (i)  alpontban felsorolt  tevékenységek
valamelyikének gyakorlása céljából,
(iv)  berendezések,  felszerelések  vagy  az  I.  és  a   II.
Jegyzékben  felsorolt anyagok előállítását, szállítását  vagy
terjesztését, annak tudatában, hogy azokat kábítószerek  vagy
pszichotrop anyagok jogellenes termesztésében, előállításában
vagy gyártásában használják, illetőleg arra szánják,
(v)  a fenti (i), (ii), (iii) vagy (iv) alpontokban felsorolt
bűncselekmények valamelyikének szervezését, irányítását  vagy
finanszírozását.
b)  (i)  Javak konverzióját vagy átutalását, annak tudatában,
hogy  a  javak  az  e  bekezdés  a)  pontjában  megállapított
valamely bűncselekményből vagy bűncselekményekből, vagy olyan
bűncselekményben  vagy bűncselekményekben  való  részvételből
származnak, melyek célja az ilyen javak jogellenes eredetének
vagy az eredeti bűncselekménynek leplezése vagy álcázása,
(ii)  javak  valódi  természetének, forrásának,  helyének,  a
felettük   való   rendelkezésnek,   mozgásuknak,   a    javak
tulajdonlásának  és  a  tulajdonláshoz  kapcsolódó   jogoknak
eltitkolását és leplezését, annak tudatában, hogy a javak  az
e    bekezdés    a)    pontjában    megállapított    valamely
bűncselekményből   vagy   bűncselekményekből,   vagy    ilyen
bűncselekmény   vagy   bűncselekmények   elkövetésében   való
részvételből származnak.
c)    Alkotmányos   elveinek   és   jogrendje    alapelveinek
fenntartásával
(i)  javak megszerzését, birtoklását vagy használatát,  annak
tudatában,   hogy  a  javak  az  e  bekezdés   a)   pontjában
megállapított       valamely      bűncselekményből       vagy
bűncselekményekből,    vagy    ilyen    bűncselekmény    vagy
bűncselekmények elkövetésében való részvételből származnak,
(ii)   berendezések,  felszerelések  vagy  az   I.   és   II.
Jegyzékeken  szereplő  anyagok birtoklását  annak  tudatában,
hogy  azokat kábítószerek vagy pszichotrop anyagok jogellenes
termesztésében,  előállításában vagy gyártásában  használják,
illetőleg arra szánják,
(iii) mások bármilyen módon történő nyilvános felbujtását  az
e cikk által megállapított bármely bűncselekmény elkövetésére
avagy   kábítószer   vagy  pszichotrop   anyagok   jogellenes
használatára,
(iv)   az   e  cikkben  megállapított  bármely  bűncselekmény
elkövetésére  irányuló  bűnszervezet létrehozását,  az  ilyen
bűncselekményben való részvételt, függetlenül attól, hogy azt
bűnszervezet  keretében vagy azon kívül követik  el,  vagy  a
cselekmény felbujtásnak vagy bűnsegélynek minősül.
    2.   Alkotmányos   alapelveinek  és  jogrendje   alapvető
rendelkezéseinek  fenntartásával,  minden  Fél   meghozza   a
szükséges  intézkedéseket  ahhoz,  hogy  belső  joga  szerint
bűncselekménnyé  nyilvánítsa, ha  e  cselekményt  szándékosan
követték  el,  a személyi fogyasztásra szánt kábítószerek  és
pszichotrop  anyagok birtoklását, vásárlását és  termesztését
az   1961.  évi  Egyezmény,  vagy  a  módosított  1961.   évi
Egyezmény,  vagy  az 1971-ben kelt Egyezmény rendelkezéseinek
megsértésével.
    3.  A  tudattartalom, a szándék vagy a célzat, mint az  e
cikk  1.  bekezdése szerinti valamely bűncselekmény szükséges
tényállási   eleme,   az  objektív  ténybeli   körülményekből
kikövetkeztethető.
    […]
    5.  A  Felek  biztosítják,  hogy  hatáskörrel  rendelkező
bíróságaik  és  más illetékes hatóságaik figyelembe  vehessék
azokat  a  ténybeli  körülményeket,  amelyek  az  e  cikk  1.
bekezdése   szerinti  bűncselekmények  elkövetését  különösen
súlyossá teszik, úgymint:
    […]
     f) a bűncselekmény sértettje kiskorú, vagy elkövetéséhez
kiskorút használtak fel;
     g)   az   a   tény,  hogy  a  bűncselekményt   büntetés-
végrehajtási intézetben, oktatási intézményben vagy szociális
szolgáltatásokat nyújtó központban, illetőleg ezek  közvetlen
közelében követték el, vagy más olyan helyen, amelyet iskolás
gyermekek  vagy  tanulók  látogatnak  tanulási,  sport-  vagy
társadalmi tevékenység céljából;
     […]
    6.  A Felek törekednek arra, hogy biztosítsák, hogy az  e
cikkben   megállapított  bűncselekmények  elkövetője   elleni
bűnvádi   eljárás  során  a  belső  joguk  által  biztosított
diszkrecionális jogkörök olyan módon kerüljenek alkalmazásra,
amely   maximálisan   biztosítja  az  eljárási   cselekmények
hatékonyságát,   valamint   tekintettel   van   a   megfelelő
visszatartó  hatás  elérésének  igényére  is  e  cselekmények
vonatkozásában.
    7.  A Felek biztosítják, hogy bíróságaik és más illetékes
hatóságaik  figyelembe  vegyék  az  e  cikk  l.  bekezdésében
felsorolt bűncselekmények súlyos természetét és az e cikk  5.
bekezdése    szerinti    súlyosító   körülményeket    az    e
bűncselekmények miatt elítélt személyek kedvezménnyel történő
szabadítása     és    feltételes    szabadlábra     helyezése
mérlegelésekor.”


     3. Az Egységes Kábítószer Egyezmény rendelkezései:


                          „36. Cikk


                    Büntető rendelkezések


     1.  a)  Minden  Szerződő Fél alkotmányos jogszabályainak
fenntartásával  megalkotja a szükséges szabályozást  abból  a
célból,  hogy a kábítószereknek az Egyezmény rendelkezéseivel
ellentétben,    bármilyen    címen    történő    termesztése,
előállítása,   gyártása,   kivonása,   készítése,   tárolása,
felajánlása, forgalomba hozatala, elosztása, vételek eladása,
leszállítása,  közvetítése,  elküldése,  átmenő   szállítása,
fuvarozása,  behozatala és kivitele vagy  bármely  ténykedés,
amely   a   szóban  forgó  Szerződő  Fél  véleménye   szerint
ellentétben  lehet  az  Egyezmény rendelkezéseivel,  jogsértő
cselekménynek  minősüljön, ha azt  szándékosan  követték  el,
valamint,  hogy  a  súlyos jogsértések  megfelelő  büntetést,
nevezetesen  szabadságvesztést vagy egyéb szabadságelvonással
járó büntetést vonjanak maguk után.
     b) Az előző pontban foglalt rendelkezésektől függetlenül
olyan    esetekben,    amikor   egyes,    a    kábítószereket
visszaélésszerűen  használó személyek  követik  el  ezeket  a
jogsértéseket,  a  Szerződő  Feleknek  módjukban  áll,   hogy
elítélnék  azokat,  vagy azok ellen büntető  jogkövetkezményt
alkalmaznának, az elítélés, illetve a büntető jogkövetkezmény
kiegészítéseképpen  ezeket  a  személyeket  a  38.  cikk   1.
bekezdésének  rendelkezései alapján  kezelésnek,  nevelésnek,
utógondozásnak,     valamint    a    társadalomhoz     újbóli
alkalmazkodásának és újbóli beilleszkedésének alávetni. […]”


                          „38. Cikk


    A kábítószerekkel való visszaélés elleni intézkedések


     1.  A  Szerződő  Felek  különös figyelmet  fordítanak  a
kábítószerekkel  való  visszaélésekre  és  minden  lehetséges
intézkedést   megtesznek  annak  megelőzésére,  valamint   az
érdekelt   személyek   gyors   felkutatásának,   kezelésének,
nevelésének,   utógondozásának,   a   társadalomhoz    újbóli
alkalmazkodásának  és  újra beilleszkedésének  biztosítására,
ebből a célból összehangolják az erőfeszítéseiket.
     […]”


     4.   Az   1979.   évi   25.   törvényerejű   rendelettel
kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
évi  február  hó 21. napján aláírt egyezmény (a továbbiakban:
Pszichotrop Egyezmény) szabályai:


                          „5. Cikk


 A pszichotrop anyagok használatának korlátozása gyógyászati
                     és tudományos célra


    1.  Minden  Szerződő  Fél  korlátozza  az  I.  jegyzékben
felvett   anyagok   használatát  a  7.  Cikkben   előírtaknak
megfelelően.
    2.    Minden   Szerződő   Fél   köteles   a    4.    Cikk
rendelkezéseinek  fenntartása mellett  a  II.,  III.  és  IV.
jegyzék   anyagainak  a  gyártását,  kivitelét,  behozatalát,
elosztását, készletét, kereskedelmi forgalmát, használatát és
birtoklását  az  általa  megfelelőnek ítélt  rendszabályokkal
gyógyászati és tudományos célra korlátozni.
    3.   Kívánatos,   hogy   a   Szerződő   Felek   csak    a
törvényhozásukban     meghatározott    feltételek     mellett
engedélyezzék  a  II.,  III.  és  IV.  jegyzék  anyagainak  a
birtoklását.”


                          „7. Cikk


    Az I. jegyzék anyagaira vonatkozó külön rendelkezések


    Ami  az I. jegyzékbe felvett anyagokat illeti, a Szerződő
Felek kötelesek:
a)  megtiltani  ezeknek az anyagoknak bármilyen alkalmazását,
kivéve   a  tudományos,  vagy  igen  korlátozott  gyógyászati
felhasználást,  olyan  megfelelően  felhatalmazott  személyek
által,  akik  a  kormányuknak  közvetlenül  alárendelt,  vagy
általuk  kifejezetten kijelölt egészségügyi, vagy  tudományos
létesítményekben dolgoznak;
[…]”


                          „20. Cikk


A pszichotrop anyagokkal való visszaélés elleni intézkedések


     1.   A   Szerződő  Felek  minden  szükséges  intézkedést
megtesznek  abból  a  célból, hogy megelőzzék  a  pszichotrop
anyagokkal  való  visszaélést  és  biztosítsák  az   érdekelt
személyek    gyors    felkutatását,    valamint    kezelését,
felvilágosítását,       utógondozását,        munkaképességük
helyreállítását,   valamint  a   társadalomba   való   újbóli
beilleszkedésüket;  ezen célkitűzés érdekében  összehangolják
az erőfeszítéseiket.
     2. A Szerződő Felek, amennyire az lehetséges, támogatják
szakszemélyzet kiképzését abból a célból, hogy biztosítsák  a
pszichotrop anyagokkal visszaélő személyek orvosi  kezelését,
utógondozását és a munkaképességük helyreállítását,  valamint
a    társadalomba   való   újbóli   beilleszkedésüket   célzó
intézkedéseket.
     3.   A  Szerződő  Felek  segítik  mindazon  személyeket,
akiknek erre hivatásuk gyakorlása közben szükségük van  arra,
hogy megismerjék a pszichotrop anyagokkal való visszaélés  és
a  megelőzés  problematikáját és a  nagyközönség  körében  is
terjesztik  az idevonatkozó ismereteket, ha fennáll  annak  a
veszélye,  hogy  a  pszichotrop  anyagokkal  való  visszaélés
széles körben elterjed.”


                          „22. Cikk


                    Büntető rendelkezések


     1.    a)   Minden   egyes   Szerződő   Fél   alkotmányos
jogszabályainak  megfelelően bűncselekménynek  tekint  minden
olyan   szándékosan   elkövetett   cselekményt,   amely    az
Egyezményből  folyó kötelezettségeinek végrehajtására  hozott
törvénybe  vagy  rendeletbe ütközik  és  biztosítja,  hogy  a
súlyos  bűncselekmények  megfelelő büntetést  vonjanak  maguk
után,      nevezetesen     börtönbüntetést     vagy     egyéb
szabadságvesztést.
b)  Abban az esetben, amikor pszichotrop anyagokkal visszaélő
személyek  követnek  el ilyen bűncselekményeket,  a  Szerződő
Felek – az előző bekezdésben foglalt rendelkezésekre tekintet
nélkül   –   jogosultak  arra,  hogy  ezeket  a   személyeket
elítélésük   vagy  megbüntetésük  helyett,  vagy   büntetésük
kiegészítéseképpen   a   20.  Cikk   1.   pontjában   foglalt
rendelkezéseknek  megfelelően orvosi kezelésnek,  nevelésnek,
utógondozásnak, a munkaképességük helyreállítását, valamint a
társadalomba    való    újbóli    beilleszkedésüket     célzó
intézkedéseknek vessék alá.
 […]”


     5. A Gyermek Egyezmény rendelkezései:


                          „1. cikk


     Az  Egyezmény  vonatkozásában gyermek az a személy,  aki
tizennyolcadik  életévét nem töltötte be, kivéve,  ha  a  reá
alkalmazandó   jogszabályok  értelmében   nagykorúságát   már
korábban eléri.”


                          „33. cikk


     Az   Egyezményben   részes  államok  megtesznek   minden
alkalmas     intézkedést,    ideértve    a     törvényhozási,
közigazgatási, szociális és nevelésügyi intézkedéseket, arra,
hogy  megvédjék  a  gyermekeket az erre vonatkozó  nemzetközi
egyezményekben  meghatározott kábító- és  pszichotrop  szerek
tiltott    fogyasztásától,   és   hogy   megakadályozzák    a
gyermekeknek    e    szerek   tiltott    előállításában    és
kereskedelmében való felhasználását.”


     6.1. A Btk. hatályos rendelkezései:


    „282.  §  (1)  Aki  hatósági engedély nélkül  kábítószert
termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
kivisz, vagy az ország területén átvisz, bűntettet követ  el,
és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2) A büntetés
    a)  két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés,  ha  a
bűncselekményt  üzletszerűen vagy bűnszövetségben,  illetőleg
kábítószerfüggő személy felhasználásával,
    b)  öt  évtől  tíz  évig terjedő szabadságvesztés,  ha  a
bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre
    követik el.
    (3) Aki
    a)   az   (1)   bekezdésben  meghatározott  bűncselekmény
elkövetésére irányuló előkészületet követ el,
    b)    kábítószer   előállításához   szükséges    anyagot,
berendezést  vagy felszerelést készít, átad, forgalomba  hoz,
vagy  azzal  kereskedik, az országba behoz, onnan kivisz,  az
ország  területén  átvisz,  ha  súlyosabb  bűncselekmény  nem
valósul meg,
    bűntettet    követ    el,   és   három    évig    terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
    (4)  Az  (1)-(3) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
szolgáltat.
    (5)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
    a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
    b)  a  (2) bekezdés a) pontja esetén bűntett miatt  három
évig
    terjedő szabadságvesztés.”


    „282/A.  §  (1) Aki hatósági engedély nélkül  kábítószert
kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
    (2)    A    büntetés   öt   évtől   tíz   évig    terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
    a)  bűnszövetségben,  illetőleg  kábítószerfüggő  személy
    felhasználásával,
    b)  hivatalos  vagy  közfeladatot ellátó  személyként,  e
minőséget felhasználva,
    c)  a  fegyveres  erők,  a  rendvédelmi  szervek  vagy  a
büntetés-végrehajtási szervezet létesítményében
    követik el.
    (3)  A  büntetés  öt  évtől tizenöt  évig  terjedő,  vagy
életfogytig   tartó  szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt
jelentős mennyiségű kábítószerre követik el.
    (4) Aki
    a)    az   (1)   vagy   (2)   bekezdésben   meghatározott
bűncselekményre  irányuló  előkészületet  követ  el,  bűntett
miatt három évig,
    b)   a   (3)  bekezdésben  meghatározott  bűncselekményre
irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt öt évig
    terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (5)  Az  (1)-(4) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
szolgáltat.
    (6)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
    a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
    b) a (2) bekezdés esetén bűntett miatt öt évig
    terjedő szabadságvesztés.”


    „282/B.  §  (1)  Az  a tizennyolcadik életévét  betöltött
személy,  aki tizennyolcadik életévét be nem töltött  személy
felhasználásával   hatósági   engedély   nélkül   kábítószert
termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan
kivisz,  az ország területén átvisz, bűntettet követ  el,  és
két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2)    A    büntetés   öt   évtől   tíz   évig    terjedő
szabadságvesztés,
    a)   ha   a  tizennyolcadik  életévét  betöltött  személy
tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábítószert
kínál  vagy  átad,  illetve  ilyen  személy  felhasználásával
kábítószert forgalomba hoz vagy azzal kereskedik,
    b)  ha  az  elkövető oktatási, köznevelési, gyermekjóléti
is gyermekvédelmi, közművelődési feladatok ellátására rendelt
épület  területén,  illetőleg annak  közvetlen  környezetében
kábítószert   kínál,   átad,  forgalomba   hoz   vagy   azzal
kereskedik,
    c)   az   (1)  bekezdésben  meghatározott  bűncselekményt
bűnszövetségben követik el.
    (3)  A  büntetés  öt  évtől  tizenöt  évig  terjedő  vagy
életfogytig tartó szabadságvesztés, ha
    a) a bűncselekményt jelentős mennyiségű kábítószerre,
    b)  a  (2)  bekezdés  a) vagy b) pontjában  meghatározott
bűncselekményt   bűnszövetségben,  illetve   hivatalos   vagy
közfeladatot ellátó személyként, e minőséget felhasználva
    követik el.
    (4)  Aki  az  (1)  vagy  a (2) bekezdésben  meghatározott
bűncselekmény elkövetésére irányuló előkészületet  követ  el,
bűntett   miatt   három   évig  terjedő   szabadságvesztéssel
büntetendő.
    (5)  Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy,  aki
tizennyolcadik    életévét   be   nem   töltött    személynek
kábítószernek  nem  minősülő kábító hatású  anyag,  illetőleg
szer  kóros élvezetéhez segítséget nyújt, vagy ilyen személyt
erre  rábírni  törekszik, bűntett miatt  három  évig  terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
    (6)  Az  (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő, aki az  ott
meghatározott  bűncselekmény elkövetéséhez anyagi  eszközöket
szolgáltat.
    (7)  Ha  a bűncselekményt csekély mennyiségű kábítószerre
követik el, a büntetés
    a) az (1) bekezdés esetén vétség miatt két évig,
    b)  a  (2)  bekezdés,  illetve a (3) bekezdés  b)  pontja
esetén bűntett miatt öt évig
    terjedő szabadságvesztés.”


    „282/C.  § (1) Az a kábítószerfüggő személy, aki hatósági
engedély  nélkül  kábítószert termeszt, előállít,  megszerez,
tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
átvisz,    vétséget   követ   el,   és   két   évig   terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2)  Az  a kábítószerfüggő személy, aki hatósági engedély
nélkül  kábítószert kínál, átad, forgalomba  hoz  vagy  azzal
kereskedik,  bűntettet  követ  el,  és  három  évig   terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
    (3)  A  büntetés  bűntett miatt az  (1)  bekezdés  esetén
három   évig,   a  (2)  bekezdés  esetén  öt   évig   terjedő
szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt  üzletszerűen   vagy
bűnszövetségben követik el.
    (4)  A  büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén  öt
évig,  a  (2)  bekezdés esetén két évtől nyolc  évig  terjedő
szabadságvesztés,  ha  a bűncselekményt  jelentős  mennyiségű
kábítószerre követik el.
    (5)   Ha   a  bűncselekményt  a  kábítószerfüggő  személy
csekély mennyiségre követi el, a büntetés vétség miatt
    a)  az  (1)  vagy a (2) bekezdés esetén egy évig  terjedő
szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés,
    b)    a    (3)   bekezdés   esetén   két   évig   terjedő
szabadságvesztés, közérdekű munka vagy pénzbüntetés.”


    „283.  §  (1)  Nem  büntethető  kábítószerrel  visszaélés
miatt,
    a)  aki  csekély mennyiségű kábítószert saját használatra
termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282. § (5)  bek.  a)
pont],
    b)   aki   csekély  mennyiségű  kábítószert,   együttesen
történő  kábítószer-fogyasztás  alkalmával  kínál  vagy  átad
[282/A. § (6) bek. a) pont],
    c)  az  a tizennyolcadik életévét betöltött személy,  aki
tizennyolcadik    életévét    be    nem    töltött    személy
felhasználásával   csekély   mennyiségű   kábítószert   saját
használatra termeszt, előállít, megszerez vagy tart [282/B. §
(7) bek. a) pont],
    d)
   1.    az   a   tizennyolcadik   életévét   betöltött,   de
   huszonegyedik  életévét  meg  nem  haladott  személy,  aki
   tizennyolcadik   életévét  be  nem   töltött   személynek,
   illetőleg
    2.  az a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy,
aki  oktatási,  köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi,
közművelődési feladatok ellátására rendelt épület  területén,
illetőleg annak közvetlen környezetében
    csekély   mennyiségű   kábítószert   együttesen   történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy  átad  [282/B.  §
(7) bekezdés b) pont első fordulata, ha a bűncselekmény a (2)
bekezdés a) vagy b) pontjába ütközik],
    e) az a kábítószerfüggő személy, aki
    1.   jelentős   mennyiséget   el   nem   érő   mennyiségű
kábítószert saját használatára termeszt, előállít, megszerez,
tart,  az  országba behoz, onnan kivisz, az ország  területén
átvisz [282/C. § (1) bek. és (5) bek. a) pont], illetőleg
    2.  csekély  mennyiségű  kábítószert  együttesen  történő
kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy  átad  [282/C.  §
(2) bek. és (5) bek. a) pont],
    f)  az  a kábítószerfüggő személy, aki az e) 1. alpontban
meghatározott   bűncselekménnyel  összefüggésben   –   kétévi
szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
bűncselekményt követ el,
    feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig  okirattal
igazolja,  hogy legalább hat hónapig folyamatos,  kábítószer-
függőséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelő
más   ellátásban   részesült,   vagy   megelőző-felvilágosító
szolgáltatáson vett részt.
    (2)  Az  (1)  bekezdés  b)  és  d)  pontja,  valamint  e)
pontjának  2.  alpontja nem alkalmazható, ha  az  elkövetővel
szemben  a  cselekmény elkövetését megelőzően két éven  belül
legalább   egy  alkalommal  kábítószerrel  visszaélés   miatt
indított  büntetőeljárás  keretében az  elkövető  büntetőjogi
felelősségét megállapították, vagy vele szemben a  vádemelést
elhalasztották.”


    „283/A.  §  (1)  Aki nemzetközi szerződés  végrehajtására
kiadott  jogszabályban  a kábítószer  tiltott  előállításához
használt   vegyi  anyagként  meghatározott  anyagot  hatósági
engedély   nélkül  előállít,  megszerez,  tart,   felhasznál,
forgalomba  hoz, azzal kereskedik, az országba  behoz,  onnan
kivisz,   az   ország  területén  átvisz,   úgyszintén,   aki
jogszabályi  előírás  megszegésével  ilyen  anyagot  hatósági
engedéllyel nem rendelkezőnek átad, bűntettet követ el, és öt
ivig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2)   Nem   büntethető,  aki  –  mielőtt   a   kábítószer
készítését elősegítő tevékenysége a hatóság tudomására jutott
volna   –   a  cselekményét  a  hatóság  előtt  felfedi,   az
előállított,  megszerzett, tartott vagy az ország  területére
behozott  dolgokat  a  hatóságnak  átadja,  illetőleg  a  más
részére  átadott,  valamint  a felhasznált,  forgalomba  vagy
kereskedelembe  hozott, az ország területén átvitt,  vagy  az
országból   kivitt  anyag  tekintetében  lehetővé   teszi   a
kábítószer készítésének elősegítésében részt vevő más személy
kilétének megállapítását.”


    „286/A. §
    […]
    (2) A 282-283. § alkalmazásában kábítószeren
    a)  az 1965. évi 4. törvényerejű rendelettel kihirdetett,
a  New  Yorkban, 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer
Egyezmény, valamint az 1988. évi 17. törvényerejű rendelettel
kihirdetett,  az Egységes Kábítószer Egyezmény  módosításáról
és  kiegészítéséről szóló, Genfben, 1972. március 25-én  kelt
Jegyzőkönyv      végrehajtására     kiadott     jogszabályban
meghatározott anyagokat, valamint
    b)    az   1979.   évi   25.   törvényerejű   rendelettel
kihirdetett, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben az 1971.
évi  február  hó  21. napján aláírt egyezmény  végrehajtására
kiadott    jogszabályban    meghatározott,    a    visszaélés
szempontjából veszélyes pszichotróp anyagokat kell érteni.
    (3)   A   283/A.  §  alkalmazásában  kábítószer   tiltott
előállításához  használt  vegyi  anyagon  az  1998.  évi   L.
törvénnyel   kihirdetett,  az  Egyesült  Nemzetek  Szervezete
keretében  a  kábítószerek  és  pszichotrop  anyagok  tiltott
forgalmazása  elleni,  1988.  december  20-án,  Bécsben  kelt
Egyezmény 12. Cikkének végrehajtására kiadott, a kábítószerek
és pszichotrop anyagok tiltott előállításához, gyártásához is
használt   vegyi  anyagokkal  végezhető  egyes  tevékenységek
szabályozásáról  szóló  jogszabályban  meghatározott  anyagot
kell érteni.”


     6.2.  A Btk.-nak az I/A. pontban ismertetett indítványok
benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:


    „282.  §  (1)  Aki  a  hatósági  előírások  megszegésével
kábítószert termeszt, előállít, megszerez, tart, az  országba
behoz,  onnan  kivisz, az ország területén átvisz,  bűntettet
követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2)  Aki  a  hatósági előírások megszegésével kábítószert
kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet
követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
    (3)  A  büntetés az (1) bekezdés esetén két  évtől  nyolc
évig,  a  (2)  bekezdés  esetén öt  évtől  tíz  évig  terjedő
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
    a) üzletszerűen,
    b) fegyveresen,
    c)   hivatalos   vagy  közfeladatot  ellátó   személyként
követik el,
    d)     tizennyolcadik    életévét    betöltött    személy
tizennyolcadik    életévét    be    nem    töltött    személy
felhasználásával  követi  el, illetve  az  elkövetés  folytán
ilyen személy jut kábítószerhez,
    e)  nem  kábítószerfüggő személy kábítószerfüggő  személy
felhasználásával követi el.
    (4)  A  büntetés a (2) bekezdés esetén öt évtől tíz  évig
terjedő   szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt  oktatási,
köznevelési,  gyermekjóléti és gyermekvédelmi,  közművelődési
feladatok   ellátására  rendelt  épületek  területén,   annak
környezetében,  a fegyveres erők vagy a büntetés-végrehajtási
szervezet objektumaiban követik el.
    (5)  A  büntetés az (1) bekezdés esetén öt évtől  tizenöt
évig  terjedő  szabadságvesztés, a (2)  bekezdés  esetén  tíz
évtől   tizenöt   évig   terjedő   vagy   életfogytig   tartó
szabadságvesztés, ha a bűncselekményt
    a) jelentős mennyiségű kábítószerre,
    b) bűnszervezet tagjaként vagy megbízásából követik el.
    (6)  Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendő az is, aki  a
kábítószerrel   visszaélés  bűncselekményének   elkövetéséhez
anyagi eszközöket szolgáltat.
    (7)  Aki  kábítószerrel visszaélés  elkövetésére  felhív,
ajánlkozik,    vállalkozik,   vagy   a   közös   elkövetésben
megállapodik,    bűntett    miatt    három    évig    terjedő
szabadságvesztéssel büntetendő.
    (8)  Ha  a  kábítószerrel visszaélést csekély  mennyiségű
kábítószerre  követik  el, a büntetés  vétség  miatt  az  (1)
bekezdés  esetén két évig terjedő szabadságvesztés, közérdekű
munka  vagy pénzbüntetés, a (2) bekezdés szerinti kínálás  és
átadás   elkövetési  magatartások  esetén  két  évig  terjedő
szabadságvesztés.
    (9) Aki
    a)   a   hatósági  előírások  megszegésével   kábítószert
    fogyaszt,
    b)  nagy  nyilvánosság előtt kábítószer-fogyasztásra  hív
fel,
    ha  súlyosabb  bűncselekmény nem  valósul  meg,  vétséget
követ   el,   és   két   évig   terjedő   szabadságvesztéssel
büntetendő.”


    „282/A.  §  (1)  Az  a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a
hatósági   előírások   megszegésével  kábítószert   termeszt,
előállít,  megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
az  ország területén átvisz, vétséget követ el, és  két  évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (2)   Az   a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a  hatósági
előírások  megszegésével kábítószert kínál, átad,  forgalomba
hoz, vagy azzal kereskedik, bűntettet követ el, és három évig
terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
    (3)  A  büntetés  bűntett miatt az  (1)  bekezdés  esetén
három   évig,   a  (2)  bekezdés  esetén  öt   évig   terjedő
szabadságvesztés, ha bűncselekményt üzletszerűen követik el.
    (4)  A büntetés bűntett miatt az (1) bekezdés esetén  két
évtől  nyolc  évig, a (2) bekezdés esetén öt évtől  tíz  évig
terjedő   szabadságvesztés,  ha  a  bűncselekményt   jelentős
mennyiségű kábítószerre követik el.
    (5)   Az   a  kábítószerfüggő  személy,  aki  a  hatósági
előírások megszegésével
    a)  kábítószert  fogyaszt,  illetőleg  saját  fogyasztása
    céljából tart,
    b)   csekély  mennyiségű  kábítószert  saját  fogyasztása
céljából előállít, termeszt, megszerez,
    c)    csekély   mennyiségű   kábítószert   tizennyolcadik
életévét betöltött személynek fogyasztás céljából kínál, átad
    vétséget    követ    el,    és    egy    évig     terjedő
szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy  pénzbüntetéssel
büntetendő.
    (6) Nem büntethető a kábítószerfüggő személy
    a) az (5) bekezdés a)-b) pontja esetén, vagy
    b)  ha  kábítószer  fogyasztásával  összefüggő  –  kétévi
szabadságvesztésnél   nem  súlyosabban   büntetendő   –   más
bűncselekményt követett el,
    feltéve,  ha az első fokú ítélet meghozataláig  okirattal
igazolja,    hogy    legalább   hat    hónapig    folyamatos,
kábítószerfüggőséget gyógyító kezelésben részesült.”


    „283.  §  Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy,
aki  tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek kábító
hatású  anyag  vagy szer kóros élvezetéhez segítséget  nyújt,
vagy  őt arra rábírni törekszik, bűntettet követ el, és három
évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”


    „283/A.  §  (1)  Aki  kábítószernek a hatósági  előírások
megszegésével      történő     termesztéséhez,      illetőleg
előállításához  szükséges, vagy a termesztést,  illetőleg  az
előállítást könnyítő feltételeket biztosítja, úgyszintén, aki
kábítószer termesztéséhez, előállításához szükséges  anyagot,
terméket, berendezést vagy felszerelést
    a) készít, illetőleg készíttet,
    b) átad, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik,
    ha  súlyosabb  bűncselekmény nem valósul  meg,  bűntettet
követ   el,   és   három   évig  terjedő  szabadságvesztéssel
büntetendő.
    (2)    Az   (1)   bekezdés   szerint   büntetendő,    aki
kábítószernek  a  hatósági  előírások  megszegésével  történő
termesztéséhez, illetőleg előállításához szükséges, vagy  azt
könnyítő   vagyoni  értékű  gazdasági,  műszaki,   szervezési
ismeretet     a    kábítószer    termesztőjének,    illetőleg
előállítójának a rendelkezésére bocsát.
    (3)  Nem büntethető az (1) bekezdés a) pontja esetén, aki
–   mielőtt   a   kábítószer  termesztéséhez,  előállításához
szükséges  anyag, termék, berendezés, felszerelés  készítése,
illetőleg készíttetése a hatóság tudomására jutott volna –  a
kábítószer készítését elősegítő tevékenységét a hatóság előtt
felfedi,  és  az  elkészített dolgokat a  hatóságnak  átadja,
valamint   lehetővé  teszi  a  készítésben  részt  vevő   más
személyek kilétének megállapítását.”


    „286/A. §
    […]
    (2)  A  282.  §,  a 282/A. § és a 283/A. § alkalmazásában
kábítószeren a visszaélés szempontjából veszélyes pszichotrop
anyagot is érteni kell.”


     7.1.  A  Büntető  Törvénykönyvről szóló  1978.  évi  IV.
törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1979.  évi
5.  törvényerejű  rendelet (a továbbiakban:  Btké.)  hatályos
rendelkezései:


    „23.  §  (1)  A Btk. 282-283. §-ában szereplő  ’előállít,
megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,  az  ország
területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz, vagy azzal
kereskedik’    elkövetési   magatartások   szempontjából    a
kábítószer csekély mennyiségű, ha
    a)   annak  bázis  formában  megadott  tiszta  hatóanyag-
    tartalma
    LSD esetén 0,001 gramm,
    heroin esetén 0,6 gramm,
    amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
    MDA,  MDMA,  N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és  N-metil-1-
PEA esetén 1 gramm,
    metadon esetén 1 gramm,
    morfin esetén 0,9 gramm,
    kokain esetén 2 gramm,
    ketamin esetén 1 gramm,
    kodein esetén 1 gramm,
    dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
    petidin esetén 1 gramm
    mennyiséget nem haladja meg,
    b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
    (2)   A   Btk.   282-283.   §-ában  szereplő   ’termeszt,
megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz,  az  ország
területén  átvisz,’  és ’kínál, átad,  forgalomba  hoz,  vagy
azzal  kereskedik’  elkövetési magatartások  szempontjából  a
kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény  esetén  a
növényegyedek száma legfeljebb öt.
    (3)  A Btk. 282-283. §-ának alkalmazása szempontjából  az
(1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer jelentős mennyiségű,  ha
az  adott kábítószerre meghatározott csekély mennyiség  felső
határának hússzoros mértékét meghaladja.
    (4)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
esetén  a  kábítószer  akkor csekély  mennyiségű,  ha  tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása  legfeljebb  0,9  gramm
morfinbázis élettani hatásával megegyező.
    (5)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
esetén  a  kábítószer  akkor jelentős mennyiségű,  ha  tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása  18  grammot  meghaladó
morfinbázis élettani hatásával megegyező.”


     7.2. A Btké.-nek az I/A. pontban ismertetett indítványok
benyújtásának időpontjában hatályos rendelkezései:


    „23.  §  (1) A Btk. 282. §-ában és 282/A. §-ában szereplő
’előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
az  ország területén átvisz’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
vagy  azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
a kábítószer csekély mennyiségű, ha
    a)   annak  bázis  formában  megadott  tiszta  hatóanyag-
    tartalma
    LSD esetén 0,001 gramm,
    heroin esetén 0,6 gramm,
    amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
    MDA,  MDMA,  N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és  N-metil-1-
PEA esetén 1 gramm,
    metadon esetén 1 gramm,
    morfin esetén 0,9 gramm,
    kokain esetén 2 gramm,
    ketamin esetén 1 gramm,
    kodein esetén 1 gramm,
    dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
    petidin esetén 1 gramm
    mennyiséget nem haladja meg,
    b) tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-
tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.
    (2)   A  Btk.  282.  §-ában  és  282/A.  §-ában  szereplő
’termeszt, megszerez, tart, az országba behoz, onnan  kivisz,
az ország területén átvisz,’ és ’kínál, átad, forgalomba hoz,
vagy  azzal kereskedik’ elkövetési magatartások szempontjából
a kábítószer csekély mennyiségű, ha kannabisz növény esetén a
növényegyedek száma legfeljebb öt.
    (3)  A  Btk.  282.  §-ának és 282/A.  §-ának  alkalmazása
szempontjából   az   (1)-(2)  bekezdés  szerinti   kábítószer
jelentős  mennyiségű, ha az adott kábítószerre  meghatározott
csekély   mennyiség   felső  határának   hússzoros   mértékét
meghaladja.
    (4)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
esetén  a  kábítószer  akkor csekély  mennyiségű,  ha  tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása  legfeljebb  0,9  gramm
morfinbázis élettani hatásával megegyező.
    (5)   Az  (1)-(2)  bekezdésben  nem  szereplő  kábítószer
esetén  a  kábítószer  akkor jelentős mennyiségű,  ha  tiszta
hatóanyag-tartalmának élettani hatása  18  grammot  meghaladó
morfinbázis élettani hatásával megegyező.”


   8.  A  nemzetközi  szerződésekkel  kapcsolatos  eljárásról
   szóló    1982.   évi   27.   törvényerejű   rendelet    (a
   továbbiakban: Nktvr.) rendelkezései:


   „1. § E törvényerejű rendelet alkalmazásában:
   […]
     g)   „nemzetközi  szerződés  kihirdetése”  a  nemzetközi
szerződésnek jogszabályba való foglalása;
[…]”


     „9.  §  A  nemzetközi szerződés megkötése e törvényerejű
rendelet  rendelkezéseitől,  a Magyar  Népköztársaság  Elnöki
Tanácsa  vagy  a Minisztertanács határozatától,  a  szerződés
rendelkezéseitől, illetőleg a szerződő felek  erre  vonatkozó
külön megállapodásától függően
     a)  az  Országgyűlés vagy a Magyar Népköztársaság Elnöki
Tanácsa megerősítésével; […]
történhet.”


     „13. § (1) Az Országgyűlés által megerősített nemzetközi
szerződéseket törvénnyel kell kihirdetni.”


     „14. § (1) A kihirdető jogszabály tartalmazza
     a) a szerződés kihirdetésének a kijelentését;
     b) a szerződés hiteles magyar nyelvű szövegét, illetőleg
hivatalos magyar nyelvű fordítását;
     […]”
                            III.


                             A.


     1. A kábítószerrel visszaélés elleni küzdelem már hosszú
ideje    az    államok   jogi   formában   is    megtestesülő
együttműködésének  keretei között folyik.  Tekintve,  hogy  e
nemzetek  sorába  a  Magyar Köztársaság  is  beletartozik,  a
nemzetközi  egyezmények a belső jog számára is irányadóak.  A
büntetőjogi   szabályozásnak  közvetlen  jogi   alapjául   is
szolgálnak   az  Egységes  Kábítószer  Egyezmény,   az   ENSZ
Egyezmény, a pszichotrop anyagokról szóló, Bécsben  az  1971.
évi   február  hó  21.  napján  aláírt  az  1979.   évi   25.
törvényerejű    rendelettel    kihirdetett    egyezmény    (a
továbbiakban:  Pszichotrop  Egyezmény),  illetve  mindezek  –
Magyarország által is ratifikált – jogi előzményei,  valamint
az  Európai  Unió intézményei által kibocsátott jogi  aktusok
rendelkezései.  Ezért az indítványok által behatárolt  körben
az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta a nemzetközi  jogi
szabályozás  áttekintését, s arra  a  támadott  rendelkezések
vizsgálata során is figyelemmel volt.


     1.1.   A  szabályozás  alapjának  a  korábbi  nemzetközi
megállapodások    tartalmát   szintetizáló,    az    egységes
szabályozási  igénnyel fellépő Egységes Kábítószer  Egyezmény
tekintendő.    Rendelkezései    általában    tilalmazzák    a
kábítószerek   „nem  gyógyászati  és  nem  tudományos   célú”
termesztését,  gyártását, kereskedelmét  és  használatát.  Az
Egyezmény   a   hozzácsatolt,  a   veszélyességi   fokot   is
kifejezésre  juttató listákon nevesítette az  ellenőrzés  alá
vont  anyagokat  és  szövegezéséből is egyértelműen  kitűnik,
hogy  a nemzetközi tilalom ezekre korlátozódik. Felhatalmazta
viszont  a  Szerződő Államokat a felügyeleti rendszabályoknak
az  Egyezményben  nem  szereplő, ám  a  kábítószerek  tiltott
gyártására  felhasználható anyagokra történő  kiterjesztésére
(2.  cikk  9.  pont), illetve a listákon belül az  anyagok  –
nemzeti  szinten – szigorúbb megítélés szerinti  átsorolására
(39. cikk).


     A  Pszichotrop Egyezmény létrejöttének indoka  az  volt,
hogy számos, az Egységes Kábítószer Egyezmény hatálya alá  be
nem  sorolható  anyag  [pl. a szintetikus  (amfetamin-típusú)
vegyületek]  éppen  úgy visszaélésre adott lehetőséget,  mint
egyes  kábítószerek.  Az  államok között  egyezség  született
abban,   hogy   e  rendkívül  széles  spektrumú   szintetikus
készítmények   és  ezek  kiemelkedően  nagy  számú   gyártói,
exportőrei   és   importőrei  kontroll  alá  vonásával   „nem
lazítják”  fel  a  kábítószer  ellenőrzési  rendszert,  hanem
„pszichotrop”  anyag elnevezés alatt külön – az  Egyezményhez
fűzött  jegyzéken – csoportosítják e drogokat.  Az  Egyezmény
újdonsága   volt,   hogy  rendelkezett  a  visszaélés   korai
felderítésének,     a     drogbetegek     kezelésének,      a
felvilágosításnak,   az   utókezelésnek   és   a   társadalmi
rehabilitációnak     a     szerződő      feleket      terhelő
kötelezettségéről.  Az  e  körben  elfogadott   szabályok   a
„Genfben,   1972.   március  25-én   kelt   Jegyzőkönyv[vel]”
bekerültek az Egységes Kábítószer Egyezménybe is.


     Az  új egyezmény sem tartalmazott azonban szabályokat  a
pszichotrop     anyagok     prekurzorainak     ellenőrzésével
kapcsolatban.  Ez  a hiány hívta életre az  ENSZ  Egyezményt,
amely   már   a  visszaélésre  alkalmas  anyagok  előállítása
szempontjából legfontosabb szerekre is koncentrált. E mellett
rögzítette a kábítószerrel visszaéléshez – mint jelenséghez –
kapcsolódó rendészeti, büntetőjogi együttműködésre  és  annak
módszereire vonatkozó új elveket.


     A  nemzetközi jogalkotás és az együttműködés  az  átfogó
egyezmények elfogadása után is tovább folyik. Ebben az  egyik
jelentős  állomás volt a The European Monitoring  Centre  for
Drug  and Drug Addiction [a Kábítószer és Kábítószer-függőség
Európai   Megfigyelő  Központja  (a  továbbiakban:   EMCDDA)]
felállítása  az  Európai  Unió által,  valamint  a  szervezet
megbízása    az   uniós   szintű   kodifikációhoz   szükséges
adatgyűjtéssel  és javaslatok kidolgozásával. [Magyarországon
az  1091/2003.  (IX. 9.) Korm. határozat írta elő  a  nemzeti
szinten szükséges jogalkotási és a Kormány egyes szerveit  az
EMCDDA-val együttműködés keretében terhelő feladatokat.]  Nem
hagyhatók  figyelmen kívül továbbá az Európai  Unió  keretein
belül  a  kábítószerrel, pszichotrop anyagokkal,  valamint  a
prekurzorokkal való visszaélés tekintetében a jogharmonizáció
célját szolgáló másodlagos jogforrások, a közvetlen hatállyal
bíró  Tanács  rendeletek  és a beillesztési  kötelezettséggel
járó irányelvek sem.


     1.2.  Az  intenzív  és kitartó nemzetközi  együttműködés
ellenére az egyezmények nem tartalmaznak kábítószer, valamint
pszichotrop   anyag  definíciókat.  Megfogalmazásuk   szerint
kábítószereknek és pszichotrop anyagoknak azokat  a  drogokat
kell tekinteni, amelyek az egyezmények szövegében, illetve  a
hozzájuk csatolt – és megfelelően körülírt eljárási rendben –
módosítható  jegyzékeken  szerepelnek.  E  mellett  egyes,  a
különböző államokban eltérő elnevezéssel használt,  vagy  nem
azonos  tartalommal értett anyagokra az egyezmények  kötelező
érvényű  fogalom-meghatározásokat is  adtak  (pl.  kokalevél,
kannabisz, mákszalma).


    A  kábítószer  és  pszichotrop  anyag  szétválasztásának,
valamint    az    egyezmények   jegyzékein   történő    eseti
szabályozásnak,  mint  jogi megoldásnak  történelmi  gyökerei
vannak.   A   nemzetközi  összefogás  kezdetén   az   ismert,
valamennyi   állam   által   elfogadhatatlannak    ítélt    –
bódulatkeltésre   alkalmas  –  anyagok  korlátozott   számban
fordultak elő és az esetinek tekinthető szabályozási megoldás
az  együttműködő  felek számára nem jelentett  nehézséget.  A
későbbiek  során  azonban  egyrészt a  nemzetközi  kábítószer
kereskedelem    hatott    ösztönzőleg    az    új     anyagok
„feltalálására”,  másrészt a szerves  kémia  fejlődése  tette
lehetővé  a  bódulatkeltő szerek választékának  szélesedését.
Mindez  mára  az egységes fogalom-meghatározásnak  is  gátját
képezi. Jelenleg nem lehet tudományos meglapozottsággal olyan
egészségügyi, még kevésbé jogi kategóriákat vagy definíciókat
felállítani, amelyek ellentmondásmentes rendszerként  képesek
lennének  befogadni mindazokat a természetes,  félszintetikus
és szintetikus anyagokat, amelyek már ismertek, vagy a piacon
újonnan feltűnnek. Így az elfogadott nemzetközi megoldás  az,
hogy az újabb szerek megjelenésekor a jogalkotás ezekre eseti
módosítással egyenként terjeszti ki hatókörét.


    1.3.   Az   egységes   és  önálló  kábítószer,   valamint
pszichotrop anyag fogalom hiánya és az egyezményekhez  fűzött
listák kodifikációs alapként kezelése büntetőjogi, rendészeti
tekintetben  igen körültekintő jogalkotást és  jogalkalmazást
feltételez.


     Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményhez,  a  Pszichotrop
Egyezményhez  és  az  ENSZ Egyezményhez  fűzött  sorszámozott
listák    ma    már   csak   elméletileg   jelentik    –    a
legveszélyesebbtől a legkevésbé veszélyes felé  haladva  –  a
szerek   súly  szerinti  osztályozását.  E  három  dokumentum
általános   ellenőrzési  szempontból  a  kockázati   tényezők
együtthatását  figyelembe  véve  (pl.  termesztés,   gyártás,
kereskedelem,  kivitel,  behozatal,  felhasználás,)  és   nem
büntetőjogi  értelemben  állít  fel  rangsort,  noha   ez   a
sorrendiség   egyes  országok  jogalkotásában  a  büntetőjogi
értékelés kapcsán is a differenciálás kiindulópontját jelenti
(pl.   Egyesült   Királyság,  Olaszország).   Ugyanakkor   az
Egyezmények szövege nem ad semmiféle eligazítást arra, hogy a
listákon  szereplő  anyagok  között  büntetőjogi  szempontból
különbséget  kellene tenni, bár ezzel ellentétes  szabályokat
sem  tartalmaz.  A szerződő államoknak csak azt  tiltja  meg,
hogy    a   nemzetközi   dokumentumok   jegyzékein   szereplő
kábítószereket  vagy pszichotrop anyagokat,  prekurzorokat  a
nemzeti   jog   alakítása  során  mellőzzék.  Mindebből   már
önmagában  is  az  következik,  hogy  a  nemzeti  büntetőjogi
szabályozás   alakításakor  kiindulópontként  valamennyi,   a
nemzetközi  egyezmények által ellenőrzés alá vont kábítószer,
pszichotrop  anyag  és  prekurzor helyzetét  a  jogszabályban
világosan rendezni kell.
    2.  A  nemzetközi  egyezmények  célja  a  bennük  foglalt
listákon   felsorolt  anyagok  visszaélésszerű  használatának
megakadályozása,  ám nem kizárólag a büntetőjog  eszközeivel.
Következésképpen a nemzeti jogalkotásra hárul az  a  feladat,
hogy világosan különbséget tegyen a kábítószer-használat és a
kábítószerrel visszaélés (úzus vagy abúzus) között,  minthogy
büntetőjogi  fenyegetettség  alá  csak  ez  utóbbi  kategória
eshet.  A  jogalkotás  során  –  a  visszaélés  szempontjából
nevesített  veszélyes  anyagok  meghatározásán  kívül  –  nem
mellőzhetők  és nem kerülhetők meg, illetve nem alkalmazhatók
eltérő  tartalommal  az egyezmények fogalmi  definíciói  (pl.
elosztás, kereskedés, stb.) sem.


                             B.


     A   kábítószer  fogyasztással  kapcsolatos   büntetőjogi
tényállás  kapcsán  az Alkotmánybíróságnak olyan  kérdésekben
kellett   döntenie,   amelyek   világszerte   hosszú    ideje
vitatottak.  Ezért  részletesen  áttekintette  a   nemzetközi
szerződések mellett más államok erre vonatkozó szabályozását,
a  nemzetközi intézmények releváns állásfoglalásait,  illetve
az ezeket megalapozó elvek és álláspontok rendszerét.


     1.1.  A  drogfogyasztásból fakadó  társadalmi  problémák
kezelésében  a  büntetőjognak a  XX.  század  második  felére
jutott    kiemelt   szerep.   A   kábítószerrel   kapcsolatos
forgalmazói típusú magatartásokat és a fogyasztói  (az  újabb
terminológia     szerint     fogyasztói-beszerzői)     típusú
magatartások közül a tranzitálás különböző vállfajait  minden
demokratikus társadalom hosszú ideje egységesen elítélendőnek
és  büntetőjogi reakciót igénylőnek tartja. Az egyébként igen
heterogén összetételű fogyasztói típusú magatartások  viszont
időről  időre  vitákat  váltanak ki, bár  ezek  elsősorban  a
kannabisz  használatára vonatkoznak.  Konszenzus  alakult  ki
abban   is,   hogy   a  kábítószerrel  visszaélés   kerülendő
magatartás,  nem  egységes azonban annak megítélése,  hogy  a
büntetőjog  eszközei alkalmazhatók-e, s ha igen,  annak  mely
fajtái vethetők be e nem kívánatos jelenség ellen.


     A  kábítószer-fogyasztás általános, minden korlátozás és
következmény nélküli legalizálása sehol nem jutott hangsúlyos
szerephez.    A    visszaszorítást   középpontjukba    állító
drogpolitikák a szabályozás során jelenleg is túlnyomórészt a
–   súlyponteltolódásokat  mutató  –   prohibícióval   vegyes
ártalomcsökkentést  tekintik  meghatározónak.  A  fogyasztási
célú  felhasználást az államok vagy a birtokláson  keresztül,
vagy  önálló elkövetési magatartásként értékelve,  részben  a
büntetőjog  szabályain útján tilalmazzák,  részben  pedig  az
igazgatási,  rendészeti, egészségügyi normák hálózatán  belül
alkalmaznak   e   miatt  jogkövetkezményeket.   A   „tilalom”
valamilyen  szinten minden kábítószerfajta esetén  általános,
noha    a    kannabiszra   esetenként   kivételes   szabályok
vonatkoznak.


    1.2.  A  kábítószerélvezők  világszerte  hivatalosan   is
megfogalmazták  azt  a  tételt,  hogy  bár  a   droghasználat
jelenleg  kétség  kívül  egy  társadalmi  kisebbség  szokása,
azonban  nem  sérti  mások érdekeit, nem okoz  kárt  senkinek
(legfeljebb  a  használónak), így  a  többségi  társadalomnak
toleránsnak  kell lennie vele szemben. Minthogy a  társadalmi
kisebbség   közös   véleménye  része  a   közvéleménynek   és
demokratikus  társadalomban a kisebbség véleménye  ugyanolyan
fontos,  mint a többségé, az államnak nem feladata a többségi
álláspont  büntetőjogi  eszközökkel  történő  védelme,  s  az
egyént is szükségtelen saját magától megóvnia.


    Hangsúlyozandó  azonban, hogy még a  fogyasztás  szabaddá
tételének támogatói sem tartják a kábítószer-élvezetet minden
feltétel nélkül engedélyezhetőnek. Maguk sem állítják, hogy a
használatnak nincs semmilyen veszélye, eltérő körben  jelölik
meg  az „ártalmatlannak tartott szerek” körét is és általában
a   „befogadásra   kész,  felnőtt  felelősségteljes   embert”
állítják fel olyan „mércének”, mint aki számára ezen  anyagok
hozzáférhetővé tehetők.


    A    fogyasztás   ellenzői   azzal   érvelnek,   hogy   a
kábítószerélvezők  pusztán  a  hedonizmust  tudják   felhozni
álláspontjuk  alátámasztására,  amely  pedig  nem  lehet   az
értékek  közötti választás alapja. Az élvezetelvűség egyfelől
önmagában  semmilyen értelmes elfogadható főcélt nem  határoz
meg,  másfelől pedig ennek elfogadása esetén semminő észérvet
nem   lehet  szembeszegezni  bizonyos  súlyos  károkat  okozó
magatartásokkal  szemben (pl. pedofília, erőszakos  szexuális
zaklatás).  Az élvezeteknek lehetnek és vannak  is  egymással
összemérhetetlen  formái (az erősség  és  tartósság  mellett,
amelyek   szintén  összemérhetetlenek),  s  nincsenek   olyan
paraméterek,  amelyek  mentén igazságot  tehetnénk  közöttük,
amikor  összeütköznek. Hozzáteszik mindehhez, hogy  a  puszta
élvezetből  fakadó,  kontrollálatlan  fogyasztás  az   egyéni
érzékenység  fokától függően rövidebb-hosszabb időn  belül  a
szer rabjává teszi a fogyasztót. A függésnek igen hamar olyan
fokához  ér  el, amelynek következtében már képtelenné  válik
arra,   hogy   az  „anyag”  megszerzésén  túl   bármi   másra
koncentráljon.  Munkáját  feladja,  kapcsolatai  kiüresednek,
egzisztenciája megbomlik, s veszélyes gyorsasággal sodródik a
bűnözés    felé   annak   érdekében,   hogy   a    kábítószer
megszerzéséhez   szükséges   javakat   biztosítsa.   Így   az
önveszélyeztetésen túl magatartása már másokra is veszélyes.
    A   nemzeti   törvényhozások   általában   véve   csekély
hajlandóságot mutatnak a fogyasztás felszabadítására,  míg  a
társadalom  egy része – egymáshoz képest is –  eltérő  körben
kívánja   a   tilalmak  feloldását.  Ennek  a  helyzetnek   a
kezelésére  a  nemzeti  jogalkotásokban  többféle   tendencia
figyelhető  meg,  ám még a látszólag azonos  büntetőpolitikát
követő  államok  szabályozása is  igen  jelentős  különbséget
mutat.


    1.3.  E  tekintetben  az  európai kontinens  államai  sem
követnek  egységes szabályozást. Az országok egy  részében  a
fogyasztói  magatartást  a  törvény  a  kábítószer   fajtától
függetlenül,   ámde   mennyiségi  különbségekre   figyelemmel
szabadságvesztéssel  vagy  a  mellett  alternatív  büntetések
lehetővé   tételével   szankcionálja,  viszont   minden   más
(kábítószerrel   visszaéléssel   összefüggő)    magatartásnál
enyhébben  (pl.  Franciaország,  Svédország,  Málta).   Külön
csoportot  képeznek  azok az államok, ahol  a  kábítószereket
„osztályokba”,  vagy  legalább „csoportokba”  sorolják,  s  a
büntetés   mértéke  főként  ennek  függvénye   (pl.   Anglia,
Írország).    Elfogadott   az   is,   hogy   a    büntetőjogi
következmények    súlyozására   külön    „irányelvek”    (pl.
Finnország), vagy legfelsőbb bírósági döntések (pl. Norvégia)
vonatkoznak,  s  így  differenciálnak – a terápiás  programok
felajánlhatósága  útján  –  függő  és  nem  függő  fogyasztók
között.  Máshol (pl. Görögország) maga a törvény teremti  meg
ezt a különbséget.


    A  következményeket tekintve heterogén csoportot alkotnak
azok az államok, ahol a fogyasztással szemben „engedékenyebb”
a  szabályozás. A szankciók esetenként adminisztratív jellegű
formát  öltenek,  s  még  ezen belül  is  különbség  lehet  a
kannabisz és más drogok között (pl. Portugália), vagy csak  a
nyilvános  helyen  történő  fogyasztáshoz  kapcsolódnak  (pl.
Spanyolország,  Olaszország). Ismert az a megoldás  is,  hogy
fogyasztás miatt csak pénzbüntetés alkalmazható (pl.  Dánia),
vagy  –  a kannabiszra még külön is differenciálva –  csak  a
csoportos  fogyasztás  vonja  maga  után  a  szabadságelvonás
lehetőségét  (pl. Belgium). Található olyan  szabályozás  is,
mely   csupán   a  kannabisz  esetében  tesz  különbséget   a
fogyasztói   magatartások   között  (Ausztria,   Németország,
Hollandia).   Ez   utóbbi   kategórián   belül   azonban    a
jogkövetkezmények éles különbségeket mutatnak.  A  nyilvános,
mértékletes  és csak felnőttek esetében megengedhető,  de  az
engedélyezés  folyamatába  a közösségek  számára  („háromszög
bizottság  útján”)  még  így  is a  vétóig  menő  beleszólást
engedő,  következménymentes fogyasztás kizárólag egy államban
(Hollandia) ismert.


    Az  amerikai kontinensen már évszázadok óta jelen  van  a
drogfogyasztás problémája. Az Amerikai Egyesült Államokban ma
az  ún. nulla tolerancia jegyében a jogszabályok szintjén  is
„drogháború” folyik; a kábítószerrel kapcsolatos  problémákat
megfellebbezhetetlenül  büntetőjogi  kérdésként  kezelik.   A
Legfelsőbb  Bíróság döntéseiben is ez tükröződik vissza  (pl.
marihuana orvosi célú felhasználására vonatkozó döntés, a IV.
Alkotmánykiegészítés    alkalmazhatóságának     tilalma     a
kábítószeres  ügyekben). Ugyanakkor a  marihuana  esetében  a
szövetségi   igazságszolgáltatás   hatáskörén    kívül    eső
kérdésekben  az  egyes  államok  szabályozása  az   enyhítés,
illetve a tűrés irányába mutat.


    Kanadában   a   marihuana  orvosi   célú   használata   –
feltételekkel – megengedett, míg a saját használatra  történő
termesztés vagy birtoklás elsősorban adminisztratív szankciót
von maga után.


    Latin-Amerika  államaiban  a  marihuana  fogyasztás  vagy
szabályozottan  (pl.  Peru)  vagy  szabályozás  nélkül   (pl.
Bolívia),  illetve a kokainfogyasztás (pl. Kolumbia)  határok
között megengedett, vagy mindkettő „eltűrt” (pl. Mexikó).


     Ausztráliában  csak a marihuánára vonatkoznak  megengedő
jellegű   szabályok,  aminek  következtében  a  fogyasztással
összefüggő   magatartások   egy  része   túlnyomórészt   csak
adminisztratív szankciót von maga után.


     Ázsia  országaiban a szabályozás meglehetősen heterogén.
A  szankciók  a  minimális birtoklás  mellett  is  kiszabható
halálbüntetéstől   (pl.  Szingapúr,  Pakisztán)   a   szigorú
szabadságvesztést  alkalmazásán  át  (pl.  Japán,   Kína)   a
drogfajtától,    vagy/és   mennyiségtől   függő    megosztott
(adminisztratív  típusú reagálás és szabadságvesztés  között)
következményekig terjednek (pl. Thaiföld, India).


     Az  afrikai kontinens kultúrájához hagyományosan csak  a
marihuana  (hasis) fogyasztása tartozik hozzá, s az  is  csak
kultikus  célból.  Így  a „nem tudatos  fogyasztás”  ellen  a
büntetőjog eszközeivel is fellépnek.


    1.4.  Függetlenül a fogyasztás büntetőjogilag tilalmazott
voltától,   számos   államban  működik  az  ártalomcsökkentés
eszközrendszere.  Ma  már – a szabályozatlan,  vagy  kultikus
fogyasztást  tűrő  államok  kivételével  –  szinte  mindenhol
ismert   a   kezelés  különböző  intézményesített   formáinak
hálózata. Ezen belül az egyes országok eltérő keretek  között
alkalmazzák  a felvilágosítás, a leszoktatás, a gyógykezelés,
a  fogyasztók  társadalmi  reintegrációjának  módszereit.  Az
államok a „drogmentesítést” társadalmi értéknek ismerik el, s
a hatásosság érdekében a módszerek alkalmazását összekötötték
a  büntetőjoggal. Így születetett meg a büntetés  helyett  az
„elterelés” jogilag szabályozott szisztémája.


    Az  eszközök  igen  változatosak. A  legszélesebb  körben
elterjedt   leszokást  célzó  gyógyszeres   kezeléstől   (pl.
methadon  program)  – az esetenként orvosi  felügyelettel  is
járó – tűcsere és a belövőszobák biztosításán át (pl. Zürich,
Frankfurt,  Liverpool, Sydney) a szennyezettség-mérést  végző
mobil-laboratóriumokig  (pl.  Svájc,  Portugália)  terjednek.
Leszokást  biztosító  programokat  az  államilag  fenntartott
addiktológiai   központok  mellett   egyházi   és   karitatív
szervezetek is kínálnak.


     1.5. A fentiekből láthatóan a kábítószer-fogyasztás és a
hozzá  tapadó  problémák kezelésével a  világ  minden  állama
szembe   találja  magát.  Ennek  megfelelően   a   nemzetközi
szervezetek   is   folyamatosan  szorgalmazzák   az   államok
összehangolt fellépését.


     Az  Európai  Unió nemcsak a tagállamok drogpolitikájának
összehangolására   tesz   kísérleteket,    de    rendszeresen
kezdeményezi   a   kontinensen  kívüli   államokkal   történő
együttműködés  kialakítását is (pl.  a  Bizottság  folyamatos
tárgyalásai     Marokkóval    az     ellenőrzési     rendszer
kiterjesztésére).  Az  Európai Parlament,  illetve  a  Tanács
megbízásából    számos    bizottság    vizsgálta    már     a
kábítószerkérdést, a megelőzés lehetőségeit és  a  fogyasztás
kezelésének témakörét (pl. Stewart-Clark Committee,  Pompidou
bizottság, Cooney Bizottság). Ennek ellenére az Európa Tanács
Parlamenti  Gyűlése  által 1988-ban  elfogadott  1085.  számú
Ajánlás   lényegében  csak  azt  tudta  rögzíteni,   hogy   a
kábítószer  problémára  az államoknak nincs  semmilyen  közös
stratégiája, s a kormányok reakciója a legteljesebb közönytől
a  zsarnoki  szigorig terjed. Az összehangolás  elősegítésére
felállították  a  The  European  Committee  to  Combat  Drugs
(CELAD)  elnevezésű  speciális  bizottságot,  majd  az  ennek
„helyébe  lépő”,  az  EMCDDA-t. Ez utóbbi a  kábítószerkérdés
vizsgálatát  a  szervezett bűnözés elleni  küzdelem  részének
tekinti, s hangsúlyozza az összehangolás szükségességét.


     A  már intézményesített együttműködés ellenére az EMCDDA
2002.   évi   jelentése  megállapította,   hogy   a   nemzeti
büntetőpolitikákban  három  irányvonal,  mégpedig  a  kínálat
csökkentése,  a  kereslet csökkentése és az ártalomcsökkentés
váltakozva található meg. Gyakorlatilag ugyanezt dokumentálja
–  világméretekben – az Egyesült Nemzetek Szervezete  irodája
[Office on Drugs and Crime (2002. október 1-je előtt:  Office
for  Drug  Conrol  and Crime)] által 2003-ban  nyilvánosságra
hozott,   egy   öt   éves  vizsgálat  eredményét   tartalmazó
„összefoglaló jelentés” (Global Illicit Drug Trends) is.


                             IV.


     1.  Az Alkotmánybíróság – megegyezően a hasonló jellegű,
társadalmi  vitákat  is  kiváltó kérdéseket  eldöntő  korábbi
határozataival  [pl.  22/2003. (IV. 28.)  AB  határozat,  ABH
2003,  235,  261.]  – az indítványok elbírálása  során  abból
indult  ki,  hogy  a  világnézetileg  semleges  alapon   álló
jogrendszernek (s így az Alkotmánybíróságnak)  nem  feladata,
hogy  megengedő,  vagy elfogadó álláspontot  alakítson  ki  a
kábítószer-élvezethez  kapcsolódó hedonizmussal,  vagy  annak
elutasításával   összefüggésben.   Feladata   azonban   annak
vizsgálata,  hogy az állam intézményvédelmi kötelezettségének
lehet-e    szerepe    a   kábítószerfogyasztás    büntetőjogi
megítélésével  kapcsolatban. Ahhoz, hogy  erről  álláspontját
alkotmányvédő  feladatának  megfelelően  alakíthassa  ki,  az
Alkotmány rendelkezéseiből fakadó egyéni jogokat és az  állam
ezekhez   kapcsolódó   kötelezettségeit   mérheti   össze   a
drogfogyasztásnak,  mint az egyén és  a  társadalom  szintjén
jelen  lévő  kérdésnek, illetve az egyes  drogok  szervezetre
gyakorolt     hatásának     és     használatának      igazolt
következményeivel. Ez lehet az objektív mérlegelési  szempont
az önrendelkezési jog, valamint az ifjúságra és közegészségre
vonatkozó    intézményvédelmi,   alkotmányos    kötelezettség
összevetéséhez.


     2.1.  A  kábítószerek és pszichotrop anyagok közvetlenül
az  idegsejtekre kifejtett hatásuk alapján az agyban  idéznek
elő  kémiai változásokat. Az ilyen szerek száma igen nagy,  s
az  általuk létrehozott következmény függ az anyag típusától,
az  elfogyasztott  mennyiségtől, a  hatóanyag-tartalomtól,  a
tisztasági  foktól: azaz valamennyinek eltérő az ún.  „abúzus
potenciálja”.  Eltérő továbbá a fogyasztók reakciója,  egyéni
érzékenysége  az egyes szerekkel kapcsolatban. Így  az  egyes
anyagok  által  az  agyban  előidézett  kár  (pusztítás)  sem
egyforma nagyságú és minőségű, s nem egyforma idő alatt,  nem
azonos   végeredményt  hoznak  létre.  Ebből  következően   a
kockázat  mértéke  az egyének esetében előre felismerhetetlen
és  még azonos típusú, hatóanyagtartalmú bódulatkeltő anyagok
esetében is kiszámíthatatlanul eltérő.


     A  függőség  sem azt jelenti, hogy a szer fogyasztójánál
valamennyi lehetséges hatás együttesen jelentkezik,  minthogy
ennek   az   állapotnak  is  vannak  fokozatai.  Az   igazolt
tapasztalatok szerint a hozzászokás az ún. „kondicionáló”  és
a  „reinforce” hatás egyenes következményeként a szellemi,  a
fizikai, a szociális állapot leromlását és az „anyagon” kívül
minden   más   igény   leértékelődését  hozza   magával.   Az
önrendelkezési jogból fakadó „szabad választás”  jogosságának
hangoztatása  mellett  paradox módon az  egyén  egyre  inkább
alárendelődik  a kábítószerek használatának,  azaz  a  függés
felé megtett út fordított arányban áll a cselekvési szabadság
fokával.   Az   általánosan   behatárolhatatlan,   és   magas
egészségügyi  –  adott esetben az élet  elvesztéséig  menő  –
kockázati  szinttel  járó  fogyasztás  innentől  kezdve   nem
tudatos  döntés kérdése, nincs tehát többé az egyén  szintjén
sem valódi szabad választás.


    2.2.    Vitathatatlan   továbbá,   hogy   a   kábítószer-
fogyasztásból  származó  egészségügyi-szociális   egyéni   és
társadalmi következmények nemcsak a fogyasztással érintett és
már  a függés állapotába jutott személy szintjén súlyosak.  A
drogszíntér   forgalmazói  oldalán  szereplők  a   társadalom
egészének  egészségügyi, szociális épségét éppúgy fenyegetik,
mint   a  cselekvési  szabadsághoz  elengedhetetlenül  fontos
közbiztonságot és köznyugalmat.


     Az   illegális   kereskedelemnek,   az   átadásnak,    a
terjesztésnek a fogyasztói oldal „felszabadítása”  esetén  is
tilalmazottnak   kellene   maradnia.   Szorosan    büntetőjog
dogmatikai szempontból viszont a fogyasztó/vásárló a  tiltott
forgalmazáshoz  nyújt  bűnsegédi  magatartást  akkor,  amikor
saját  adagját  beszerzi,  s  így  maga  is  közreműködik   a
kábítószerpiac  fenntartásában, illetve  a  hozzá  kapcsolódó
bűncselekmények  rátájának  alakításában.  E  körben  (túl  a
nemzetközi szerződésekből fakadó kötelezettségvállaláson) nem
mellőzhető  annak  számításba vétele sem, hogy  az  általános
legalizálás nemcsak a nemzeti kereteken belüli kábítószerpiac
átrendeződését vonhatná magával. Valódi kockázatot  jelenthet
a  nemzetközi kábítószer-kereskedelem kedvezőtlen  hatásainak
magyarországi  felerősödése is.  Mindez  pedig  együttesen  a
közbiztonság és köznyugalom drasztikus romlásán keresztül  az
ország    teljes    lakosságának   helyzetét,    életvitelét,
biztonságát, nyugalmát és végső soron cselekvési  szabadságát
érintő alkotmányossági kérdés is.


    A  fogyasztók  továbbá  maguk is  azt  állítják,  hogy  a
bódító  hatás  módosult tudatállapotot  hoz  létre,  amelynek
viszont a külvilágban is megnyilvánuló egyik jellemzője, hogy
az   érintett   fizikai  és  szellemi  értelemben   sem   ura
magatartásának.  Így  tehát reális  annak  a  veszélye,  hogy
mindazok  a korlátok, amelyek a belátási képessége birtokában
lévő  embert  visszatartják  mások veszélyeztetésétől,  náluk
átértékelődnek vagy lebomlanak.


     Megalapozatlan tehát azon indítványi álláspont,  hogy  a
fogyasztói   típusú   magatartásokban  kizárólag   az   egyén
érintett.  A fogyasztás társadalmi közegben zajlik,  amelynek
nemcsak   a  szubkultúrával  érintett  kisebbség   a   része.
Ellenkezőleg: a fogyasztói magatartás a közösség életvitelére
gyakorolt   kedvezőtlen  hatásán  keresztül   (pl.   a   szer
megszerzése  körüli  bűnözés,  a  fogyasztói  életvitelnek  a
kiskorúak  előtti megnyilvánulása, a környezetnek a  kontroll
nélküli    magatartás   által   előidézett   veszélyeztetése)
közvetlenül   korlátozza  a  fogyasztásban   nem   érintettek
biztonságérzetét, cselekvési szabadságát.


    A   mindenkit   megillető   személyi   méltóság   védelme
érdekében  az államnak az is a kötelessége, hogy elhárítsa  a
polgárait  fenyegető veszélyeket, és legalább a  tüneti  vagy
„palliatív”  kezelés szintjén gondoskodjék a társadalom  azon
tagjairól is, akik – akár saját döntésük következményeként  –
erre  nem,  vagy csak korlátozottan képesek. A  28/1994.  (V.
20.)   AB   határozatban   az  Alkotmánybíróság   éppen   azt
hangsúlyozta: annak ellenére, hogy a szociális  jogokból  nem
erednek  közvetlenül  alanyi  jogok,  az  államnak  ellátási,
intézményteremtési,     intézményvédelmi      kötelezettségei
származnak,  amelyek  „szoros  és  kiterjedt  kapcsolat[ban]”
vannak   az   alanyi  jogokkal,  mert  az  államcél   konkrét
jogosultjai adott keretek között meghatározhatók  (ABH  1994,
134,   138.).  A  fogyasztó  oldalán  bekövetkezett   „károk”
elhárítása  tehát  a  társadalom védelme érdekében  az  állam
feladata,  mint ahogyan egészségügyi és szociális  körben  az
állam   kötelessége  gondoskodni  a  fogyasztással   érintett
egyénről is akkor, amikor ő már erre önmagában nem képes.  Az
Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint ugyanis  az
Alkotmány 70/A. §-ának a 8. § (1) bekezdésére és az 54. § (1)
bekezdésére    figyelemmel   elvégzett   értelmezéséből    az
következik,  hogy  a  diszkrimináció  tilalmát   nemcsak   az
Alkotmányban  külön  nevesített  jogokra,  hanem   az   egész
jogrendszerre kiterjedően alkalmazni kell [pl. 61/1992.  (XI.
20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.; 37/2002. (IX. 4.)  AB
határozat,  ABH  2002,  230,  241.;  22/2003.  (IV.  28.)  AB
határozat,  ABH  2003, 235, 264-266.]. A  jogalanyok  egyenlő
méltóságú személyként történő kezelése pedig azt is  jelenti,
hogy még az önhibájából elviselhetetlen helyzetbe került vagy
krízishelyzetben lévő személy sem hagyható sorsára.


    A  32/1998.  (VI. 25.) AB határozatában (ABH  1998,  251,
254.)  kifejtett álláspontját fenntartva a 42/2000. (XI.  8.)
AB   határozatban  az  Alkotmánybíróság  kimondta,   hogy   a
szociális biztonsághoz való jog az állam oldaláról –  konkrét
ellátási kötelezettségek nevesítése nélkül is – olyan minimum
követelmények tevőleges teljesítésében ragadható meg, amelyek
elengedhetetlenek    az    emberi   méltóság    megvalósulása
szempontjából (ABH 2000, 329, 333, 336.). Ellenkező esetben a
lakosság egyes csoportjai – élethelyzetük folytán – szociális
alapellátás  nélkül  maradhatnak  [37/1999.  (XII.   7.)   AB
határozat, ABH 1999, 431, 434.].
    A   48/1998.   (XI.   23.)  AB  határozatban   ugyanakkor
rámutatott  arra, hogy a „válsághelyzet” kezelése kapcsán  az
objektív intézményvédelmi kötelezettség keretében is  szükség
van  az  érdekek  összemérésére.  „Az  életvédelmet  szolgáló
alanyi   jogok,  állami  kötelességek,  valamint   államcélok
rendszerének  közös  gyökere [a nem  statisztikai  sokaságot,
hanem  egyedi életet védő] élethez való jog […]”  (ABH  1998,
333,   341.).  Másrészt  viszont  ezzel  harmadik   személyek
élethez,  valamint önrendelkezéshez való joga állhat szemben.
Szélsőséges   esetektől  eltekintve  azonban  e   két   érdek
egyeztetése  a törvények szintjén is megjelenő  olyan  állami
feladat, amely többek között a krízishelyzetben lévő  oldalán
jelentkező,   meghatározott   típusú   állami,   gondoskodási
kötelezettséget jelent (ABH 1998, 333, 341,  343,  345,  353,
359.).    A   kábítószerrel   visszaélés   kapcsán    viszont
nyilvánvaló, hogy e gondoskodás árát azok a polgárok  fizetik
meg,  akik  ebben „élvezeti” oldalról nem, ámde a  közösséget
sújtó – fentebb kifejtett – veszélyek miatt már egyébként  is
negatívan érintettek.


     Az  állam  semmiképpen nem viszonyulhat  támogatólag  az
egyik indítványban említett „halálösztön” kifejlődéséhez vagy
fenntartásához,   ellenben  valamennyi   polgárával   szemben
felelősséget  visel a társadalmi, egészségügyi, szociális  és
jogi     értelemben     vett    biztonságos     létfeltételek
megteremtésért. Ennek része, hogy a közösség  tagjai  számára
az   elérhető   legnagyobb  mértékben  valódi,   értékteremtő
cselekvési  szabadságot biztosító, a bűnözés  következményeit
kivédő  és  elhárító életfeltételeket alakítson ki.  Minthogy
azonban  e  cél megvalósításának konzekvenciáit a  társadalom
egészének  kell  viselnie,  az  államnak  a  közösség  jóléte
érdekében  törekednie kell a javak ésszerű „újraelosztásának”
biztosítására   is  és  ezen  belül  minden   ember   érdekét
egyidejűleg  figyelembe véve kell eljárnia. Ebből  kifolyólag
az  állam  ésszerű  szempontok  alapján  a  közösség  védelme
érdekében  lép  fel akkor, amikor a káros  szokások  ellen  a
megelőzés  érdekében jogi eszközöket is  bevet.  A  veszélyek
súlya  és  a  károk  szintje  pedig  a  büntetőjogi  eszközök
alkalmazását is indokolttá teszi.


     3.  A  kábítószer-fogyasztás büntetendővé  nyilvánítását
több  indítvány  is  az önrendelkezési joggal  összefüggésben
támadta.


     Az  önrendelkezési jogot az Alkotmánybíróság már  számos
határozatában,  sokféle szempontból értelmezte.  Ennek  során
vizsgálta  ezen alapjog egyes aspektusait és meghatározta  az
alapjogvédelem legfőbb szempontjait.


     A 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában leszögezte, hogy az
emberi  méltósághoz való jogot az ún. „általános személyiségi
jog”  egyik megfogalmazásának tekinti, amelynek része  többek
között a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog,  az
önazonossághoz, az önrendelkezési szabadsághoz való jog és az
általános  cselekvési  szabadsághoz való  jog.  Az  általános
személyiségi jog olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén
autonómiájának védelmére szolgál (ABH 1990, 42,  44-45.).  Az
Alkotmánybíróság   gyakorlata  szerint  azonban   az   emberi
méltósághoz    való    jog    csak    az    emberi    státusz
meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységében
abszolút   és  korlátozhatatlan  [64/1991.  (XII.   17.)   AB
határozat,  ABH  1991, 297, 308, 312.]. A korlátozhatatlanság
ennél fogva „csak az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor  az
életet és az attól elválaszthatatlan emberi méltóságot  mások
korlátoznák”.  [22/2003. (IV. 28.) AB  határozat,  ABH  2003,
235, 262.]. Egyes részjogai, így az önrendelkezéshez való jog
is  az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint  más  alapjoghoz
hasonlóan  korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.)  AB  határozat,
ABH 1995, 376, 383.].


    3.1.  Az  általános személyiségi jog az  élet  védelméhez
hasonlóan  korlátként jelentkezik az állam büntető hatalmával
szemben. „Alkotmányos jogállamban [azonban] a büntetőjog  nem
pusztán  eszköz, hanem értéket véd és maga is értéket  hordoz
[…].  A  büntetőjog a büntetőhatalom gyakorlásának  törvényes
alapja és egyúttal az egyéni jogok védelmének szabadságlevele
is”  [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 86.].  A
büntetőjog   eszközei  ennek  folytán  igénybe  vehetők   más
alapjogok, alkotmányos értékek védelme érdekében, s általuk a
szükségesség-arányosság keretei között az emberi  méltósághoz
kapcsolódó  önrendelkezési jog is korlátozható. A büntetőjogi
korlátozás  vizsgálatakor az Alkotmánybíróságnak  figyelemmel
kell  lennie  arra  is,  hogy még az  önrendelkezési  jogából
levezethető   részjogok  és  ezek  további  folyományai   sem
egymástól    függetlenül,    hanem    egymásra    tekintettel
érvényesülnek, s minden embert egyformán illetnek meg.


     A  9/2004.  (III.  30.)  AB  határozat  leszögezte:  „Az
államnak  arra van szüksége garanciális feladata ellátásához,
hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal
kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is,  azaz
ne  csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi
alapjoggal  összefüggésben  kezelje.  Az  állam  számára   az
alapjogok  védelme  csupán része az  egész  alkotmányos  rend
fenntartásának és működtetésének. Ezért […] úgy  alakítja  ki
az  egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és
szervezeti   feltételeket,  hogy  mind  a  többi   alapjoggal
kapcsolatos,  mind  pedig  egyéb alkotmányos  feladataira  is
tekintettel legyen […].” (ABK 2004, március, 212, 215.).
     Minderre  figyelemmel a kábítószer-fogyasztás megítélése
tekintetében  is – hasonlóan az abortusz és a gyógyíthatatlan
betegek   önrendelkezési  jogával  kapcsolatos   határozatban
foglaltakhoz – az Alkotmánybíróság a kitágított szükségességi-
arányossági tesztet alkalmazta. Csak azt vizsgálta,  hogy  az
élethez   való   jog   objektív  oldalán   megjelenő   állami
intézményvédelmi kötelezettséggel szemben az emberi  méltóság
jogából    levezetett   önrendelkezési   jog    alkotmányosan
korlátozható-e, s ha igen, hol húzódnak meg ennek határai.


     A korábbiakban taglaltak szerint a kábítószer-fogyasztás
által   előidézett   állapot   éppen   a   fogyasztó   emberi
méltóságának  egy részét veszi el, mert autonómiáját  azáltal
korlátozza,  hogy  döntési képességét külső tényezőknek  veti
alá. Ebben a helyzetben azonban már megjelenik az államnak az
egészséghez  való  jogot,  a személyi  integritás  megőrzését
támogató   intézményvédelmi   kötelezettsége,   amelyet    az
Alkotmány   70/D.  §  (1)  bekezdése  rögzít.   A   fogyasztó
személyére  nézve  ez azt jelenti, hogy  a  pozitív  tartalmú
önrendelkezési jogot nem egy másik személy joga, hanem  saját
testi  és  lelki  egészséghez való és a cselekvési  szabadság
megőrzéséhez  fűződő joga korlátozza. A kábítószer-fogyasztás
megengedése tehát pontosan az önrendelkezési jogot iktatná ki
az  egyén  életéből,  amennyiben az  a  kábító  hatású  anyag
befolyása  alatt  lévő  és rabjává vált  személy  korlátozott
döntéshozatali képessége iránti közömbösséget  jelentené.  Az
állam  fellépésének éppen az a jelentősége, hogy a  fogyasztó
emberi méltósághoz való jogának azt a központi, „mindenki más
rendelkezése alól kivont” magvát oltalmazza, „amelynél  fogva
[…]  az  ember  alany  marad,  s  nem  válhat  eszközzé  vagy
tárggyá.”  [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991,  297,
308.]   Az  emberi  méltósághoz  való  jog  így  csak   akkor
érvényesül   teljes  körűen,  ha  az  önrendelkezési   joggal
kapcsolatos döntéshozatalt nem zavarják meg ellenőrizhetetlen
mesterséges hatások.


     3.2.  Az  állam védelmi kötelezettsége általános.  Ennek
következtében nemcsak a kábítószer-fogyasztó (a továbbiakban:
fogyasztó), hanem mások életvédelméhez való jogát, cselekvési
szabadságát,   önmegvalósítását,  önkifejezését,   egészséges
élethez   való  jogát  garantálnia  kell.  Ennek  biztosítása
alkotmányos  feladat,  s  a  fogyasztók  magatartása  a   már
kifejtettek  szerint  szoros kapcsolatban  áll  a  társadalom
egészének érdekeivel.


     A   minden   embert  megillető,  társadalmi,  gazdasági,
szociális  tekintetben  egyaránt  értékteremtő  és  értékvédő
cselekvési  szabadság, amely az önrendelkezési jog  Alkotmány
által  védett  pozitív  tartományának kifejeződését  jelenti,
csak    biztonságos    és   félelem   nélküli    környezetben
gyakorolható.  Ám  az  egyént  megillető  önrendelkezési  jog
gyakorlása  is csak alkotmányos keretek között  történhet,  s
ehhez  a  kábítószer  használata, az önbódítás  nem  tartozik
hozzá,  különös  tekintettel annak sokrétű,  magas  kockázati
szintet  jelentő  ún.  váltóhatásaira,  a  szociális   és   a
közbiztonságot érintő következményeire.


     Az  állam  büntető hatalmát érvényre juttató  büntetőjog
feladata  nemcsak a többségi értékítéletet kifejező  büntetés
„kiszolgáltatása”, hanem a közösségre veszélyes  magatartások
fenyegetettségének   megteremtésén  keresztül   a   prevenció
szolgálata  is.  A  törvényhozó  a  Btk-nak  a  kábítószerrel
visszaélésre  vonatkozó rendelkezéseivel a  lakosság  egészét
kívánja  megvédeni  a kábítószerekből származó  veszélyektől,
még  azon  az  áron is, hogy az egyén cselekvési  szabadságát
saját   eszközeivel,   a   büntetés  kilátásba   helyezésével
korlátozza.  E  cél elérése és ezen keresztül az  alkotmányos
értékként  is elismert közrend biztosítása érdekében  a  Btk.
nemcsak bünteti az olyan magatartásformákat, amelyek az egyén
és  a közösség számára közvetlenül veszélyt jelentenek, hanem
a  mindenki számára fenyegető kockázatot jelentő magatartások
ésszerű  elkerülését  is támogató szabályozáson  keresztül  a
társadalmi  együttélés olyan alakítására törekszik,  amely  a
drogok káros hatásaitól szabadon marad.


     3.3. Az Alkotmánybíróság sem függetlenítheti magát attól
a  nemzetközi  szerződésekben megerősített  ténytől,  hogy  a
kábítószerek káros hatásai az egyes emberek számára  az  élet
minőségének   romlását,   egzisztenciavesztést   okoznak,   a
közösség  felé  pedig  folyamatos fenyegetést  jelentenek.  A
nemzetközi    szervek    által    világszerte    többszörösen
lefolytatott  vizsgálatok  azt  mutatják,  hogy  jelenleg   a
megelőzés feladatát a szankció nélküli tiltás önmagában még a
fogyasztás  esetében  sem  tudja  hatékonyan  teljesíteni.  A
büntetőjogon  kívül  nincs  tehát a  jogalkotónak  más  olyan
hatékony  eszköze,  amellyel  a problémát  kezelni  tudná  és
amellyel  képes  lenne  az alapjogként deklarált  élethez  és
méltósághoz  való jog, valamint az alkotmányos  értékként  is
elismert   közrend   és  közbiztonság,  közegészség   védelme
érdekében  a  kábítószer-bűnözést  megfelelő  keretek  között
tartani. Arra pedig az Alkotmánybíróság már számos döntésében
rámutatott,  hogy a büntetőjog igénybevétele  az  alkotmányos
jogok értékek és célok védelme érdekében megkerülhetetlen, ha
más  jogi  eszközök a hatékony visszatartó hatás  kifejtésére
általában,  vagy  adott  történelmi helyzetben  alkalmatlanok
[30/1992.  (V.  26.)  AB  határozat,  ABH  1992,  167,  176.;
13/2000.  (V.  12.)  AB határozat, ABH  2000,  61,  67,  70.;
14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 93-94.].


     A   fogyasztás   tiltásával  és   a   hozzá   kapcsolódó
büntetőjogi szankció meghatározásával a jogalkotó a  közérdek
védelmében,  az  absztrakt  és  a  konkrét  veszély  egyidejű
elhárításának  talaján állva járt el. Ez pedig  a  büntetőjog
alkotmányosan  is  elismert feladata, amellyel  szemben  nem,
különösen  pedig  az  Alkotmány  rendelkezései  alapján   nem
hozható  fel  helytálló érv, minthogy a  generál  prevencióra
alkotmányos  jogok  és értékek biztosítása  érdekében  került
sor.  A  speciál  prevenció körében viszont az önrendelkezési
jog büntetőjogi eszközökkel történő korlátozása „a fogyasztás
szabadságának  bizonytalanságából” adódó nagyfokú  kockázatra
tekintettel   sem  szükségtelennek,  sem  aránytalannak   nem
tekinthető.  Ebből  következően a Btk.  282.  §  (1)  és  (5)
bekezdésének,  a 282/A. § (6) bekezdésének, a  283/A.  §  (1)
bekezdésének,  valamint a 282/C. § (1)  és  (5)  bekezdésének
megsemmisítésre    és    a    kábítószer-fogyasztásnak     az
önrendelkezési jog alapján történő engedélyezése tekintetében
fennálló mulasztás megállapítására irányuló indítványokat  az
Alkotmánybíróság elutasította.


    4.1.   A   testi   és  lelki  egészséghez   való   jogból
következően  az állam alkotmányos kötelezettsége  nem  e  jog
megsértésétől való egyszerű tartózkodásban áll,  hanem  aktív
cselekvést kíván meg. Az intézményvédelmi kötelezettségnek  e
téren az az egyik eleme, hogy a társadalom minden tagját, ide
értve    a    gyermekeket,   a   kellő    információval    és
élettapasztalattal   nem   rendelkező   fiatal   felnőtteket,
valamint a káros magatartásmódra fogékony valamennyi  polgárt
megóvja  a  visszafordíthatatlan egészségügyi  kockázatoktól.
Feladatát  akkor  látja  el,  ha  intézkedéseket  foganatosít
mindazon jelenségek ellen, amelyek ezt a célt veszélyeztetik.
A  kábítószerfogyasztás terjedésének ezért nem  lehet  tétlen
szemlélője.


    Az  Alkotmánybíróság a 21/1996. (V. 17.) AB  határozatban
kifejtette:   „Önmagának   mindenki   árthat,   s   vállalhat
kockázatot,  ha  képes  a  szabad,  tájékozott   és   felelős
döntésre.  A  nagykorúaknak a jog be  nem  avatkozása  széles
lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó
jog   az   önmeghatározásra  és  a   cselekvési   szabadságra
[Alkotmány  54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget.
Az   állam   korlátozó  gyámkodása  csak   a   határesetekben
alkotmányossági   viták  tárgya  (a  kábítószer   élvezésének
büntetésétől az eutanáziáig) ” (ABH 1996, 74, 80.).


     A  kérdés tehát az, hogy a kábítószerrel visszaélésnek a
személyes  fogyasztásban megnyilvánuló  változata  esetén  az
érintett valóban olyan szabad, tájékozott és felelősségteljes
döntést   hoz-e,  amely  még  akár  a  fentebb   részletezett
államcélból   és   az   Alkotmány  további   rendelkezéseiből
(életvédelem, ifjúságvédelem, egészségvédelem,  stb.)  fakadó
követelmények   ellenében   is   korlátozhatná    az    állam
beavatkozását.


     A   tudományos  ismeretek  jelenlegi  szintjén  csak  az
állítható  teljes bizonyossággal, hogy a különböző szerek  és
anyagok   élettani  és  biológiai  hatásai  az  agy  működési
zavarait  előidézve  az  egyén tudatállapotát  módosítják.  A
kémiai  gátak  sérülése vagy lebomlása  folytán  az  érintett
időlegesen   nem,   vagy  nem  teljes   intenzitással   képes
kontrollálni    gondolatait,   viselkedését,    magatartását,
értékrendjét.   Az   agyban  létrehozott   pusztítás   és   a
homeosztázis  megbomlása következtében az egyén  a  közvetlen
hatás  elmúltával  is  egyre kevésbé ura  cselekedeteinek.  A
hozzászokás  miatt  pedig a személyiség  és  mentális  szféra
fokozatosan   alárendelődik   a   bódulatkeltésre    alkalmas
szereknek.  Mindezen  következményekkel  a  szerek  használói
eredetileg csak minimális mértékben vannak tisztában,  s  így
az  anyag  rabjává vált személyek esetében befolyásmentes  és
felelősségteljes döntésről nem lehet szó.


    A  „szabad ártalomra jogosító” megfontolt döntés  további
feltételeként  az Alkotmánybíróság a tájékozottságot  jelölte
meg.   A  kábítószer-fogyasztásnak  Magyarországon  nincsenek
hagyományai,    így    az    egyes   anyagok    használatának
következményeit, hatását és kockázatait illetően sem lehet  a
személyes  tapasztalatok és társadalmi ismeretek magas  fokát
ténynek  tekinteni.  A  legkülönbözőbb aspektusból  elvégzett
vizsgálatok,  megfigyelések bizonyítják, hogy a kockázatokról
való  tényleges tájékozottság még azon államokban is kritikus
szinten  áll,  ahol  a kábítószer már „hagyományosan”  komoly
társadalmi  problémákat  okoz. E mellett  a  rendkívül  gyors
ütemben  bővülő kínálati piac a jellemzően „titkos” viszonyok
között  létrehozott újabb- és újabb anyagok által  úgy  bővül
tovább,  hogy az újdonságok valódi kockázatai legfeljebb  egy
statisztikailag  nem  is mérhető kisebbség  (a  létrehozásban
részt vevő „szakszemélyzet”) előtt ismertek.


     A   felvilágosult  választás  lehetőségét  kizáró  külső
körülmények    ilyen   alakulása   mellett   nem    állítható
megalapozottan, hogy az állam intézményvédelmi kötelezettsége
az  egészséges élethez való joggal összefüggésben nem  terjed
ki  a  fogyasztókra.  Az  Alkotmánybíróság  azt  már  korábbi
határozataiban   kifejtette,   hogy   az   ember    semmilyen
körülmények  között  nem  válhat „egy  fölötte  álló”  akarat
tárgyává  vagy  eszközévé [64/1991. (XII. 17.) AB  határozat,
ABH  1991,  297,  308.; 22/2003. (IV. 28.) AB határozat,  ABH
2003,  235, 266.]. A kábítószer-használat esetében  is  igaz,
hogy  az  emberi méltósággal csak az egyeztethető  össze,  ha
kellő    ismeretekkel    rendelkező,   döntésképes    emberek
határozhatnak  saját sorsuk alakításáról, s  mindaddig,  amíg
objektív   mérce   szerint  megítélve  ez  a   feltétel   nem
teljesíthető, az államnak az egyén kiszolgáltatottsága  ellen
fel  kell  lépnie.  Ennek érdekében nem  alkotmányellenes  az
olyan  szabályozás,  amely a fogyasztók  önkifejezéshez  való
jogát  saját maguk és a közösség egészének védelme  érdekében
korlátozza.


     Az  „önmagunkkal való foglalkozás” joga ugyan  része  az
önrendelkezési   jognak,   de   nem   abszolút    érték.    A
korlátozásoktól mentes „mámorhoz való” jog még  közvetve  sem
vezethető le az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből, nem része a
legmagasabb  testi  és  lelki egészség biztosításához  fűződő
jognak,  mert a kábulat saját maga részére történő  kiváltása
nem  tartozik hozzá az egyén alkotmányos garanciákkal  védett
szabad   személyiségfejlődéséhez.  A   tudományos   ismeretek
jelenlegi szintjén éppen az igazolható, hogy a bódító  hatású
anyagok  és  szerek  az  ember testi  és  lelki  integritását
támadják.  Az  emberi  méltóság sérülésének  pedig  a  reális
veszélye  áll fenn akkor, ha az egyén a kábulat hatása  alatt
saját vagy mások egészségét, testi épségét veszélyezteti. Így
a  személyiség szabad kibontakoztatásához való jog korlátai a
drogokkal kapcsolatban is érvényesülnek.


     Hasonló   következetésre  jutott  a   Német   Szövetségi
Alkotmánybíróság  is  az  1994. március  9-én  meghozott  ún.
kannabisz  döntésében (Cannabis-Urteil; Entscheidung  Nr.  10
in:  BVErfGE  90,  145.  o), rámutatva  a  korlátozások  azon
alkotmányos értéktartalmára, amelyek az egyén, mint szociális
egyed és a közösség nyugalma érdekében szükségesek. A már – a
jelen határozatban – hivatkozott nemzetközi szerződéseknek  a
szabályozási  célt kijelölő rendelkezései a  kábítószerek  és
pszichotrop  anyagok  használatából eredő,  az  egyént  és  a
közösséget   egyformán  sújtó  „mérhetetlen  szenvedésre   és
fájdalomra”  hívják  fel a figyelmet, amelynek  következtében
éppen  az  emberi méltóság szenvedi el az első csapásokat.  A
német  felfogásban és az egyezményekben pedig az a  közös,  a
magyar  Alkotmányból is levezethető tétel  fogalmazódik  meg,
hogy  az  egyén emberi méltóságát éppen úgy nem  lehet  élete
kockáztatása  mentén és „részleteiben” megóvni, mint  ahogyan
senkinek  az egyéni méltósága nem élvez prioritást  másokéval
szemben.


     „Az alkotmánybírósági joggyakorlat az Alkotmány 70/D. §-
ának  értelmezésében  is  töretlen.  Eszerint  a  legmagasabb
szintű   testi  és  lelki  egészséghez  való  jogosultságként
meghatározott  alkotmányi  követelmény  az  államnak  azt  az
alkotmányos  kötelezettségét jelenti, hogy  a  nemzetgazdaság
teherbíró    képességéhez,   az   állam   és   a   társadalom
lehetőségeihez  igazodva olyan gazdasági és jogi  környezetet
teremtsen,  amely  a legkedvezőbb feltételeket  biztosítja  a
polgárok  egészséges  életmódjához és  életviteléhez.  […]  A
lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog  tehát
önmagában  alanyi jogként értelmezhetetlen, az  az  Alkotmány
70/D.  §  (2)  bekezdésében foglalt állami  kötelezettségként
fogalmazódik    meg,   amely   magában   foglalja    azt    a
kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség
bizonyos  területein alanyi jogokat határozzon meg. {56/1995.
(IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; […] }” [37/2000.
(X.  31.)  AB  határozat,  ABH  2000,  293,  297.].  A  jogok
érvényesülésének      garantálása      pedig       esetenként
elkerülhetetlenné  teszi  olyan  szabályok  felállítását  is,
amelyek mások – az Alkotmányból nem közvetlenül levezethető –
jogaiból fakadó „cselekvőségének” határt szabnak.


     Az Alkotmány az egyes alapjogokat, alkotmányos értékeket
és célokat nem önmagukban, nem az egyedi igényekhez igazodóan
védi,  hanem  éppen az 54. § (1) bekezdésében foglalt  emberi
méltóság kiteljesedésének részeként. Az alapjogok garantálása
a    pozitív    értéktartalommal   bíró    emberi    méltóság
(önmegvalósítás,   önértékelés,  szabad   és   befolyásmentes
döntés)  megőrzésének szolgálatában áll és nem  hathat  annak
megvalósítása,  kiteljesedése ellen. Az állam  ezért  sem  az
Alkotmány   54.  §  (1)  bekezdésére,  sem  a   70/D.   §-ára
hivatkozással  olyan  jogi lépéseket nem  tehet,  amelyek  az
alapjogoknak  (itt  az emberi méltóság  jogának)  a  lényeges
tartalmát támadják.


     Nem  lehet továbbá szem elől téveszteni azt sem, hogy  a
kábítószer-használatnak  nem  kizárt  az   azonnali   halálos
eredménye.  Az Alkotmánybíróság viszont már a 75/1995.  (XII.
21.)  AB  határozatában kimondta, hogy az emberi  méltósághoz
való jog „magában foglalja […] a személy testi integritásához
fűződő alapjogot is” (ABH, 1995, 376, 381.). A 22/2003.  (IV.
28.)  AB  határozat pedig tisztázta, hogy azokban a kivételes
esetekben,  amikor az élethez való jog és az emberi  méltóság
jogából    levezetett    önrendelkezési    jog    konfliktusa
jelentkezik,  az  élet  védelmének biztosítása  alkotmányosan
indokolt  kötelesség. Nem teremthető olyan  helyzet,  hogy  a
törvényhozó  az  Alkotmányban nem  védett  egyedi  igényekhez
igazodóan elsőbbséget adjon az önrendelkezési jognak az  élet
védelmével szemben (ABH 2003, 235, 264-270.). Ebből méginkább
az  következik, hogy a testi és lelki integritáshoz való  jog
fogalmilag   sem   kerülhet   szembe   az   emberi   méltóság
alapjogával.  Az államnak az élet védelméhez  kapcsolódó,  az
Alkotmányból     levezethető    objektív     intézményvédelmi
kötelezettsége   pedig  abban  is  megjelenik,   hogy   előre
megismerhető  és mindenkire kötelező normatív  szabályozásban
testet  öltő mérce kialakításával előre gondoskodik a jelzett
konfliktusok előidézésére alkalmas helyzetek elkerüléséről.


     4.2.     Az     Alkotmányból    következő     cselekvési
kötelezettséget és célkitűzéseket a nemzetközi egyezmények is
alátámasztják. Ezek mindegyike a szerződő államok  részére  a
kábítószerekkel  és kábító hatású anyagokkal kapcsolatban  az
általuk    elfogadhatatlannak    ítélt    magatartásformákkal
összefüggésben  jogalkotási és jogalkalmazási feladatokat  ír
elő.


     Az    Egységes   Kábítószer   Egyezménynek   a   büntető
rendelkezésekről  szóló  36. cikk  1.  a)  pontja  alapján  a
szerződő feleknek kötelessége olyan jogszabályok megalkotása,
amelyek  szándékos  elkövetés esetén  jogsértő  cselekménynek
minősítik – az Egyezmény által elismert két célon felül  –  a
kábítószerek    bármilyen   címen    történő    termesztését,
előállítását,  gyártását, kivonását,  készítését,  tárolását,
elosztását, és a kereskedés mindenféle formáját.  A  szerződő
felek    kötelesek   megteremteni   az   állami   beavatkozás
lehetőségét  mindazon – külön nem nevesített –  esetekre  is,
amikor  a  jogalanyok  „bármely  ténykedése”  ellentétes   az
Egyezmény    rendelkezéseivel.    Ez    a    „bűncselekménnyé
nyilvánítási  kötelezettség” a  szerződő  feleket  –  kivétel
nélkül   –   a   saját  használatra  történő   termesztéssel,
készítéssel, elosztással, tárolással kapcsolatban is terheli.
Ez  kitűnik  abból is, hogy e pontban maga az Egyezmény  tesz
különbséget  súlyos  és  kevésbé súlyos  jogsértések  között,
amikor  előírja,  hogy  a súlyos bűncselekmények  elkövetőire
kötelező  fenntartani a szabadságvesztés büntetés lehetőségét
is.


     Ugyanez  derül  ki  a  Pszichotrop  Egyezmény  bevezető,
valamint  az  elosztásra  és  az orvosi  engedélyhez  kötésre
vonatkozó rendelkezéseiből (2. cikk 7. pont a)i), a)ii), b)i,
c)i) pontjai; 5. cikk). Az állam beavatkozási kötelezettségét
a  20. cikk, míg a büntető szabályok meghozatalának feladatát
a 22. cikk írja elő.


     Az ENSZ Egyezményben pedig a szerződő felek kifejezetten
abban  állapodtak meg, hogy bűncselekménnyé kell nyilvánítani
a  személyes  fogyasztásra szánt kábítószerek és  pszichotrop
anyagok  birtoklását, vásárlását és termesztését is (3.  cikk
2. pont).


     A   kifejtettekre  figyelemmel  megalapozatlan   az   az
indítvány,  amely az Alkotmány 70/D. §-a  és  az  54.  §  (1)
bekezdése „versengéséből” ez utóbbi elsőbbségét az arányosság
követelményének  sérelmére figyelemmel  kívánja  igazolni,  s
ennek   alapján   a  kábítószer-fogyasztás   jogát   korlátok
nélkülivé  tenni.  „Kábulathoz való alkotmányos  alapjog  nem
létezik”,  s  így  nem  versenghet  sem  az  emberi  méltóság
jogával,  sem  a legmagasabb testi és lelki egészséghez  való
joggal.  Ezért  az Alkotmánybíróság az ennek  megállapítására
vonatkozó indítványt elutasította.
    5.1.  Az  Alkotmányban biztosított  jogok  védelme  és  a
nemzetközi  szerződésekből fakadó cselekvési  kötelezettségek
teljesítése  érdekében  igénybe vehető intervenciós  eszközök
számos  formája  közül a büntetőjog az  egyik.  A  nemzetközi
egyezményeket aláíró országok kötelezettséget vállaltak arra,
hogy   a  kábítószerrel  visszaélés  valamennyi  formáját   a
büntetőjog   keretein  belül  is  szankcionálják.   Megmaradt
azonban  az  államoknak  az  a szabadsága,  hogy  a  szankció
mértékéről  és  formájáról, valamint a szankció  kiváltásának
lehetőségéről    alkotmányos   elveikkel   és   szabályaikkal
összhangban   maguk  döntsenek.  Az  állam  tehát   ennek   a
kötelezettségvállalásnak és az Alkotmánynak a keretein  belül
igazíthatja  a  jogszabályokat  a  nemzeti  drogpolitikai  és
kriminálpolitikai céljaihoz.


    Az    Alkotmánybíróság   korábbi    határozataiban    már
kifejtette,   hogy   „[a]  büntetőjog  a   jogi   felelősségi
rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy  a
jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi
szankció,  a  büntetés  szerepe és  rendeltetése  a  jogi  és
erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor  már  más
jogágak  szankciói  nem  segítenek. […]  Valamely  magatartás
büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú  mércével
kell  megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és  jogi
normák   védelmében  az  emberi  jogokat   és   szabadságokat
szükségképpen  korlátozó büntetőjogi eszközrendszert  csak  a
feltétlenül  szükséges esetben és arányos mértékben  indokolt
igénybe  venni  akkor, ha az alkotmányos vagy az  Alkotmányra
visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok,  értékek
megóvása  más  módon nem lehetséges” [30/1992.  (V.  26.)  AB
határozat,  ABH 1992, 167, 176.; részletesen: 11/1992.  (III.
5.)  AB  határozat, ABH 1992, 77, 87.; 36/1994. (VI. 24.)  AB
határozat,  ABH  1994,  219,  233.;  12/1999.  (V.  21.)   AB
határozat, ABH 1999, 106, 113.]. Arra is rámutatott,  hogy  a
büntető  jogszabály alkotmányosságának fontos mércéje:  vajon
„a  Btk.  [konkrét  rendelkezése]  mértéktartó  és  megfelelő
választ   ad-e   a   veszélyesnek,  nem  kívánatosnak   ítélt
jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok korlátozása  esetén
irányadó  követelménynek  megfelelően  a  cél  eléréséhez   a
lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e” [30/1992. (V. 26.)
AB határozat, ABH 1992, 167, 176.].


     Az  Alkotmánybíróság e határozataival  összhangban  áll,
hogy   a  jogrend  alapvetően  tartózkodik  az  „önsorsrontó”
magatartások  büntetőjogi szankcionálásától. A távolságtartás
azonban  nem  jelenti azt, hogy a Btk. az  öngyilkosságot,  a
szerencsejáték-szenvedélyt,   az   alkoholizmust,   vagy    a
szexuális  aberrációkat teljes egészében  a  hatókörén  kívül
állónak tekintené. Bünteti mindazokat, akik az egyén instabil
lelki-szellemi   állapotát,  személyiség  torzulásait,   vagy
pillanatnyi gyengeségét támogató, bátorító módon lépnek  fel,
életkorát,     helyzetét    kihasználják     (öngyilkosságban
közreműködés,  tiltott  szerencsejáték  szervezése,   tiltott
állatviadal  szervezése, gyermekkorúakkal szemben  elkövetett
szexuális  aberrációk). Az alkoholizmus megítélése például  a
Btk-nak  mind a különös részi tényállásában (ittas  vezetés),
mind  az  általános részében megjelenik (az  önhibából  eredő
ittas    állapot    felelősségi    szabályai,    alkoholisták
kényszergyógyítása). A büntetőjog e rendelkezéseivel tehát  –
csakúgy  mint  a  21/1996. (V. 17.) AB határozatban  vizsgált
nemi  erkölcs esetében – az önsorsrontó magatartások  kapcsán
is minden tekintetben „meghúzza azt a szélső határt, amelynek
áthágását  a  társadalom már nem tűri el.” Az  e  büntetőjogi
normákban   érvényesített  közerkölcsnek  és   közrendnek   a
felülvizsgálata pedig nem az Alkotmánybíróság hatásköre  (ABH
1996,  74,  82,  83.).  Ez  ugyanis a „demokratikus  többségi
vélemény  –  és  érzület – érvényesülésének tere”  is  egyben
[20/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 159, 163.].


     5.2.  A  Btk. a közrend elleni bűncselekményekről  szóló
XVI.  fejezetének  a  közegészség  elleni  bűncselekményekkel
foglalkozó IV. címében helyezte el a kábítószerrel visszaélés
törvényi  tényállását.  A cselekmény védett  jogi  tárgya:  a
közösségnek,   a   társadalom  egészének   testi   épségéhez,
egészségéhez fűződő társadalmi érdek. A szerkezeti elhelyezés
szerint    a    törvényhozó    végső    soron    a    közrend
veszélyeztetésének      lehetőségét      látta       mindazon
magatartásokban,  amelyeket  a  kábítószerrel  összefüggésben
büntetendővé nyilvánított.


     A közrend – mint ahogyan az Alkotmánybíróság egy korábbi
[18/2000. (VI. 6.) AB] határozata szerint a köznyugalom is  –
a   jogállamiság  klauzulájának  az  Alkotmány   2.   §   (1)
bekezdésében   meghatározott  elve  alapján   –   alkotmányos
értéknek    tekintendő,   mivel   a   rendezett   társadalmi,
együttélési viszonyokat hivatott garantálni. Az állam védelmi
kötelezettsége  erre  mindenképpen  kiterjed,  s  biztosítása
érdekében  a büntetőjog alkalmazása általában véve túlzottnak
nem  tekinthető. A büntetőjog és a büntetőjogi büntetés végső
célja  ugyanis  a  társadalom védelme, valamint  a  megelőzés
(speciál és generál prevenció). A bűnmegelőzési érdeket, mint
a  büntetőjogi  norma  egyik funkcióját  az  Alkotmánybíróság
korábbi  határozatában szintén a jogállamiságból  levezethető
alkotmányos  célként  ismerte  el  [24/1998.  (VI.   9.)   AB
határozat,  ABH  1998,  191, 195.]. A 21/1996.  (V.  17.)  AB
határozatban   pedig   kimondta,   hogy   a   bűncselekmények
meghatározása  és  szankcionálása  végső  soron  törvényhozói
kompetencia,  amely felett kivételes esetekben  érvényesülhet
csak alkotmánybírósági kontroll (ABH 1996, 74, 82.).


    A   közegészség  védelme  érdekében  alkotott   speciális
büntetőjogi  szabályok részei annak a szervezési,  irányítási
és   orientálási  feladat-ellátásnak,  amely  az  államot  az
Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése alapján terheli [ld: 28/1994.
(V.  20.)  AB  határozat, ABH 1994, 134, 139.; 56/1995.  (IX.
15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; 54/1996. (XI. 30.) AB
határozat,   ABH  1996,  173,  186,  198.;  1316/B/1995.   AB
határozat, ABH 1996, 735, 737.; 261/B/1997. AB határozat, ABH
1998,  689,  692.].  A közegészség olyan  alkotmányos  érték,
amelynek      büntetőjogi     védelme     sem     feltétlenül
alkotmányellenes,  így e tekintetben is  csak  a  büntetőjogi
beavatkozás    határainak   szükségességi   és    arányossági
vizsgálata  jöhet  számításba  [vö.:  58/1997.  (XI.  5.)  AB
határozat, ABH 1997, 348, 354.].


     A  védendő  jogi tárgyak kiválasztásánál minden  esetben
hangsúlyos   szerepe  van  a  társadalom  értékrendjének,   a
nemzetközi    jog    szabályainak,   az   állam    mindenkori
büntetőpolitikájának. A törvényhozót azonban – azon túl, hogy
a  nemzetközi  szerződések  által  előírt  kötelezettségeket:
jelen  esetben  az általuk védendő értéknek nyilvánított,  az
emberi   életet,  méltóságot,  egészséget,  és  a   kiskorúak
jogainak   és  érdekeinek  oltalmazását,  valamint   a   jogi
dokumentumokban foglalt iránymutatásokat az  Alkotmány  7.  §
(1) bekezdésére tekintettel nem hagyhatja figyelmen kívül – e
tekintetben is széles mérlegelési jog illeti meg.


     Az  Alkotmánybíróság  a  büntetőjogi  szankciók  kapcsán
korábban  már  több ízben kifejtette: „Az Alkotmánybíróságnak
nincs  jogosítványa  a  büntetőpolitika által  megfogalmazott
szükségletek,   követelmények  és  célok   helyességéről   és
indokairól,    így   különösen   azok   célszerűségéről    és
hatékonyságáról  határozattal  dönteni.  Az  Alkotmánybíróság
csak    a    normában   testet   öltött   politikai    döntés
alkotmányosságáról  vagy alkotmányellenességéről  határozhat.
Ezt   viszont   olyan  alkotmányossági  vizsgálat   keretében
cselekszi,   amelynek  során  figyelemmel  van   nemcsak   az
alaptörvény  textusára, hanem annak normatív  és  intézményes
összefüggéseire,   és  ugyanígy  tekintettel   van   a   Btk.
rendelkezéseire   és   intézményeinek   koherenciájára.    Az
Alkotmánybíróságnak  tehát  arra  van  jogosítványa,  hogy  a
büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne  a
politika  tartalmáról  döntsön,  ennek  során  pedig  különös
tekintettel   legyen  az  alapjogok  védelmének   alkotmányos
büntetőjogi  garanciáira.” [1214/B/1990.  AB  határozat,  ABH
1995,  571, 573, 574.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat,  ABH
2002, 85, 90-91.].


     6.  Az  egyik indítványozó kifogásolta, hogy a  támadott
rendelkezésekben   a   jogalkotó  önkényesen   válogatott   a
tudatmódosító  szerek  büntetendővé nyilvánítása  körében.  A
fentebb  kifejtettekből következően azonban nem  tartozik  az
Alkotmánybíróság   kompetenciájába   annak    a    jogalkotói
mérlegelésnek  a  vizsgálata, hogy az állami  büntetőpolitika
egyes  ilyen  szerekkel kapcsolatban miért nem (illetve  csak
eseti    jelleggel)   kívánt   a   legszigorúbb   büntetőjogi
eszközökkel élni, s e helyett miért és milyen más szabályokat
alkalmazott.


     6.1.    A    büntetőjog    szükségképpen    jogkorlátozó
eszközrendszerének    megítélésekor    az    Alkotmánybíróság
működésének kezdetétől a szükségességi és arányossági tesztet
alkalmazza.  Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
büntetőjogi  eszközéhez, ha másik alapvető jog  és  szabadság
védelme  vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos  érték
védelme  más  módon nem biztosítható [11/1992. (III.  5.)  AB
határozat,  ABH  1992,  77, 83, 85.]. Az  elérni  kívánt  cél
fontosságának  vizsgálata  során az  Alkotmánybíróság  minden
esetben  tekintettel  volt arra is, hogy  az  egyént  vagy  a
közösséget   fenyegető  társadalmi  veszély   értékelése   és
előrejelzése tekintetében a törvényhozó széles mozgástere  az
Alkotmánybíróság által csak korlátozott mértékben vizsgálható
felül.  A  vizsgálati módszerként szolgáló szűkebb értelemben
vett  arányosság  követelménye szerint a jogtárgy  védelmének
önmagában  alkalmas és szükséges eszközét  akkor  nem  szabad
alkalmazni,  ha az érintett személy alapjogainak ebből  eredő
megcsorbítása  a  jogi  érdek védelmének  hozamát  lényegesen
meghaladja.


     6.2.  A  visszaéléssel kapcsolatos magatartások ésszerű,
tudományos  alapokon  álló  differenciálása  nem  ütközik  az
Alkotmányba, amint az sem, ha a jogalkotó az eltérő súlyú  és
következményekkel  járó  magatartásokat  és  azok  eredményét
eltérő  súllyal kezeli. Az indítványozó által  felhívott,  az
Alkotmány  70/A.  §-a az egyenlő méltóságú személyek  közötti
hátrányos  megkülönböztetést tiltja és nem a különböző  kóros
élvezetre    alkalmas   anyagok   közötti    diszkriminációra
vonatkozik.  Az pedig, hogy ebből kiindulva a  Btk.  egyes  –
kétségtelenül káros szerek (pl. alkohol) – használatához csak
részlegesen   fűz   következményeket,   senki   számára   nem
keletkeztet  megalapozott igényt más kóros  élvezetet  nyújtó
anyagok  használatának szabadságára. A jogalkotó  felelőssége
éppen abban áll, hogy a lehetséges felhasználási módjukban és
így következményeikben eltérő szerek használata esetén eltérő
és   differenciált  megoldásokat  alkalmazzon,   minthogy   a
büntetőjogi  rendelkezés szükségességének  és  arányosságának
alkotmányossági követelménye csak így teljesíthető.


     A  különböző,  az  egészségi  állapotot  is  befolyásoló
szerek   és  anyagok  használatának  jogi  következményei   a
jogrendszerekben  nem  egyformák. A  szigorúbb  vagy  enyhébb
állami  fellépést  nyilvánvalóan  koronként  és  kultúránként
eltérő  megfontolások  alakítják. Az alkohollal,  nikotinnal,
kávéval  az európai kultúra „megtanult” együtt élni, minthogy
használatuk  évszázados múltra tekint vissza.  Kezelésük  már
csak  azért  sem vonható a kábítószerekkel egy tekintet  alá,
mert   az  ezen  anyagokról  rendelkezésre  álló  ismereteink
alapján  –  mind  az akut, mint a késői hatás tekintetében  –
használatuk  következményei azoktól  jelentősen  eltérnek.  A
dohányzás  és  a  koffein bódulatot, módosult  tudatállapotot
egyáltalán   nem   hoz  létre,  vagyis  az  egyén   szellemi,
cselekvési   szabadságára  semmilyen   hatással   nincs.   Az
alkoholfogyasztás kockázatai pedig a függőség  kialakulásához
szükséges  mennyiség  és  időtartam jelentősen  eltérő  volta
miatt messze elmaradnak a kábítószerek okozta veszélyektől, s
a  fogyasztás azonnali következményei is kevesebb kockázattal
járnak.


     Alkotmányossági   szempontból   tehát   a    „válogatás”
aggályosnak nem tekinthető. A Btk. rendelkezései a büntetőjog
dogmatikájának   megfelelően  differenciált  keretek   között
szankcionálják      a     kábítószer-fogyasztást,      fűznek
jogkövetkezményeket az alkohol-fogyasztáshoz, s tekintenek el
a  további élvezeti cikkek használatának értékelésétől. Így a
szabályozás  az  egyenlő méltóságú személyek tekintetében  az
Alkotmány   55.  §  (1)  bekezdésében  biztosított   személyi
szabadsághoz   való   jog   szempontjából   nem    tekinthető
diszkriminatívnak. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt  e
tekintetben elutasította.


     7.  Hasonló  okokból megalapozatlan az az indítvány  is,
amely   a   Btk.  módosítás1.-re  tekintettel  a   szankcióra
vonatkozó  rendelkezéseket általában véve is, de különösen  a
fogyasztás   tekintetében  a  „kellő  szigor”  hiánya   miatt
támadta.


    Az    Alkotmánybíróság   a   13/2002.   (III.   20.)   AB
határozatban összefoglalóan fejtette ki, hogy a hatályos Btk.
büntetési  rendszerében  a  szankció  meghatározásának   joga
megoszlik   a   jogalkotó   és  a  jogalkalmazó   között.   A
szükségesség   és   arányosság   alkotmányi   követelményével
kapcsolatban   az   kiemelte:  „Az  arányos   büntetés   elve
tartalmára  nézve több, eltérő értéktartalmú koncepcióval  is
kitölthető,  következésképp  a  törvényhozónak  széles   körű
alkotmányos mozgástere van a büntetés kiszabásával összefüggő
büntetőjogi    intézményrendszer    alakítása    során.    Az
Alkotmánybíróság   nem   jogosult  a  jogalkotói   mérlegelés
célszerűségi szempontú felülbírálatára és az egyes koncepciók
értéktartalmának  minősítésére, az ezért  való  politikai  és
jogpolitikai   felelősséget   a   törvényhozó   viseli.    Az
Alkotmánybíróság  a  semlegesség  talaján  állva  csupán  azt
vizsgálhatja,  hogy  a  büntetéskiszabás  rendjére  vonatkozó
szabályok  megállapítására vonatkozó diszkrecionális  jogával
összefüggésben  ’a  jogalkotó mérlegelési jogának  gyakorlása
során   nem   került-e   ellentétbe  az  Alkotmány   valamely
rendelkezésével.’  {részletesen: pl. 61/1992.  (XI.  20.)  AB
határozat, ABH 1992, 280, 281.; […].}” (ABH 2002, 85, 93-94.)


     A kifejtettekből következően az egyes bűncselekményekhez
és  ezen  belül  egyes  elkövetési magatartásokhoz,  minősítő
körülményekhez     kapcsolódó     joghátrányok     mértékének
megállapításakor  a  jogalkotó  különbséget  tehet  enyhe  és
súlyos büntetések között, mint ahogyan maga a „tett” is lehet
enyhébb vagy súlyosabb.


     A különbségtétel azonban összehangolást is jelent. Ennek
során  figyelemmel  kell  lenni  a  cselekményhez  kapcsolódó
speciál  és  generál  prevenciós célokra,  a  különböző  jogi
tárgyakat veszélyeztető vagy sértő bűncselekmények szankcióit
pedig  arányaikban  is  meg  kell  feleltetni  egymásnak.  Az
Alkotmánybíróságnak  ezzel kapcsolatban  nemcsak  arra  nincs
felhatalmazása,  hogy  a  jogalkotó mérlegelési  szempontjait
felülbírálja,   hanem  mindaddig,  míg   a   szankciórendszer
koherenciájának sérelmét előidéző, alkotmányos keretek között
elfogadhatatlan  aránytalanságot nem  észlel,  addig  ebbe  a
rendszerbe be sem avatkozhat.


    Azt  tehát,  hogy a jogalkotó a kábítószerrel  visszaélés
egyes  fordulatai  esetében  „célszerűtlen  egyoldalúsággal”,
„nagyfokú toleranciával” avagy erélyes szigorral szabta-e meg
azokat  a  büntetéskiszabási  kereteket,  amelyek  között   a
jogalkalmazó    mérlegelhet,   az    Alkotmánybíróság    csak
szélsőséges  esetben minősítheti alkotmánysértőnek.  A  jelen
ügyben   e  tekintetben  olyan  kirívó  aránytalanságot   nem
észlelt, amely a büntetés korábbiakban már kifejtett céljával
alkotmányjogi  szempontok  alapján  ellentétben  állna,  vagy
alapjogot sértene.


    A   Btk.   támadott  rendelkezéseiben  a  törvényhozó   a
kábítószerrel  visszaélés szándékos elkövetési  magatartásait
rendelte  büntetni, különbséget téve a cselekmények között  a
visszaélés súlya: a fogyasztói és forgalmazói magatartások, a
személyes  használat  és a kereskedelem  tekintetében  is.  A
hatályos  rendelkezések  –  a  korábbiaktól  eltérően   –   a
fogyasztást kifejezetten nem nevesítik, ám a megszerzésen,  a
tartáson,   a  termesztésen,  és  az  előállításon  keresztül
büntetni  rendelik. Miután (azonban) a fogyasztás a felsorolt
elkövetési  magatartások valamelyikének megvalósítása  nélkül
nem   képzelhető  el,  egyértelmű,  hogy  ezt  a   büntetendő
cselekmények köréből a szabályozás megváltozása  sem  iktatta
ki.


    Mindazon  magatartások, melyek a Btk-ban  szerepelnek,  a
fogyasztás   tekintetében   pusztán   előrehozott    védelmet
jelentenek.  A  nemzetközi  egyezményeknek  és  a  nemzetközi
trendnek  pedig ez a szabályozási mód is megfelel. A vizsgált
bűncselekmények kapcsán kiszabható büntetések és intézkedések
pedig  illeszkednek  a Btk. e fejezetében  szabályozott  más,
büntetőjogilag    tilalmazott   magatartások    szankcióihoz,
differenciálnak  az elkövetési magatartások között  és  kellő
mérlegelési jogot biztosítanak a jogalkalmazó számára is.


     Az  itt  kifejtettekre figyelemmel  az  Alkotmánybíróság
ezen indítványt is elutasította.


     8.1.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy  a  Btk.
fentebb  felsorolt  rendelkezései, a fogyasztás  büntetendővé
nyilvánítása  és az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében  foglalt
kínzás,  megalázó, embertelen bánásmód tilalma  között  nincs
alkotmányjogi összefüggés. Ezért az indítványt e  tekintetben
ugyancsak elutasította.


     8.2.   Úgyszintén  nem  állapítható  meg   alkotmányjogi
összefüggés a Btk. vizsgált szabályai és az Alkotmány 18.  §-
ban  oltalmazott egészséges környezethez való jog között sem.
Ezért az indítványt e tekintetben ugyancsak elutasította.


    9.  A  kábítószerrel  visszaélés elkövetési  magatartásai
közötti  különbségtétel  hiányát a  „kereskedelmi  célú  vagy
saját   használatot  célzó”  differenciálatlanságra   alapozó
indítvány ugyancsak megalapozatlan.


    Mind   a   jelenlegi,  mind  az  indítvány  benyújtásakor
hatályos  jogszabályban következetes különbségtétel ismerhető
fel  a  kábítószerrel  visszaélés fogyasztói  és  forgalmazói
oldala  között.  A cselekmény irányultságára  figyelemmel  az
alkalmazható  szankciók között jelentős súlybeli  különbségek
voltak  és  vannak. A jogalkotó elsődlegesen  ezen  keresztül
különböztetett  a személyes használat és a kereskedelmi  célú
felhasználás  között.  Azzal  továbbá,  hogy  e   mellett   a
mennyiségi határokhoz (csekély mennyiség, jelentős mennyiség,
alapegység)  kapcsolódóan  a  büntetés  mértékét  befolyásoló
további    differenciálást   hajtott   végre,   a    „célzat”
vizsgálatára ezt meghaladóan is kötelezte a jogalkalmazót.


    A    megszerzés   és   tartás   céljának   vizsgálata   a
jogalkalmazónak  a  büntetőeljárásról szóló  1998.  évi  XIX.
törvény  (továbbiakban: Be.) rendelkezéseiből következően  is
általános   kötelezettsége,  minthogy  a  Be.   a   hatóságok
feladatául szabja a bűncselekmény megállapítása és megítélése
szempontjából    releváns   körülmények    felderítését.    A
kábítószerrel  visszaélés  esetében  a  bizonyítás  része  az
elkövető  szándékának  megállapítása,  az  általa  birtokolt,
értékesített,  előállított  kábítószer  mennyisége,  a  nettó
hatóanyagtartalom  vizsgálata  útján.  Erre  figyelemmel   az
Alkotmánybíróság  a Btk. 282 – 282/C. §-ai vonatkozásában  az
indítványt  ezen  okból  sem találta megalapozottnak  és  azt
elutasította.


     10.    Részben    megalapozott   azonban    a    további
indítványozóknak  a „saját használat”, illetve  az  „együttes
fogyasztás”  fogalomkörét  a jogbiztonság  sérelmére  alapozó
indítványa.


     10.1.  A  Btk-nak a kábítószerrel visszaélést szabályozó
tényállásai  elkövetési  magatartásokat  határoznak  meg   és
ezekhez,  valamint a hozzájuk fűződő minősítő  körülményekhez
kapcsolnak  jogkövetkezményeket. Az előző  pontban  megjelölt
szabályok  alapján – elsősorban a kereskedői  magatartásoktól
való  elhatárolás érdekében – a joggyakorlat  kialakította  a
„saját   használat”  fogalomkörét.  A   Btk.   283.   §   (1)
bekezdésének  a),  c)  pontjai,  valamint  e)  pontjának   1.
alpontja  –  visszatükrözve  a  korábban  kialakult  egységes
álláspontot – a támadott rendelkezéseiben a „saját használat”
fogalma   alá  vonható  elkövetési  magatartásokat   meg   is
határozza  (termesztés, előállítás, megszerzés, stb.).  Ennél
fogva megalapozatlan az az állítás, mely szerint bizonytalan,
hogy  a  „saját  használat[on]” csak a fogyasztást,  vagy  az
összes többi magatartást is érteni kell-e.


     10.2.  Szintén alaptalan az indítványozók azon állítása,
hogy  a  „saját használat” fogalomkörének „saját” kitétele  a
jogalkalmazást önmagában is kiszámíthatatlanná teszi, mert az
erre   történő  hivatkozás  „sem  nem  igazolható,  sem   nem
cáfolható”.


    A  használat irányultsága az e fejezet 5. és 9. pontjában
kifejtettek szerint is bizonyítási kérdés. A tényállás  egyik
olyan  eleméről  van szó, amelyre nézve a  bíróságnak  érdemi
vizsgálatot kell lefolytatnia, aminek során nyilvánvalón  nem
a  terhelt  erről szóló nyilatkozata az egyetlen  bizonyíték.
Vizsgálnia  kell a terhelt életmódját, állapotát,  azt,  hogy
fogyasztó-e, s ezen belül eljutott-e már a függés állapotába,
figyelembe  kell  vennie  a lefoglalt kábítószer  mennyiségét
majd   a  tudományos  és  szakmai  ismeretek,  az  ítélkezési
gyakorlat   adatainak   felhasználásával   a   bizonyítékokat
mérlegelni  kell.  Ebből következően  a  bizonyítandó  tények
körének   meghatározásához  a  támpontok  nehézségek   nélkül
megállapíthatók, a bizonyítékok mérlegelése pedig ez  esetben
sem  támaszt több nehézséget, mint bármely más ügyben. Így  a
hivatkozás       „igazolásának”      vagy       „cáfolásának”
lehetetlenségéről nincs szó.


     Ennek      alapján      a     támadott     rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítására  irányuló  indítványt
az Alkotmánybíróság e tekintetben is elutasította.


     10.3.1.  Megalapozott  viszont  az  indítványozók   azon
kifogása,   hogy   az   „együttes   fogyasztás”   bizonytalan
jogfogalom.


     A  Btk.  rendszere  az „együttes” elkövetésre  ismeri  a
társtettesség, a részesség, a csoportos, a bűnszövetségben, a
bűnszervezetben  történő elkövetés kategóriáit,  a  dogmatika
pedig ezen felül a közvetett tettesség fogalmát. Az „együttes
fogyasztás”  kitételből azonban nem állapítható meg,  hogy  a
közös   fogyasztás   a  társas  elkövetés   mely   –   eltérő
társadalomra  veszélyességű  – szintjét  jelentheti.  Az  sem
világos,   hogy   hány  személy  lehet  részese   egy   olyan
cselekménynek,  amelyhez kapcsolódóan elterelési  lehetőséget
biztosít a törvény.


     A  kábítószerrel  visszaélés bűncselekményénél  tipikus,
hogy   ugyanazon   terhelt   esetében   többféle,   különböző
törvényhelyek   szerint   minősülő   elkövetési    magatartás
halmozódik.  Az  elkövető akaratától  is  függő  feltételeket
tartalmazó     mentesülés    körében    fellelhető     számos
bizonytalansági  tényezővel együtt azonban  ez  a  helyzet  a
büntetés  mértékére  is kiható dogmatikai zavarokat  okozhat,
mert   az   „együttes  fogyasztók”  „elkövetői”   minőségének
értékelése  (csoportos  elkövetés,  bűnszövetség,   stb.)   a
„szabad értelmezés” tartományába kerül át.


     Az   Alkotmánybíróság  már  a  11/1992.  (III.  5.)   AB
határozatában   rögzítette,  hogy  az  állam   büntetőhatalma
gyakorlásának  kereteit előre, törvényben kell  rögzíteni.  A
büntetőhatalom gyakorlásának törvényessége azonban nemcsak  a
nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege klasszikus
elvének  érvényesülését  jelenti. Az  alkotmányos  büntetőjog
magában    foglalja   a   büntetőjogi   felelősségre    vonás
jogszerűségének    a    büntetési    rendszer    alakításának
törvényességére   vonatkozó   tartományát   is.   „Az   egyén
alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a  büntetőjog
különös  részének  tényállásai és büntetési tételei  érintik,
hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás
és  büntethetőség  összefüggő  zárt  szabályrendszere.”  (ABH
1992,  77,  86.)  Az elkövető magatartásának megítélésére,  a
felelősségre  vonás mértékére pedig alapvetően  hatnak  ki  a
Btk.  általános  részének azon szabályai,  amelyek  a  társas
bűnkapcsolatok    fogalmára    és    ezek    következményeire
vonatkoznak.  Ennek folytán az egyén nem  tartható  az  eseti
megítélés  következtében előálló bizonytalan jogi helyzetben.
Ez  ugyanis a hivatkozott határozat szerint egyben „az  állam
büntető   hatalmának  törvényben  meghatározott  határai   és
feltételei”  önkényes  változtatásának  tilalmába,   így   az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.


     10.3.2. Megalapozott az indítvány a tekintetben is, hogy
nem  tisztázott  a  „használat alkalma” fogalomköre.  A  Btk.
rendelkezéseiből  nem állapítható meg, hogy  ez  a  körülmény
egyetlen fogyasztási alkalomra vonatkozik-e, vagy – az eltérő
veszélyességi  fokot  tükröző – akár azonos,  akár  különböző
helyen és személyi körben történő rendszeres használatra. Nem
vonható  következtetés még arra sem, hogy a többszöri  átadás
esetén  a hatóanyagtartalmat össze kell-e számítani,  vagy  a
különböző  átadási  alkalmakat  a  Btk.  általános   részében
foglalt  halmazati  szabályokra is  figyelemmel  hogyan  kell
értékelni.  Az  ebből fakadó bizonytalanság  pedig  a  szóban
forgó   rendelkezés  eredeti  célját  és   tartalmát   önmaga
ellentétévé   is  képes  átfordítani,  s  ennek   folytán   a
jogalanyok közötti diszkriminációt eredményezni.


     A  fogalom  a  Btk. más rendelkezéseiben  nem  szerepel,
következésképpen a hozzákapcsolódó ítélkezési gyakorlatra sem
lehet   hagyatkozni.   Tartalmának  megállapítása   ebben   a
kontextusban  a tudományosan ismert értelmezési módok  mentén
sem   lehetséges.   Ezáltal   a   jogértelmezés   önkényessé,
vádhatóságonként, bírónként egyedivé válhat, s ez – ugyanazon
magatartás miatt – az egyik elkövető esetében az elítéltetést
vagy  gyógykezelésre  utalást,  míg  egy  másik  esetében   a
felelősségre vonás alóli mentesülést eredményezhet.


     Az  Alkotmánybíróság következetes gyakorlata  szerint  a
normavilágosság a jogbiztonság alapvető eleme. Számos  döntés
részletezte,  hogy  ez  a  kritérium  nemcsak  a  tilalmazott
magatartás leírására, hanem a jogkövetkezmények alkalmazására
és  az  azok  alóli mentesülés lehetőségére is vonatkozik.  A
10/2003.  (IV. 3.) AB határozatban elvégzett és jelen  ügyben
is  irányadó  összegzés  szerint a  jogbiztonságnak  része  a
világos,    felismerhetően   értelmezhető    és    egyértelmű
normatartalom.  A normaszöveg értelmezhetetlenségének,  avagy
eltérő  értelmezést engedő voltának az a következménye,  hogy
kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára.
A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetőséget ad
a  szubjektív,  önkényes jogalkalmazásra is (ABH  2003,  130,
135.).


     A  büntetési  rendszernek része annak meghatározása  is,
hogy  az  állam  a büntetőjogi igény érvényesítéséről  mikor,
milyen  körülményekről mond le, így ez  is  csak  alkotmányos
keretek  között  történhet. Ebbe pedig éppen  az  alkotmányos
jogok védelme érdekében beletartozik a feltételek pontos,  az
Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésének követelményeit  kielégítő
meghatározása  is,  minthogy a jogbiztonság  követelménye  az
egyes normák egyértelműségét éppen úgy megköveteli, mint azok
alkalmazásának   kiszámíthatóságát.  [részletesen   legutóbb:
47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 535.]


     A vizsgált jogszabályhelyek [Btk. 283. § (1) bekezdés b)
pont,  c) pont, d) pont 1. alpontja, e) pont 1. alpontja,]  a
megkívánt   kritériumoknak  nem  felelnek  meg,   sértik   az
Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdését. Így az Alkotmánybíróság –
a  határozat  VI. fejezetében kifejtett további körülményekre
figyelemmel is – a megsemmisítésükről döntött.


                             V.


     Megalapozott  az  az  indítvány,  amely  a   Btk-nak   a
kábítószerrel   visszaélésre  vonatkozó  rendelkezéseiben   a
„hatósági   engedély[re]”  vonatkozó  tényállási  elemet   az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközőnek tekinti.


     Kétségtelen, hogy az engedélyhez kötöttség,  illetve  az
engedély  hiánya  szerepel a Btk.  más  tényállásában  is,  s
elvileg  nem  kizárt,  hogy a különös részi  tényállás  ehhez
kapcsolja  a büntethetőséget. Ez a megoldási mód azonban  nem
idézhet   elő   normavilágossági   hiányokat,   nem   okozhat
jogbizonytalanságot. Ilyen esetben a szabályozásból  ki  kell
tűnnie   annak,   hogy  az  adott  tényállásban   tilalmazott
magatartások   engedéllyel   jogszerűen   gyakorolhatók,    a
jogszabályoknak  félreérthetetlenül meg kell  határozniok  az
engedélyezés   kritériumait  és   meg   kell   jelölniük   az
engedélyezőt.  Így  e  büntethetőségi  feltétel  a   törvényi
tényállás   alkalmazhatóságát  nem  fordíthatja   át   önmaga
ellentétébe.


     A   Btk.   támadott  rendelkezéseinek  megfogalmazásából
azonban   az  következik,  hogy  a  kábítószerrel  visszaélés
elkövetési  magatartásai csak „hatósági  engedély”  hiányában
valósítanak  meg bűncselekményt. A „hatósági  engedélynek”  a
törvény   szövegében  történő  megjelenése  azt  a  látszatot
eredményezi,   mintha   a   támadott   szabályokban   foglalt
cselekmények    (elkövetési    magatartások)    mindegyikéhez
beszerezhető   lenne  a  hatósági  engedély,   s   ezek   nem
önmagukban,  hanem csak a „feltétel” hiányában váltanának  ki
büntetőjogi rosszallást.


     A  vizsgált rendelkezésekben írt elkövetési magatartások
általában  tilalmazottak,  s  így  jogellenesek.  Ha  azonban
bizonyos  személyi  kör ezen általában  tiltott  magatartások
valamelyikére, vagy közülük akár többre is a megfelelő szintű
jogszabályi  rendelkezés alapján hatósági  engedélyt  kap,  a
büntető  tényállást formailag kimerítő ilyen  magatartás  nem
jogellenes,  tehát  nem büntethető. A jogalkotó  az  engedély
kiadását  azonban  csak  akkor teheti lehetővé,  ha  valamely
kábítószerek  vagy  pszichotróp  anyagok  felhasználására   a
„legálisnak” elismert szférában szükség van.


     Az    engedélyezési   eljárással,   az   engedélyköteles
tevékenységek  körével, az engedély tartalmi követelményeivel
kapcsolatos  normákra  a  Btk. vagy a Btké.  szabályrendszere
semmiféle  következtetést nem tesz lehetővé. A Btk. értelmező
rendelkezései e tekintetben mögöttes joganyagként jelölik meg
a     nemzetközi    egyezmények    végrehajtására     kiadott
jogszabályokat:  a kábítószerekkel és pszichotróp  anyagokkal
végezhető  tevékenységről  szóló 142/2004.  (IV.  29.)  Korm.
rendeletet   (a  továbbiakban:  Korm.  R.1.),  a   kábítószer
előállítására      alkalmas      növények      termesztésének
forgalmazásának és felhasználásának rendjéről szóló 162/2003.
(X.  16.)  Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm.  R.2.),  a
kábítószerek  és  pszichotróp anyagok tiltott előállításához,
gyártásához  is  használt  vegyi anyagokkal  végezhető  egyes
tevékenységek  szabályozásáról  szóló  272/2001.  (XII.  21.)
Korm. rendeletet (a továbbiakban: Korm. R.3.).


      1.  Az  Abtv.  20.  §-a értelmében az  Alkotmánybíróság
indítvány  alapján  jár  el. A hatósági  engedély  fogalmának
részben  mögöttes  hátterét jelentő fenti kormányrendeletekre
külön  alkotmányossági kifogás nem érkezett. Azáltal azonban,
hogy   a  Btk.  értelmező  rendelkezései  ezeket  tartalmilag
beemelik   a   Btk.  rendszerébe,  a  támadott  rendelkezések
alkotmányossági vizsgálata szükségessé tette áttekintésüket.


      Ennek  során  az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy
az  engedélyköteles tevékenységek jellegét,  terjedelmét,  az
ebben  közreműködők listáját a különböző jogszabályok csaknem
átláthatatlanul széles körben, eltérő fogalmi rendszerben  és
igen   nagy   számú  hatóságot,  szervet,  hivatalt   bevonva
határozzák  meg.  Nem  minden tekintetben  –  vagy  az  egyes
rendeletek szerint eltérő tartalommal – állapítható meg, hogy
az  engedélyezés  körében pontosan mit takarnak  a  különböző
esetekben    alkalmazott   „használat”,   „igazolás”,    stb.
kitételek.  A  szabályozás hiányosságai  folytán  azonban  az
eljárások kollíziója jöhet létre. A különböző jogszabályokban
használt  eltérő terminus technikusok, valamint az önmagukban
is   bizonytalan  jogfogalmak  –  köztük  magának  a  hatóság
fogalmának  – tisztázatlansága következtében az engedélyezési
eljárás még szakavatott és az e területen kimondottan  jártas
személyek  számára  is  áttekinthetetlen.  Mindez  viszont  a
büntetőeljárás  során  is  csaknem  lehetetlenné   teszi   az
engedélyek   tartalmi   keretei   jogszerűségének    egységes
szempontok  szerinti  vizsgálatát, de a  legjobb  esetben  is
megengedi  a  szélsőséges megállapításokat.  Így  esetlegessé
válik a felelősségre vonás is.


     2.  Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hatósági
engedélyezésre     irányadó    rendelkezéseket     tartalmazó
kormányrendeletek fogalomrendszere nem kompatibilis a Btk-nak
az  elkövetési  magatartásokat meghatározó  rendelkezéseivel,
minthogy a bennük felsorolt, az engedélyezésre, felügyeletre,
és   más  hasonló  hatósági  aktusra  szoruló  –  ismert   és
szabályozott  –  tevékenységek egy szűk sáv  kivételével  nem
fedik  a  büntető  törvény rendelkezéseit.  További  jelentős
tényező,  hogy  a  Btk-ban nem tényállási elem  az  a  célhoz
kötöttség,  amely e rendeletekben és a kibocsátásuk  alapjául
szolgáló nemzetközi egyezményekben szerepel. Ez utóbbi  kettő
szerint  ugyanis főszabályként a kábítószerek és  pszichotrop
anyagok felhasználása csak egészségügyi és tudományos  célból
lehetséges.


      A  kormányrendeletek szövegéből is megállapítható, hogy
a  büntetőjogi természetű kérdéséket mellékesen kezelik.  Már
címükből és bevezetőjükből is kiviláglik, céljuk – elsősorban
a  nemzetközi jog szabta követelményeknek megfelelően –  csak
egyes,   elsősorban   gazdasági   jellegű   tevékenységfajták
szabályozása  volt,  amelyek  a kábítószerek  és  pszichotrop
anyagok  vagy  prekurzorok  felhasználásával  kapcsolatban  a
nemzetközi  ellenőrzést  és  az  előírt  tilalmak  betartását
teszik  lehetővé.  E mellett veszélyességükre  figyelemmel  a
gyógyszerek     és    gyógyszerkészítmények    hasznosítására
fordítanak  kiemelt  figyelmet. Így az engedélyezési  eljárás
kereteit   és  tartalmát  is  csak  e  céloknak  alárendelten
kezelik,  holott  a  pszichotrop  anyagok  és  a  prekurzorok
legális felhasználási területe is jóval tágabb ennél.


      Ugyanakkor   nyilvánvaló,   hogy   azokra   a   Btk-ban
elkövetési  magatartásként meghatározott tevékenységfajtákra,
amelyek a kormányrendeletekben nem szerepelnek, engedély  nem
is  kérhető  és  más  hatósági  aktus  sem  követelhető  meg.
Minthogy   pedig   a  fentebb  kifejtettek   szerint   számos
elkövetési  magatartás  ilyennek  minősül,  ezek  esetében  a
hatósági  engedély  mint tényállási  elem  előírása  éppen  a
büntethetőséget  zárja  ki. Azaz, a  mögöttes  joganyagnak  a
büntető  törvénnyel való aszinkronitása a Btk. érvényesülését
rontja le. Ez pedig nyilvánvalóan ellentétes mind a jogalkotó
céljával,  mind a kötelezően irányadó nemzetközi  szerződések
tartalmával, dogmatikailag tarthatatlan eredményre  vezet,  a
jogalanyok    közötti   diszkriminációt    hoz    létre,    s
jogbizonytalanságot idéz elő.


      Ennek  eredményeképpen  ugyanis  egyfelől  akár  még  a
legsúlyosabb   társadalomra   veszélyes   magatartások    sem
eredményezhetnek   büntetőjogi   felelősségre   vonást   (pl.
kereskedés), másfelől pedig az alacsonyabb rendű jogszabályok
folytán  egyébként  engedélyköteles  tevékenységek  is   csak
azokban  az  esetekben vonhatók a Btk. hatókörébe,  amikor  a
háttérjogszabály  tartalma megfeleltethető az  itt  felsorolt
elkövetési magatartásoknak. Előáll az a képtelen eredmény is,
hogy a Btk-ban meghatározott cselekmények miatt gyakorlatilag
csak azon elkövetőkkel szemben folytatható az eljárás, akiket
a     kormányrendeletekben    meghatározott    engedélykérési
kötelezettség terhel és azt elmulasztják, míg mások az  ilyen
típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre  vonás
alól.


      Nem  hagyható  figyelmen kívül az sem,  hogy  egyes,  a
Btké-ben is meghatározott kábítószerfajták mindenféle legális
felhasználási   módja   ideértve   a   gyógyászati    jellegű
alkalmazást is, a nemzetközi szerződések alapján eleve kizárt
[(kivéve  a  tudományos kutatást pl. heroin,  kokain].  Ennek
megfelelően  nincsenek  az ezekkel folytatható  tevékenységre
vonatkozó   szabályok   a   kormányrendeletekben   (és    más
jogszabályokban) sem. Ilyen módon azonban ellentmondás alakul
ki  a  büntető törvénynek az elkövetési magatartásokra és  az
elkövetési  tárgyakra  vonatkozó  rendelkezései   között,   s
létrejön    a    Btk.   kollíziója   azokkal   a   nemzetközi
szerződésekkel   is,  amelyekre  maga   a   büntető   törvény
hivatkozik.


      A    hatósági    engedély,   mint    tényállási    elem
megkövetelése folytán tartalom nélkülivé válnak a  Btk-nak  a
gyermekek,   valamint  a  minősített  intézmények   védelmére
vonatkozó  rendelkezései és funkciójukat vesztik a mentesülés
szabályai.  Nyilvánvaló, hogy a Btk. 282/B. §-a  –  jelenlegi
formájában  –  éppen  azzal szemben kíván védelmet  nyújtani,
hogy  a kiskorúak illegális keretek között és módon bármiféle
kábító  hatású anyaghoz vagy pszichotrop szerhez jussanak.  A
gyógykezelésen  kívül,  amelynek szabályait  az  egészségügyi
normák  rendelkezései  rögzítik,  nem  képzelhető  el   olyan
helyzet,  hogy  a  kiskorúak kábítószert  birtokoljanak,  még
kevésbé,  hogy  az  ő  felhasználásukkal  kerüljön  sor  ezen
anyagok    forgalmazására.   Ilyen   tevékenységhez   fogalmi
képtelenség a hatósági engedély kívánalma.


      3.  Nem  határozható  meg az  sem,  hogy  mit  takar  a
hatóság   fogalma.   A   kormányrendeletek   számos   szervet
felsorolnak   ugyan,  de  kérdéses,  hogy   ezek   mindegyike
rendelkezik-e  közhatalom  megtestesítését  jelentő  hatósági
jellegű kompetenciával.


     Az   Alkotmánybíróság  már  a  30/1992.  (V.   26.)   AB
határozatában  kimondta, majd többek között,  a  jelenlegihez
hasonló  típusú  problémakört vizsgáló – a teljesítményfokozó
szerrel    vagy   módszerrel   visszaélés   bűncselekményének
alkotmányossági kontrollja során – a 47/2000. (XII.  14.)  AB
határozatában   megerősítette:  „Az  alkotmányos   büntetőjog
követelményei   szerint  a  büntetőjogi  szankció   kilátásba
helyezésével  tilalmazott  magatartást  leíró  diszpozíciónak
határozottnak,  körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak
kell  lennie. Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra
és  az  elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat
világos  kifejezésre  juttatása.  Egyértelmű  üzenetet   kell
tartalmaznia,  hogy  az egyén mikor követ  el  büntetőjogilag
szankcionált  jogsértést.  Ugyanakkor  korlátoznia  kell   az
önkényes  jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.
Vizsgálni   kell  tehát,  hogy  a  tényállás   a   büntetendő
magatartások  körét  nem túl szélesen  jelöli-e  ki  és  elég
határozott-e. (ABH 1992. 167, 176.)” Az utóbbi döntés  kitért
arra  is, hogy a Btk. rendszerében megengedhetetlen az  olyan
bizonytalan   fogalmak  használata,  amelyek  a   büntetőjogi
felelősséget  úgy  alapozzák meg, hogy a fogalom  értelmezése
során számításba jöhető jogszabályok köre túlságosan tág.  Ez
nem  egyeztethető  össze  a jogállamiság  követelményével.  A
hatóság   –   közelebbi   körülírás  nélkül   –   bizonytalan
jogfogalom, s annak közvetlenül a Btk-ból kell kitűnnie, hogy
a jogalkotó a törvény alkalmazása szempontjából pontosan mely
hatóságokra gondol (ABH 2000, 377, 380-381.).


     Az  állampolgári  jogok országgyűlési biztosa  hatásköri
kérdéseit  vizsgáló 7/2001. (III. 14.) AB határozat ugyancsak
az  alkotmányellenesség feltételei között említette, hogy  az
Alkotmány  semmiféle  hatóság fogalmat nem  ad,  a  vonatkozó
jogszabályok  és  indokolásaik pedig ezt a meghatározást  nem
egyértelműen    használják.   „A    szóhasználatból    fakadó
bizonytalanság  [pedig  önmagában is]  sérti  az  alkotmányos
szervek   működésének  kiszámíthatóságához,  a  feladat-   és
hatásköri  összeütközés kiküszöböléséhez  fűződő  alkotmányos
érdeket.” (ABH 2001, 114, 118. )


      Minderre figyelemmel jelen esetben az állapítható  meg,
hogy  a Btk. és a keretkitöltő jogszabályok vonatkozásában  a
hatósági   engedély  hiánya,  mint  büntethetőségi   feltétel
tekintetében   kialakult   helyzet   sérti   az   alkotmányos
büntetőjog   fentebb   megfogalmazott   követelményeit.    Az
Alkotmánybíróság  ezúttal  is  hangsúlyozza:  a  jogbiztonság
alkotmányi követelményének minimuma, hogy a jogrend világosan
tükrözze az intézményes büntetőjogi beavatkozás kiváltó okait
és   feltételeit.  Nem  teremthető  olyan  helyzet,  hogy   a
szükségképpen    a    szabadságjogokba   történő    erőteljes
beavatkozás   lehetőségét  megteremtő  büntető   anyagi   jog
szabályainak eltérő és esetleges értelmezése, fogalmi zavarai
és  tartalmi kiszámíthatatlansága folytán a jogalanyoknak  ne
azonos   mértékben  legyen  módja  a  célszerű   és   tudatos
cselekvésre. Ez közvetlenül is a jogállami garanciák sérelmét
idézi elő.


     A   fentiekben  kifejtettek  szerint  a  Btk.   támadott
szabályaiban    szereplő    „hatósági    engedély”    fogalom
alkotmányellenes,  mert  jogbizonytalanságot  előidéző  volta
miatt  sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Ezért  a  Btk.
támadott   rendelkezéseinek  az  ezen   kitételt   tartalmazó
szövegrészeit   az   Alkotmánybíróság   azonnali    hatállyal
megsemmisítette.


      4.   Az   Alkotmánybíróság  –  hivatalból   eljárva   –
megállapította továbbá, hogy a hatósági engedélyre  vonatkozó
jogszabályok  és  a  Btk. 282-283/A.  §-ainak  az  elkövetési
magatartásokra   vonatkozó  rendelkezései  közötti   összhang
hiánya  önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését  sértő,
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet idézett
elő.


      Az   Alkotmánybíróság   a  mulasztásban   megnyilvánuló
alkotmányellenességet  bárki  indítványára,  vagy  hivatalból
állapíthatja meg [Abtv. 49. § (1) bekezdés; részletesen:  pl.
32/2004.   (IX.  14.)  AB  határozat,  ABK  2004,  augusztus-
szeptember, 638, 640.].


     Az  Alkotmánybíróság mulasztást abban az esetben állapít
meg,  ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen jogszabály
nincs,   vagy  van  ugyan  szabályozás,  de  az  Alkotmányból
következő  jogszabályi rendelkezés hiányzik, s ennek  folytán
alkotmányellenes helyzet áll elő [Pl. 22/1990.  (X.  16.)  AB
határozat,  ABH  1990,  83,  86.;  54/2001.  (XI.   24.)   AB
határozat,  ABH  2001,  421,  436.;  49/2001.  (XI.  22.)  AB
határozat, ABH 2001, 351, 355.]. „A jogalkotó szerv  tehát  a
jogalkotási     kötelezettségének     konkrét     jogszabályi
felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha azt észleli,
hogy  a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi
rendezést  igénylő  kérdés  merült  fel,  feltéve,   hogy   a
szabályozást  valamely  alkotmányos  jog  érvényesülése  vagy
biztosítása kényszerítően megköveteli [22/1990. (X.  16.)  AB
határozat,   ABH   1990,  83,  86.].  Az   állam   jogalkotói
kötelezettsége  – ahogy erre az Alkotmánybíróság  a  37/1992.
(VI. 10.) AB határozatában (ABH 1992, 227, 231.) rámutatott –
következhet az Alkotmányból kifejezett rendelkezés nélkül is,
ha  valamely  alkotmányos alapjog biztosítása ezt feltétlenül
szükségessé teszi. (1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667,
669.)”  [12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABK  2004.  április,
291., 295.]


    Az   59/2003.   (XI.  26.)  AB  határozat  összefoglalóan
fejtette  ki,  hogy  az „Alkotmánybíróság  ’[…]  mulasztásban
megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg,  ha
az  adott  tárgykörre  vonatkozóan  semmilyen  szabály  nincs
[35/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 204.], hanem akkor
is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból
levezethető   tartalmú   jogszabályi  rendelkezés   hiányzik.
[22/1995.  (III.  31.)  AB határozat  ABH  1995,  108,  113.;
29/1997.  (IV. 29.) AB határozat ABH 1997, 122, 128; 15/1998.
(V. 8.) AB határozat ABK 1998. május 222, 225.] A szabályozás
tartalmának  hiányos voltából eredő alkotmánysértő  mulasztás
megállapítása  esetében  is  a mulasztás  vagy  a  kifejezett
jogszabályi  felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában,  a
feltétlen    jogszabályi   rendezést    igénylő    jogalkotói
kötelezettség elmulasztásán alapul.’ [4/1999. (III.  31.)  AB
határozat,   ABH   1999,  52,  56-57.]  „Az  Alkotmánybíróság
gyakorlata  tehát  lehetővé teszi mulasztásban  megnyilvánuló
alkotmánysértés  megállapítását akkor is, ha  a  jogalkotó  a
jogszabályi  felhatalmazásból származó  jogalkotói  feladatát
teljesítette  ugyan, ennek során azonban  olyan  szabályozási
hiányosságok   következtek   be,   amelyek   alkotmányellenes
helyzetet idéztek elő.” (ABH 2003, 607, 614.)


      A  korábbiakban kifejtettek szerint a nyilvánvalóan nem
büntetőjogi  szempontú kormányrendeletek alapján  engedéllyel
jogszerűen  folytatható  tevékenységek  meghatározása  és   a
büntető   törvény   fogalomköre   nem   fedik   egymást.    A
kormányrendeletekből   adódó  bizonytalanság   a   büntetőjog
alkalmazása során lehetőséget ad az önkényes jogértelmezésre.
Ezért  az  Alkotmánybíróság  e  tekintetben  is  felhívta   a
jogalkotót a mulasztás pótlására.


     Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a  kábítószerekre  és
pszichotrop anyagokra vonatkozó szabályozás során – már  csak
a   nemzetközi  szerződések  rendelkezéseire  és  a  kötelező
érvényű  uniós szabályokra is figyelemmel – a jelen határozat
következtében   kialakult  új  helyzetben  is   szükséges   a
nemzetközi  egyezmények  által  szabott  iránymutatásokat  és
törekvéseket   figyelembe  véve  az   engedélyezési   eljárás
kidolgozása.   A   kábítószerek  és  kábító  hatású   anyagok
nemzetközi  forgalmazása  és  a  hazai  tudományos,   illetve
egészségügyi  célú  felhasználása ugyanis  egyaránt  kötelező
(nemzetközi)  ellenőrzés alá tartozik.  Ezzel  összefüggésben
utal  az  Alkotmánybíróság  arra is,  hogy  az  Európai  Unió
Tanácsának  a  2004. november 11-én kihirdetett,  „a  tiltott
kábítószer-kereskedelem    területén    a     bűncselekmények
tényállási  elemeire  és  a  büntetésekre  vonatkozó  minimum
szabályok megállapításáról” szóló 2004/757/IB kerethatározata
e  tekintetben  új  feladatokat is szab a nemzeti  jogalkotás
számára.  (A kerethatározatból adódó feladatok teljesítésének
határideje: 2006. május 12.)
     Az  engedélyezési  eljárás rendjét azonban  olyan  módon
kell   kialakítani  és  a  Btk.  kábítószerrel  visszaéléssel
kapcsolatos   rendelkezéseivel  összhangba  hozni,   hogy   a
büntetőjog  által  tiltott magatartások köre  közvetlenül  az
anyagi    jogi    jogszabályból   levezethető    legyen.    A
normavilágosság   követelménye   vonatkozik   a   büntetőjogi
keretrendelkezésekre  is. A keretkitöltő  szabályok  létezése
csak   jogi  technikaként  szolgálhat  és  nem  idézhet   elő
zavarokat  a büntetőjog működése során, illetve a  jogalanyok
számára   nem  teremthet  kiszámíthatatlan  és  követhetetlen
állapotot.


                             VI.


     A    továbbiakban   az   Alkotmánybíróság   a   támadott
rendelkezéseket    a   nemzetközi   szerződésbe    ütközéssel
összefüggésben vizsgálta.


     1.  Az  Egységes Kábítószer Egyezmény és  a  Pszichotrop
Egyezmény  preambuluma leszögezi, hogy a szerződő államok  az
emberiség   jövőjéről,  jólétéről,  egészségük  és  szociális
helyzetük  megóvásáról kívánnak gondoskodni  azzal,  hogy  az
Egyezmények  hatálya  alá eső anyagok,  készítmények,  szerek
visszaélésszerű használata ellen közös erővel lépnek fel.  Az
ENSZ  Egyezmény preambuluma arra is utal, hogy a  kábítószer-
fogyasztóvá   válás  veszélye  a  gyermekeket   fenyegeti   a
legjobban,  akiket  más  társadalmi  csoportoknál  gyakrabban
használnak  fel a visszaélésszerű magatartások elkövetéséhez.
Különösen   súlyosnak  nyilvánítja  ezért   a   kábítószerrel
visszaélés azon eseteit, amikor annak sértettje kiskorú, vagy
az  elkövetéshez  kiskorút használtak fel, s a  bűncselekmény
értékelésére  nyomatékosan  kiható  körülménynek  tekinti   a
cselekménynek  az  ún. minősített intézményben  (pl.  iskola,
gyermekek  számára  szociális  ellátást  nyújtó  intézmények,
stb.)  történő  elkövetését (3.  cikk  5.  pontjának  f),  g)
alpontjai).   Kiemeli  továbbá,  hogy  az   aláíró   feleknek
kötelességük a büntetőeljárás során biztosítani  az  említett
cselekmények esetén a maximális hatékonyságot és  visszatartó
erőt  jelentő intézkedéseket, s az ismertetett körülményeknek
még  a  bűncselekmény „miatt elítélt személyek  kedvezménnyel
történő   szabadítása  és  feltételes  szabadlábra  helyezése
mérlegelésekor” is különös súlyt kell kapniuk (3.  cikk  6-7.
pontjai).


    Az  ENSZ Egyezmény hivatkozott rendelkezéseivel, valamint
3.  cikk  4.  pontja  a)  pontjával összhangban  az  Egységes
Kábítószer  Egyezmény  és a Pszichotrop  Egyezmény  kimondja:
minden   szerződő  fél  biztosítja  a  szándékos  és   súlyos
cselekmények   esetén,  hogy  azok  megfelelő   büntetéseket,
„nevezetesen  börtönbüntetést vagy  egyéb  szabadságvesztést”
vonjanak  maguk után (Egységes Kábítószer Egyezmény 36.  cikk
1.  pont a) alpontja, Pszichotrop Egyezmény 22. cikk 1.  pont
a) alpontja).


    A  Gyermek  Egyezmény  preambuluma kifejezésre  juttatja,
hogy  a  „gyermekkor különleges segítséghez és  támogatáshoz”
illetve  védelemhez  ad jogot. Ez nem  általában  „a  gyermek
harmonikus személyiségének kibontakozásához szükséges” légkör
biztosítására  vonatkozik, hanem annak elismerésére,  hogy  a
kiskorúnak „joga van a felkészítésre az önálló életvitelre az
emberi  méltóság”  jegyében. Ennek érdekében  „a  gyermeknek,
figyelemmel  fizikai és szellemi érettsége hiányára,  különös
védelemre  és gondozásra van szüksége, nevezetesen  megfelelő
jogi  védelemre […].” Rögzíti azt is, hogy gyermeknek  a  18.
életévét  be nem töltött személyt kell tekinteni  (1.  cikk),
ekként   konkretizálva  a  rendelkezései   által   védelemben
részesített  csoportot.  A 4. cikk az államok  törvényhozását
kötelezi   aktív   cselekvésre  annak  érdekében,   hogy   az
Egyezményben  biztosított  jogok  valamennyi  18  év   alatti
gyermek   tekintetében   érvényesüljenek.   A   kábítószerrel
visszaéléssel  összefüggésben a  33.  cikk  rögzíti,  hogy  a
részes    államok   megtesznek   minden   –   többek   között
törvényhozási – intézkedést annak érdekében, hogy megvédjék a
gyermekeket  „az  erre  vonatkozó  nemzetközi  egyezményekben
meghatározott   kábító-   és   pszichotrop   szerek   tiltott
fogyasztásától,  és  hogy megakadályozzák  a  gyermekeknek  e
szerek   tiltott   előállításában  és  kereskedelmében   való
felhasználását.”  A  24.  cikk 3. pontjában  az  államok  azt
vállalták, hogy „a gyermekek egészségére káros szokás[ainak]”
megszüntetése érdekében „alkalmas és hatékony” intézkedéseket
vezetnek be.


    A    négy    nemzetközi   szerződés   szabályrendszerének
összevetéséből tehát az a következetés vonható le, hogy a  18
év  alatti  személyek  sérelmére,  vagy  a  felhasználásukkal
elkövetett  kábítószerrel  visszaélés  súlyos  megítélés  alá
esik,   s   ilyen  esetekben  az  aláíró  felek  jogrendjének
biztosítani  kell  az elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés
alkalmazásának lehetőségét is. Az Egyezmények  ide  vonatkozó
rendelkezései  pedig olyan kötelezettségeket állapítanak  meg
az   államok   számára,  amelyek  jogalkotói  aktivitást   is
követelnek.


    Kétségtelen, hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény  és  a
Pszichotrop Egyezmény feljogosítja az államokat arra, hogy  a
büntetés  alternatívájaként, vagy a mellett  a  kábítószerrel
visszaélőkkel szemben az Egyezményekben meghatározott kezelő,
gyógyító  intézkedéseket alkalmazzanak. Az ENSZ Egyezmény  3.
cikk   4.   pont   c)   alpontja  azonban   már   szűkíti   a
diszkrecionális  jogkör  határait,  mert  csak  kisebb  súlyú
bűncselekmények elkövetői esetén ad módot erre.  Az  5.  pont
pedig   annak  kifejezésre  juttatásával,  hogy  a  gyermekek
sérelmére,  vagy az ő felhasználásukkal, illetve a minősített
intézmények  területén  elkövetett  cselekményeket  súlyosnak
tekinti,   jelentős   mértékben  korlátozza   az   alternatív
lehetőségek   biztosítását  a  bűncselekmények   elkövetőivel
szemben.   Mindez   nem  jelent  semmiféle  ellentmondást   a
nemzetközi  szerződések között. Az ENSZ Egyezmény preambuluma
ugyanis  kiemeli, hogy a szerződő államoknak  –  az  Egységes
Kábítószer Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény vezérelveinek
elismerése   mellett   –   kifejezetten   szándékában    állt
„mélyíteni”  a tiltott forgalmazás és az ebből  adódó  súlyos
következmények elleni intézkedéseket.


    Az  ENSZ Egyezmény ezért a súlyos bűncselekmények  körére
vonatkozó  fogalom-alkotással, a kedvezőbb  jogkövetkezmények
alkalmazási  körének szűkítésével az aláíró országok  számára
nemcsak szabályozási célt, hanem módot is meghatározott. A 3.
cikk  5.  pontjának  megfogalmazásából világosan  következik,
hogy a minősített esetek következményeit illetően a szerződés
nem    pusztán   opcionális   listát   kínál    fel,    hanem
követelményrendszert   határoz   meg   az    államok    belső
szabályozásával szemben. Mindezzel összhangban áll a  Gyermek
Egyezmény  33.  cikkének azon része,  amely  a  kábítószerrel
visszaélőkkel szemben, a konkrét elkövetési magatartásokat is
nevesítve  a gyermekek védelmének törvényhozási úton  történő
teljesítésére külön is felhívja a szerződő feleket.


     2.  Az  Alkotmánybíróság  –  más  összefüggésben  –  már
korábban  is  értelmezte a Gyermek Egyezmény és az  Alkotmány
összefüggéseit, rámutatva a büntetőjogi szabályozás által  is
követendő    elvekre.   A   995/B/1990.    AB    határozatban
hangsúlyozta,  hogy  a  gyermeket  megilletik   az   alapvető
alkotmányos  jogok,  ám  ahhoz, hogy „a  jogok  teljességével
képes  legyen  élni, biztosítani kell számára az  életkorának
megfelelő  minden  feltételt felnőtté válásához”.  A  Gyermek
Egyezményt   aláíró  magyar  állam  számára  az  Alkotmányból
közvetlenül  levezethető követelmény, hogy a jogi szabályozás
minden területén a gyermek mindenek felett álló érdekét vegye
figyelembe.  „[A] gyermek védelme és a róla való  gondoskodás
nemcsak a család alkotmányos kötelessége, hanem az államé,  a
társadalomé  is.” Ennek kiteljesítése érdekében a  büntetőjog
eszközeit  is  maradéktalanul igénybe kell venni  (ABH  1993,
515, 524, 526, 527, 528.).


     A  jogalkotót  cselekvésre kötelező  vállalt  nemzetközi
kötelezettségek szintén nem hagynak kétséget a felől, hogy  a
gyermekvédelem  és  a  kábítószerrel visszaélésben  rejlő,  a
gyermekeket    fenyegető    veszélyek    elhárításában,     a
tudatmódosító és egészségkárosító szerek gyermekektől történő
távoltartásában  a  büntetőjog eszközei is alkalmazandók.  Az
így   kialakítandó   büntetőjogi   szabályozásnak   pedig   a
gyermekeket és fiatalkorúakat érintő absztrakt veszélyeztetés
esetén maradéktalanul ki kell elégítenie az Alkotmány 16.  §-
ából    fakadó    állami    intézményvédelmi    kötelezettség
követelményeit is.


    A  Btk.  a kábítószerrel visszaélés szabályozása  körében
tartalmaz  a  kiskorúak  fokozott védelmét  célként  elismerő
szabályokat. A szabályozás eredménye, azaz a védelem  szintje
azonban    jogbizonytalansági   tényezők    és    „egyezmény-
konformitási”  hiányok következtében nem  minden  tekintetben
áll   összhangban  a  nemzetközi  szerződések  céljaival   és
követelményeivel,  s így az Alkotmány 7.  §  (1)  bekezdésébe
ütközik.    Ennek   elsődleges   oka,   hogy   a    kiskorúak
veszélyeztetése  szempontjából  a  büntetőjogi  dogmatikailag
egyébként   ésszerű  fogyasztói  és  forgalmazói   magatartás
közötti     különbségtétel    alkotmányossági     szempontból
erőteljesen  relativizálódik. Ez a megközelítés ugyanis  csak
korlátozottan biztosítja azt az átfogó intézményes  védelmet,
amelyet az ENSZ Egyezmény és a Gyermek Egyezmény megkíván,  s
amely az Alkotmánnyal is összhangban áll.


    2.1.   A   Btk.   önálló  és  mennyiségtől   függően   is
súlyosabban  büntetendő  fordulatokat  alakított  ki  mind  a
forgalmazói, mind a fogyasztói magatartások tekintetében azon
esetekre,  ha  a  cselekményt 18.  életévét  meg  nem  haladó
személy  sérelmére, vagy felhasználásával követik el, illetve
ha  arra  minősített intézmény területén kerül  sor.  Ezek  a
rendelkezések  azonban  mind  a  kábítószerhez  és  az  azzal
egyenértékű   pszichotrop   anyagokhoz   történő   hozzáférés
lehetővé  tétele,  mind a rendelkezésekkel érintett  személyi
kör  és  a  minősített  intézmények fokozott  védelme  terén,
továbbá az elterelést lehetővé tévő normák következetlenségei
folytán  olyan fokban hiányosak, hogy lerontják az 1. pontban
hivatkozott  nemzetközi  szerződések  elveinek   és   tételes
szabályainak érvényesülését.


     2.1.1.  A  Gyermek Egyezmény célként és  jogalkotást  is
megkívánó  feladatként határozza meg, hogy  a  kiskorúakat  –
megfelelő  szellemi,  erkölcsi  fejlődésük  érdekében   –   a
„szellemi  érettség hiányára” figyelemmel,  továbbá  az  ezen
anyagok  okozta veszélyhelyzetek miatt egészében  véve  távol
kell  tartani a kábítószerektől és a pszichotrop  anyagoktól.
Az   Egyezmény   33.   cikke  által  deklarált,   a   tiltott
fogyasztásra vonatkozó védelmi kötelezettség megteremtése  és
a  24.  cikkben rögzített káros szokásoktól való  távoltartás
olyan  helyzet  kialakítását feltételezi,  amelynek  során  a
gyermekkorúak közelébe sem kerülhetnek (még pl.  munkaerőként
sem)  az ilyen anyagoknak és szereknek. E két rendelkezésben,
továbbá  a  preambulumban éppen az jut  kifejezésre,  hogy  a
gyermek helyes irányú szellemi, erkölcsi fejlődéséhez,  saját
sorsát  illetően érett döntéshozóvá válásához nem elegendő  a
védelemnek  az  a  szintje, amely  a  felnőtt  korú  esetében
általában véve megfelelő.


     A  Btk.  a 282/B. § (2) bekezdés b) pontján keresztül  a
minősített  intézmények  fokozott védelme  érdekében  csak  a
forgalmazói  típusú (kínál, átad, forgalomba hoz, kereskedik)
magatartásokat  vonta  a  súlyosabb minősítés  hatókörébe.  A
jogalkotó  itt figyelmen kívül hagyta, hogy egyes  fogyasztói
típusú  magatartások  (pl. termeszt, tart)  a  hozzájutás  és
felhasználás   lehetőségének  a  kiskorúak  számára   történő
megteremtésével  éppen úgy alkalmasak  a  kiskorúak  fokozott
veszélyeztetésére, mint a forgalmazói jellegű magatartások. A
két  típus  közötti  általános  különbségtételnek  így  nincs
semmiféle a törvényből kitűnő ésszerű indoka, tekintve,  hogy
ez  önmagában  még  nem tükrözi vissza  az  egyes  elkövetési
magatartásokban   a   kiskorúak   szempontjából   ténylegesen
megtestesülő veszélyeket.


    2.1.2.  A  hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyként
történő  elkövetés  mint  minősítő körülmény  [282/B.  §  (3)
bekezdés   b)   pont  második  fordulata]  szintén   csak   a
forgalmazói magatartásokra terjed ki. Az intézményes  védelmi
szint  elégséges  megteremtésére azonban a személyhez  kötött
minősítés megint csak korlátozottan alkalmas.


     E  fordulat  alá  csak a Btk. 137.  §  1.  pont  a)-  k)
alpontjaiban,  illetve  a Btk. 137. § 2.  pontjában  taxatíve
felsorolt    személyek   tartoznak.   A   közmegbízatásokhoz,
speciális    hivatásokhoz,   vagy   feladatokhoz   kapcsolódó
hivatalos  személy,  illetve  a közfeladatot  ellátó  személy
meghatározást  tartalmilag  kitöltő,  a  közoktatásról  szóló
1993.  évi  LXXXIX.  törvény 16. § (3) bekezdése,  továbbá  a
gyermekek  védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló  1997.
évi  XXXI.  törvény 15. § (7) bekezdése szerinti fogalom  nem
öleli fel teljes egészében azoknak a körét, akik a minősített
intézményekben  akár  időszakosan,  akár  állandó   jelleggel
foglalkoztathatók,    vagy   akiknek    a    jelenléte    ott
elkerülhetetlen.   (pl.   fizikai  dolgozók,   adminisztratív
allomány,   megbízott   oktatók,   felkért   előadók   stb.).
Mindemellett a hivatalos vagy közfeladatot ellátó személyekre
vonatkozó súlyosabb megítélés nem terjed ki a Btk.  282/B.  §
(1)   bekezdésében  foglalt  esetkörökre.   Így   a   kiskorú
felhasználásával – nem minősített intézmények területén, de a
jelzett  „státus”  felhasználásával elkövetett  –  fogyasztói
típusú magatartásokra sem. Az ekként kialakult helyzet  pedig
nem  alkalmas  olyan hatékony védelem nyújtására,  amelyet  a
hivatkozott nemzetközi egyezmények megkívánnak.


     2.2.   Nem  felelnek  meg  a  kiskorúakat  a  nemzetközi
szerződések  alapján megillető védelmi szint követelményeinek
a  Btk.  282/C.  §-ának  a  függő  fogyasztókra  vonatkozó  –
privilegizált megítélést tartalmazó – illetve a 283. §-nak  a
büntetőjogi  jogkövetkezmények  alóli  mentesülést  biztosító
egyes rendelkezései sem.


     Ahogyan  a  282/B.  § önállóan és egységes  tényállásban
vonta  szabályozási körébe a 18 év alatti személyek  fokozott
veszélyeztetésének  szankcionálni kívánt  esetköreit,  úgy  a
282/C. § egységes tényállásban szabályozta a függő fogyasztók
valamennyi magatartását. Ez utóbbi körben azonban a kiskorúak
fokozott védelmét biztosító külön szabályok nem jelennek meg.
A  függő  fogyasztó cselekményének megítélése az  alapesetnél
[282.  §  (1)  bekezdés]  enyhébben  minősül  akkor  is,   ha
magatartásával összefüggésben kiskorú jut kábítószerhez, vagy
az  ő felhasználásával kerül sor a visszaélésszerű magatartás
tanúsítására.


     A függő fogyasztókra vonatkozó privilegizált szabályozás
önmagában   nem   ütközik  az  egyezményekbe.   A   helyzetük
(állapotuk)  büntetőjogi értékelése tekintetében végrehajtott
megkülönböztetés puszta ténye alkotmányossági szempontból sem
kifogásolható   mindaddig,  amíg  a  szabályozás   módja   az
Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével, vagy pedig – mint
jelen  esetben – az Alkotmány alapján közvetlen és kifejezett
védelemben részesülő társadalmi csoport, a gyermekek jogaival
és érdekeivel nem ellentétes.


     Az  Alkotmánybíróság  eddigi határozataiból  kiviláglik,
hogy a gyermekek fejlődésének kockázatoktól történő megóvását
olyan  értéknek tekinti, amely még a klasszikus  alapjogokkal
szemben  is  elsőbbséget élvezhet. Az Alkotmány 67.  §-a  „az
állam     kötelességét     alapozza     meg     a     gyermek
személyiségfejlődése  intézményes  védelmére”.   A   gyermeki
jogállás  az  államra  azt a közvetlen kötelezettséget  rója,
hogy  a „gyermeket az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell
óvnia,  amelyekkel kapcsolatban életkoránál (az ettől függően
feltételezett   testi,  szellemi,  erkölcsi   és   társadalmi
érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni  sem  a
választható     lehetőségeket,    sem    pedig     választása
következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére
és társadalmi beilleszkedésére nézve. […] Különösen megnöveli
a   kockázatot,   ha   olyan   kérdésekben   való   nyilvános
elköteleződésről van szó, amelyek megítélése a  társadalomban
kifejezetten ellentmondásos abban az értelemben, hogy  széles
körben  negatív megítélés alá esik.” [21/1996.  (V.  17.)  AB
határozat, ABH 1996, 74, 75, 77-78, 80.]


     Az  1233/B/1995. AB határozat az elkövetők és  sértettek
közötti  büntetőjogi differenciálás körében rámutatott  arra,
hogy  a büntetőjog által védett jogi tárgyak különbözőségéből
fakadóan  egyes  sértetti  vagy elkövetői  kategóriák  eltérő
szabályozás alá vonása nem alkotmányellenes (ABH  2000,  619,
622-623.).  Ez  azonban a kábítószerrel visszaélés  keretében
nemcsak  abban  az  értelemben igaz, hogy a függő  fogyasztók
cselekményének megítélését teheti a törvény kedvezőbbé, de  a
tekintetben  is,  hogy  a  másik oldalon  a  gyermekek,  mint
fokozottan  védendő  kör sérelmére elkövetett  magatartásokat
súlyosabban   szankcionálja.  Akkor  pedig,  amikor   e   két
kategória   között   kell   a   büntetőjogi   differenciálást
végrehajtani,  csak  az  döntheti  el  a  kérdést,   hogy   a
gyermekeknek az Alkotmányban kifejezetten deklarált joga  van
a  különleges védelemre, míg a függő fogyasztók Btk. szerinti
megkülönböztetése nem alapul alkotmányi jogokon.


     Hasonló  eredményre  jutunk a nemzetközi  egyezményekből
származó  kötelezettségek  összevetése  esetén  is.   A   már
korábban  kifejtettek  szerint a kábítószerrel  visszaéléssel
kapcsolatos   cselekményekkel  összefüggésben   a   gyermekek
védelmét  (több)  nemzetközi szerződés  kötelező  szabályként
részletesen  tartalmazza,  míg a függő  fogyasztók  kedvezőbb
megítélését   biztosító   intézkedések   meghozatalát    csak
lehetőségként   ajánlja  a  szerződő   államok   számára.   A
törvényhozó a szabályozás megengedhető differenciálása  során
ezt  az alapvető különbséget az alább kifejtendők szerint nem
vette kellő súllyal figyelembe.


    2.2.1.  A  Btk. 283. §-a tartalmazza azokat az  eseteket,
amikor  önkéntes gyógyító, illetve megelőző kezelést  vállaló
terhelt  ellen az eljárás megszüntethető. Csekély  mennyiségű
kábítószer esetén a mentesülés lehetősége általános  jellegű,
kivéve  a  saját  használattal összefüggő  fogyasztói  típusú
magatartások  közül  a  tranzit  jellegűeket,  a  forgalmazói
magatartások    közül    pedig    a    kereskedelmi    típusú
cselekményeket.  A  fogyasztás  körében  kibővül  mindez   az
együttes   fogyasztás  egyes  eseteivel,   függő   fogyasztók
tekintetében pedig azzal, hogy már nemcsak csekély mennyiség,
hanem  alapegység  esetén  is és a tranzitálással  összefüggő
magatartások körében szintén választható ez a megoldás.


    Az  eljárás  megszüntetésének lehetséges okai  –  jórészt
még  ismételt elkövetés esetén is – kiterjednek a Btk. 282/B.
§-ban  foglalt  azon cselekményekre is, amikor  18.  életévét
betöltött  személy  18.  életévét  be  nem  töltött   személy
felhasználásával  követ el egyes fogyasztói vagy  forgalmazói
típusú cselekményeket, illetve ha ezekre minősített intézmény
területén  vagy  környezetében kerül sor.  A  törvény  tovább
tágítja a kedvezményre jogosult személyi kört azzal, hogy – a
Btk. rendszerében egyébként sehol máshol nem szereplő módon –
a   21.  életévét  be  nem  töltött  elkövetőket  részben   a
kiskorúakkal  vonja egy kategóriába azokban az esetekben  is,
ha  18  (illetve  másik 21) év alattival együtt,  vagy  annak
felhasználásával,  illetve  minősített  intézmény   területén
követnek  el  fogyasztói  típusú cselekményeket.  Minthogy  a
függő  fogyasztókra  –  a  korábban  kifejtettek  szerint   –
egyébként sem vonatkoznak a Btk-nak a gyermekkorúak  fokozott
védelmét  biztosító szabályai, esetükben az  elterelésre  még
további   lehetőségek  is  vannak.  A  törvény  a  kedvezmény
lehetőségét  számukra életkori határ nélkül, akár  ismételten
is biztosítja, s ez alól a minősített intézményekben, illetve
annak  környékén  történő  együttes fogyasztáshoz  kapcsolódó
kínálást és átadást sem veszi ki.


    A  Btk.  nem  állít  fel  a  kedvezmény  igénybevételével
kapcsolatos  korlátokat az olyan, nem függő  felnőtt  korúval
szemben   sem,  aki  18.  életévet  be  nem  töltött  személy
felhasználásával követ el bűncselekményt. Nem rendezi továbbá
megfelelően   a   saját  használatra  vonatkozó   mentesülési
esetkörök   egyes  fordulataiban  annak  a  fiatalkorúnak   a
helyzetét,  akit  a  mentesülésben részesülő  elkövető  saját
érdekében fogyasztói típusú magatartáshoz használt fel. Adott
ügyben így éppen a cselekményben részt vevő fiatalkorú  lehet
az egyetlen, aki a felelősségre vonást nem kerüli el [282.  §
(6) bekezdés]. Ezzel összefüggésben nem lehet figyelmen kívül
hagyni  azt sem, hogy a határozat IV. fejezetében kifejtettek
szerint   a  mentesülés  esetköreiben  használt  –  egyes   –
bizonytalan   jogfogalmak  már  önmagukban   a   fiatalkorúak
érdekeinek  érvényesülése ellen hatnak,  mi  több,  egyenesen
helyzetük  súlyosbodását idézik elő. A rosszul  érvényesített
kriminálpolitikai megfontolások így sértik az Alkotmánynak  a
kiskorúak   intézményes  védelmét  garantáló  16.   §-át,   s
végeredményben   a   Gyermek   Egyezménynek   a   törvényhozó
feladatkörét behatároló védelmi kötelezettségeivel ütköznek.


     2.2.2. Az előző pontban jelzett helyzetet tovább rontja,
hogy a törvényszerkesztés sajátosságai folytán néhány esetben
szinte    megállapíthatatlanná,    de    legalábbis     eseti
jogalkalmazói értékeléstől függővé válik a felelősségre vonás
alóli mentesülés érvényesülésének tényleges hatóköre. A  Btk.
283.  §-a az egyes fordulatok esetében csupán utaló szabályok
útján  állapítja  meg  az  eljárás megszüntetésének  alapjául
szolgáló   bűncselekményi  alakzatokat.  Az  egyes  pontokhoz
fűzött  visszautalások azonban olyan törvényhelyeket jelölnek
meg,   amelyek   –  valamennyi  esetben  –   már   maguk   is
visszautalást  tartalmaznak.  Ennek  eredményeképpen  azonban
jogértelmezés  következtében a Btk. 283. §  egyes  pontjaiban
nem   nevesített  magatartások  esetére  is   kitágítható   a
mentesülés   alkalmazhatósági  köre,  méghozzá  a   kiskorúak
védelmét sértő módon.


     Az   Alkotmánybíróság  többször  kifejtett   álláspontja
szerint  a  „visszautalási  jogalkotói  technika”  ugyan  nem
alkotmányellenes,  azonban  jogbizonytalanságot,  értelmezési
zavarokat nem idézhet elő, s korlátlanul nem tágíthatja ki  a
jogalkalmazó  értelmezési lehetőségeit sem.  Ez  ugyanis  már
önmagában  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét  idézi
elő  [pl.  31/2002. (VII. 2.) AB határozat,  ABH  2002,  567,
574.].


     2.3.    A   2.2.   pontban   kifejtettek   alapján    az
Alkotmánybíróság megállapította, hogy eredményét  tekintve  a
Btk. 283. §-ának a fentebb részletezett szabályozása, illetve
annak  hiányosságai és ellentmondásosságai már önmagukban  is
jelentős  mértékben  lerontják azt a fokozott  –  ám  a  2.1.
pontban  kifejtettek  szerint  egyébként  sem  elégséges,  az
indokolás  IV. fejezet 10.3.1. és 10.3.2. pontjában foglaltak
szerint jogbiztonsági szempontból is kritikus szinten álló  –
védelmet,   amelyet  a  282/B.  §  a  kiskorúak  tekintetében
létrehoz.


     A  2.2.1.  pontból kitűnik, hogy az Egységes  Kábítószer
Egyezmény és a Pszichotrop Egyezmény ugyan megengedi, de  nem
általános   jelleggel  a  büntetés  helyett  a   gyógykezelés
alkalmazását.  Az ide vonatkozó szabályokat összhangban  kell
értelmezni  e két Egyezmény, továbbá az ENSZ Egyezmény  és  a
Gyermek Egyezmény rendelkezéseivel. Ezek – a már korábbiakban
kifejtettek   szerint   –  a  kiskorúak   felhasználását,   a
kábítószerrel   kapcsolatos  cselekmények  világába   történő
„beavatását”  olyan  súlyos  cselekménynek  tekintik,   amely
indokolttá teszi, hogy a bíróságok szabadságvesztés büntetést
is kiszabhassanak miatta.


     Az  Egységes  Kábítószer  Egyezmény  kimondja,  hogy   a
kábítószerrel   kapcsolatos  szándékos,  súlyos   jogsértések
szabadságelvonással büntetendők (36. cikk 1. pont a) alpont).
Ezeket  a szerződő államok egységesen olyan fokozott veszélyt
jelentő  magatartásoknak ítélték, amelyek  elkövetése  esetén
még  a  köztük  lévő külön kiadatási egyezmény  hiányában  is
kiadatás  alapjául  ismerendők  el  (2.  pont  b,)  i),   ii)
alpontjai).  A  Pszichotrop Egyezmény 22.  cikk  1.  pont  a)
alpontja,   és   2.   pontjának  b)  alpontja   hasonlóképpen
rendelkezik.  Az ENSZ Egyezmény a preambulumában határozottan
kinyilvánítja,  hogy a két korábbi Egyezmény intézkedéseit  a
kábítószerek tiltott forgalmazásának csökkentése céljából  ki
kell  egészíteni,  s a nemzetközi közösségnek  is  fokozottan
kell gondoskodnia a gyermekek védelméről. Ennek érdekében – a
2.1.  pontban már kifejtett módon – éppen a bűncselekményekre
és  a  büntetésekre vonatkozóan kifejezetten szűkíti  azt  az
esetkört,  amikor  a  kábítószerrel  visszaélés  nem  minősül
súlyos jogsértésnek (3. cikk 4. és 5. pont). Ez alapján sem a
kiskorúak   felhasználása,  sem  a   minősített   intézmények
területén  elkövetett  cselekmények  nem  kerülhetnek  ki   a
tényleges  felelősségre vonással fenyegetett  körből,  s  nem
tartoznak abba a kategóriába, amelyre az elterelés intézménye
alkalmazható. Mindezt a Gyermek Egyezmény 24. cikk 3.  pontja
áttételesen, a 33. cikke pedig közvetlenül is megerősíti.


     Az  Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdéséből az  következik,
hogy  az  állam  nemcsak formálisan köteles  eleget  tenni  a
nemzetközi  szerződésben  vállalt  kötelezettségeinek.  Ennél
fogva   a  nemzetközi  jog  szabályainak  puszta  kihirdetése
egyfelől  nem  elegendő,  másfelől  pedig  az  állam  sem   a
kihirdetéssel összefüggő jogalkotás során, sem azt  követőleg
a  belső  jogba történő transzformálás alkalmával  sem  tehet
olyan  intézkedéseket,  amelyek a  nemzetközi  szerződésekben
foglalt elvek és követelmények hatályosulását lerontják, vagy
azok   normatív  szabályok  által  körülhatárolt  tartalmának
érvényre   jutásában   torzulásokat  okoznak.   Az   államnak
figyelembe kell továbbá vennie a nemzetközi jog minden  olyan
rendelkezését,    amelyeknek   célja   a    szerződő    felek
diszkrecionális  jogkörének  korlátozása,  illetve  az  ilyen
korlátozó    intézkedés   hatálya   alá   tartozó   személyek
jogvédelmének   biztosítása.   A   kábítószerrel   visszaélés
büntetőjogi szabályozása kapcsán mindez azt is jelenti,  hogy
a    gyermekeket   illetően   a   Btk.   szankciórendszerének
eredményében és nem névlegesen kell az egyezményekből  fakadó
kötelezettségeknek megfelelnie.


     A  2. pontban kifejtettekből eredően azonban a kiskorúak
fokozott biztonságának büntetőjogi oltalmazását támogató azon
rendelkezések, amelyekkel a Gyermek Egyezmény elsődlegesen  a
törvényhozó  kötelességévé teszi a védelem  magas  szintjének
megteremtését,  a Btk. vizsgált szabályainak  rendszerében  –
hiányos  szabályozás folytán – nem jutnak érvényre.  Az  ENSZ
Egyezmény  6.  cikkében rögzített maximális hatékonyságot  és
visszatartó  erőt  jelentő büntetőjogi intézkedések  pedig  –
éppen a minősített intézményekkel összefüggésben és a gyermek
neveléséért fokozott felelősséggel tartozó személyek esetében
– csupán korlátozottan hatályosulnak.


     A  belső  jogalkotás a 2.2. pontban már kifejtett  módon
nem  rendezte  a  függő  fogyasztók és  a  kiskorúak  –  mint
elhatárolható   és   eltérő  büntetőjogi  értékelést   kívánó
csoportok  –  egymás közötti helyzetét, s a  Btk.  282/B.  és
282/C.  §-okban  kellő  körültekintés  nélkül  jelölte  ki  a
viszonyukat  meghatározó,  az Alkotmányból  és  a  nemzetközi
szerződésekből  közvetlenül levezethető prioritásokat.  Ezzel
egyidejűleg  azok  a szembeötlő aránytalanságok,  amelyek  az
egyes elkövetési magatartásoknak az alapesetek és a kiskorúak
számára  fokozott  védelmet megteremteni  hivatott  282/B.  §
között, továbbá ez utóbbin belül, illetve a 283/C. § esetében
tapasztalhatók, az Alkotmány 16. §-ának sérelmét idézik  elő.
Ez az alkotmányi rendelkezés az államtól ugyanazon aktivitást
várja  el  az  intézményvédelmi kötelezettség  körében,  mint
amelyet a Gyermek Egyezmény a jogalkotótól megkíván.


     A  Btk.  283.  §-ban  tapasztalható tartalmi  és  formai
koherenciazavar   önmagában  képes  előidézni   a   kiskorúak
fokozott  védelmét  szolgáló 282/B.  §-ának  kiüresedését.  A
jogvédelem    az    elterelés   lehetőségének   következtében
esetenként nemcsak felolvad, de előáll az a képtelen eredmény
is,  hogy  a  helyzet  egyedüli vesztese a  fiatalkorú  lesz,
miközben  az  őt  veszélyeztető felnőttkorúak  mentesülnek  a
következmények  alól.  A  mentesülés filozófiájából  csakúgy,
mint  a  Btk-nak  a fiatalkorúakra vonatkozó –  a  büntetőjog
eszközeinek mérsékelt és fokozatos alkalmazására intő külön –
szabályaiból pedig éppen az következik, hogy a kiskorúakat  a
kábítószer  áldozataiként kezelje a jog és ezen státusukat  –
ahol  lehet  –  ne fokozza a büntetőjogi jogkövetkezményekből
fakadó  ártalmak alkalmazásával. Amiatt viszont, hogy a  Btk.
által  létrehozott „eredmény” sérti az Alkotmány  16.  §-ában
foglalt  követelményeket, a kiskorúak védelme olyan hiányossá
válik,  amely  a  csekély mennyiségű  kábítószernek  a  saját
használatra  szóló  termesztés,  előállítás,  megszerzés   és
tartás  elkövetési magatartások kivételével az ebben  foglalt
rendelkezések azonnali hatályú megsemmisítését is indokolja.


     Az  Alkotmánybíróság  az 1091/B/1999.  AB  határozatában
rámutatott:  az  Alkotmány  67. §-a  és  16.  §-a  együttesen
irtelmezendő,  melyből az következik,  hogy  „a  gyermekekről
való gondoskodás komplex feladat.” Ennek megvalósításában  az
államnak a 16. § alapján jelentős kötelezettségei vannak.  Az
ifjúságról    való   gondoskodás   olyan   államcél,    amely
folyamatosan   megkívánja  az  ifjúság   létbiztonságára   és
érdekeire  irányuló fokozott figyelmet. Az „állam a gyermekek
67. § (1) bekezdésében biztosított jogainak érvényesülését  a
16.  §-ban  előírt  kötelezettségeinek  teljesítésével  tudja
hatékonyan  szolgálni.  Az  állam oldalán  a  gyermeki  jogok
érvényesítése   jogi   aktivizmust  kíván   meg   […].   [Az]
Alkotmányban  megfogalmazott  elvek  mentén  mindenekelőtt  a
jogalkotó   feladata   az   egyes   jogágak   intézmény-   és
eszközrendszerének olyan alakítása, amely  lehetővé  teszi  a
fent   megjelölt   államcél   és   a   jogok   biztosításának
összehangolását.” Kimondta továbbá azt is, hogy a  büntetőjog
esetében  a büntethetőséget megszüntető okoknak, a felelősség
alóli  mentesülés szabályainak is összhangban kell állnia  az
Alkotmány  16. §-ában rögzített államcéllal és a  67.  §  (1)
bekezdéséből  következő gyermeki jogokkal. (ABH  2002,  1081,
1085, 1086-1087.)


     A   gyermeki   jogok  sajátossága,  hogy   nemcsak   ott
keletkeznek,  ahol  ezt  a törvények  külön  előírják,  hanem
mindazon kötelezettségek folytán is, amelyeket a jogszabályok
a  felnőtt  társadalomra rónak. Ezért az  Alkotmánybíróság  a
büntetőjogi     rendelkezések    és    a     szankciórendszer
alkotmányossági   kontrollja  során   sem   mellőzheti   azon
követelmény  hatályosulásának vizsgálatát,  hogy  a  gyermeki
„státus”  olyan  különleges érték, amelyből  a  gyermeknek  a
védelem  (büntetőjogi) módszereivel szemben is többletigényei
keletkeznek.  Jelen  esetben e többletigény  érvényesítésének
kötelezettségét és annak terjedelmét a Gyermek Egyezmény,  az
Egységes  Kábítószer Egyezmény, valamint  az  ENSZ  Egyezmény
korábbiakban ismertetett részletszabályai – az Alkotmány  16.
§-ával   és   67.   §-ával  összhangban  –   közvetlenül   is
meghatározzák.


     Ennek fényében az Alkotmánybíróság a gyermeki minőségből
származó, az Alkotmány 16. §-ának abszolút védelme alatt álló
jogok,  a  nemzetközi szerződések hivatkozott  rendelkezései,
valamint    a   Btk.   vizsgált   szabályai   között    olyan
feloldhatatlan ellentmondásokat és hiányosságokat  állapított
meg, amelyek kiküszöbölése elsődlegesen csak a megsemmisített
rendelkezések újrakodifikálásával és ennek során a nemzetközi
szerződéssel    összefüggésben    megállapított     mulasztás
megszüntetésével együttesen lehetséges.


     3.  Az Alkotmánybíróság ezúttal is hangsúlyozza, hogy  a
bűncselekmények megállapítását, a felelősség alóli mentesülés
szabályainak   meghatározását   törvényhozói   kompetenciának
tekinti,   amelyek  fölött  csak  kivételesen   érvényesülhet
alkotmánybírósági   kontroll.   Akkor   azonban,   amikor   a
jogszabályban testet öltött kriminálpolitikai és célszerűségi
megfontolások sértik az Alkotmány valamely rendelkezését,  az
Alkotmánybíróságnak   alkotmányvédő   feladatából   következő
„legitim  jogosítványa”  ezekről  dönteni  [részletesen:  pl.
1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995, 571, 575-576.;  21/1996.
(V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 86-87.]. A 20/1999. (VI.
25.)  AB  határozatban  döntött az  ilyen  esetekre  irányadó
alkotmánybírósági  kontroll  módjáról  is,  kimondván,   hogy
„köteles  […]  az  alkotmányellenesnek  minősülő  jogszabályt
megsemmisíteni.” (ABH, 1999, 159, 162, 163.)


     Az  1214/B/1990. AB határozat azt is kifejtette, hogy  a
büntetőpolitika  alkotmányos korlátainak megállapítása  során
az  Alkotmánybíróság egyaránt figyelemmel van az Alkotmány és
a   Btk.   „normatív  és  intézményes  összefüggéseire”.   Az
alkotmányossági  vizsgálat  eredményét  pedig  a  büntetőjogi
felelősséget, a büntetőjogi felelősségre vonást, valamint  az
elkövetők  személyéhez  kapcsolódó, a  büntethetőséget  és  a
büntetés mértékét befolyásoló körülményeket koherens egésznek
tekintve  állapítja  meg (részletesen: ABH  1995,  571,  574-
576.). Az 1233/B/1995. AB határozatban pedig kiemelte, hogy a
büntetőjogi  felelősségre vonás alóli  mentesülés  esetén  az
elkövetők személyi köre közötti különbségtétel nem lehet  sem
önkényes, sem ésszerűtlen (ABH, 2000, 619, 620.).


     Az   Alkotmánybíróság  jelen  esetben   is   irányadónak
tekintette  korábbi álláspontját. A hivatkozott rendelkezések
részleges   megsemmisítése   nem   érinti   a   kábítószerrel
visszaélés   bűncselekménnyé   nyilvánításában   megtestesülő
jogalkotói álláspontot, s „dekriminalizálást” sem  jelent.  A
jogalkotónak   a   megsemmisítés  folytán  módjában   áll   a
mentesülés  esetköreinek  újraszabályozása  olyan  feltételek
mellett, amelyek megfelelnek az Alkotmány rendelkezéseinek és
a  nemzetközi szerződések normatív szabályainak,  lehetőséget
nyújtanak  az  egyezményekben a kiskorúak  védelme  érdekében
előírt  gondosan  megfogalmazott mércék és  kivételt  teremtő
„esetkörök” figyelembe vételére.


     Az  Alkotmánybíróság mindazonáltal még  a  megsemmisítés
során  is tekintettel volt a jogszabályok kíméletének  elvére
és a függő fogyasztóknak a nemzetközi jog által is ésszerűnek
minősített   érdekeire.  Határozatában  nem  érintette   azon
jogalkotói  mérlegelés  kereteit  sem,  amelyek  az   alkalmi
fogyasztók   helyzetének,   az   esetükben   irányadó   egyes
elkövetési   magatartásoknak   és   a   minősítéssel   szoros
összefüggésben  lévő  mennyiségi  határoknak  a   büntetőjogi
megítélését   tükrözik.   Következésképpen   ugyancsak    nem
érintette  a  rájuk  vonatkozó – a  jogtechnikailag  ugyan  a
megsemmisített    rendelkezésekkel    azonos    paragrafusban
elhelyezkedő  – de teljesen önállóan szabályozott  és  minden
más esettől függetlenül alkalmazható mentesülési esetköröket.


     A  jogszabály részleges megsemmisítése az Abtv. 40.  §-a
alapján   biztosított   jog,  s  az  Alkotmánybíróság   által
kezdetektől   fogva   követett   gyakorlat.   Ide   vonatkozó
álláspontját legutóbb a jövedéki adókról szóló 33/2002. (VII.
4.)  AB  határozatban összegezte. Megállapította, hogy minden
olyan esetben, amikor az alkotmányellenesség izolálható és  a
normavilágosság követelményeinek is megfelelő, a gyakorlatban
önállóan  alkalmazható  jogszabályszöveg  megállapítható,   a
norma   részleges   megsemmisítése   a   követendő   eljárás.
Mindazonáltal  ez  a  módszer a jogalkotó  számára  is  kellő
eligazítással  szolgál  az  alkotmányellenesség   terjedelmét
illetően. (ABH, 2002, 173, 186-189.)


     4.1.  Megalapozatlan az az indítvány, amely azt állítja,
hogy az Egységes Kábítószer Egyezmény csak és kizárólag függő
fogyasztók  esetében  engedi meg az  elterelés  intézményének
alkalmazását.


     Az   Egységes  Kábítószer  Egyezmény  hivatalos   magyar
fordításában  az  erre  vonatkozó 36. cikk  1.  pontjának  b)
alpontja ugyan nehezen értelmezhető és homályos, a kihirdetés
alapjául   szolgáló  eredeti  angol  nyelvű  szöveg   azonban
semmiféle   félreértésre   nem   ad   okot   e   tekintetben.
(„Notwithstanding the preceding subparagraph, when abusers of
drugs  have committed such offences, the Parties may provide,
either  as an alternative to conviction or punishment  or  in
addition to conviction or punishment, that such abusers shall
undergo   measures   of  treatment,  education,   after-care,
rehabilitation  and social reintegration in  conformity  with
paragraph  1  of article 38.”). E szövegben a függésre  utaló
kitétel  nem szerepel, s így a szerződő felek abban  szabadon
dönthetnek,  hogy  a 38. cikk rendelkezéseit  (rehabilitáció,
kezelés, stb.) a büntetés helyett vagy mellett alkalmazzák-e.
Ugyanezt  tartalmazza  a Pszichotrop Egyezmény  22.  cikk  1.
pontjának  b)  alpontja  is,  s e tekintetben  akadályokat  a
további egyezmények sem állítanak. A jogalkalmazás során azon
korlátokat   kell  figyelembe  venni,  amelyek  a  nemzetközi
egyezmények    más    rendelkezéseiből    és    a     nemzeti
alaptörvényekből levezethetők.


     Nyilvánvalóan   nem  állna  összhangban   az   elterelés
intézményének alapfilozófiájával az a megoldás,  hogy  a  már
jóval    „aktívabb”,   többször   ismétlődően   kábítószerrel
visszaélést  elkövető személyek esetében lehetőség  legyen  a
büntető  intézkedések  alóli mentesülésre,  míg  az  egyszeri
alkalommal,  csekély mennyiséget fogyasztó, a szer  hatásával
csak  „ismerkedő” jogalanyokkal szemben mindenkor  kötelezően
kerüljön sor a büntetés kiszabására. Az elterelésnek egyetlen
elfogadható  célja  van: annak megakadályozása,  hogy  valaki
véglegesen   a  kábítószer  rabjává  váljék  és  másokat   is
„fertőzve”  folytassa  önpusztító  magatartását.  Nem   lehet
lemondani  azokról a – többnyire fiatal – elkövetőkről,  akik
még viszonylag könnyen, hatásosan, véglegesen eltéríthetők  a
káros  szokásoktól,  és akiknek társadalmi  marginalizálódása
ezen  keresztül  megakadályozható. Gyermekek  esetében  ez  a
megoldás   egyébiránt   éppen   úgy   a   Gyermek   Egyezmény
rendelkezéseit is sértené (24. cikk 3. pont), mint ahogyan az
előző    pontban   kifejtettek   szerint    sérti    azt    a
veszélyeztetettségük elleni hatékony fellépés lehetőségének a
hiánya.


     4.2. Megalapozatlan az az indítvány is, amely szerint az
elterelés lehetőségének biztosítása általában véve és  minden
esetben  sérti az ENSZ Egyezmény azon rendelkezéseit, amelyek
alapján  biztosítani kell, hogy a kiskorúak felhasználásával,
sérelmére, vagy a minősített intézmények területén elkövetett
kábítószerrel  visszaélés esetén e  körülményeket  a  nemzeti
bíróságok „kellő súllyal” értékelhessék.


     E  jogintézmény  megteremtését  az  Egységes  Kábítószer
Egyezmény,  a  Pszichotrop Egyezmény  és  az  ENSZ  Egyezmény
egyformán  szorgalmazza, s így ennek helye  lehet  a  nemzeti
jogrendben  is. Így tehát az Egyezményekből is az következik,
hogy lennie kell olyan szabályozási módnak, amellyel az állam
a kiskorúak védelmére irányuló kötelezettségének az elterelés
lehetőségének biztosításával egyidejűleg tud eleget tenni.


     A   bíróságok  kompetenciáját  önmagában  az   elterelés
lehetőségének    zárt   rendszerben,   előre    meghatározott
szempontok   alapján  történő  biztosítása  nem   érinti.   A
kábítószerrel  visszaélés büntetőjogi szabályozása  során  is
össze   kell  egyeztetni  a  társadalom,  a  közegészség,   a
közbiztonság,   a   gyermekek  jogainak,   mint   alkotmányos
értékeknek  a  védelmét  a  Btk. 37.  §-a  által  a  büntetés
céljaként  is  megkövetelt hatékony  generális  és  speciális
prevencióval.   Az  elterelés  intézményének  az   Alkotmány,
valamint  az  egyezmények keretei között történő  fenntartása
ésszerű,  az alkotmányos értékek védelme érdekében szükséges,
a  bűncselekmény absztrakt súlyát is megfelelően  kifejezésre
juttató büntetési tételkereteket biztosítása mellett továbbra
is lehetséges.


     A  nemzetközi egyezmények sérelme jelen esetben  sem  az
elterelés  jogintézményének fenntartása által következik  be,
hanem   azért,  mert  az  igénybevétel  biztosítása  a  jelen
szabályozási   mód  mellett  nem  szolgálja  kellőképpen   az
Alkotmány  16.  §-ának  rendelkezéseit,  továbbá  a   Gyermek
Egyezmény   és   az   ENSZ  Egyezmény  fentiekben   kifejtett
előírásait.  Az egyensúly azonban a 4.1. pontban  részletesen
kifejtett   –  az  Egyezményekben  megszabott  iránymutatások
figyelembe vételével végrehajtott – mulasztások megszüntetése
mellett    és    az    elterelés    intézményének    részbeni
újrakodifikálása során megteremthető.


     Ezért    az    Alkotmánybíróság   az   erre    vonatkozó
indítványokat elutasította.
                            VII.


     Az  indítványok  elbírálása során az Alkotmánybíróság  a
kábítószerrel    visszaélés    büntetőjogi    szabályozásával
összefüggésben a nemzetközi egyezményekkel kapcsolatos  –  az
indítványokkal  nem  érintett  –  további  mulasztásokat   is
észlelt.


     1.1.   Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményt  a   Magyar
Népköztársaság  az 1965. évi 4. törvényerejű  rendelettel  (a
továbbiakban: tvr.1.) csak részlegesen hirdette ki.  A  tvr.1
nem tartalmazta az Egyezmény részét képező, az ellenőrzés alá
vont  anyagok  jegyzékét tartalmazó listák (I-IV-ig)  egyikét
sem.  Utóbb  a tvr.1. végrehajtására kiadott, a  New  Yorkban
1961.   március   30-án  kelt  és  a  Népköztársaság   Elnöki
Tanácsának 1965. évi 4. törvényerejű rendeletével kihirdetett
„Egységes  Kábítószer Egyezmény” végrehajtásával  kapcsolatos
feladatok  ellátásáról szóló 8/1968. (II. 9.) Korm.  rendelet
(a  továbbiakban: Korm. R.4.) sem tartotta szükségesnek  ezek
közzétételét. Végül csak mintegy három évvel később, a  Korm.
R.4.   további  végrehajtásaként  kibocsátott,  a  kábítószer
termelésének,   gyártásának,   feldolgozásának,    forgalomba
hozatalának,  raktározásának és használatának szabályozásáról
szóló   1/1968.   (V.  12.)  BM-EüM  együttes   rendelet   (a
továbbiakban: együttes rendelet1.) mellékleteként került  sor
listák  közzétételére, ám ezek az eredetiektől  eltértek.  Az
együttes rendelet1. ugyanis az elkülönítést mellőzve, egy,  a
nemzetközi  és  a  nemzeti  listát,  valamint  a  kábítószert
tartalmazó gyógyszerkészítményeket is magában foglaló  vegyes
rendszert hozott létre, melyet a jogalkotás lényegében mind a
mai napig megtartott.


     1.2.  A Pszichotrop Egyezménnyel kapcsolatban ugyanez  a
helyzet  alakult ki. Az Egyezményt kihirdető  1979.  évi  25.
törvényerejű   rendeletben  (a  továbbiakban:   tvr.2.)   sem
jelentek  meg az ahhoz fűzött listák. A közzétételre  csak  a
pszichotrop anyagok gyártásáról, feldolgozásáról,  forgalomba
hozataláról,  behozataláról, kiviteléről,  raktározásáról  és
használatáról   szóló  4/1980.  (VI.  24.)  EüM-BM   együttes
rendelet  (a továbbiakban: együttes rendelet2.) 1980.  június
24-i kihirdetésével került sor, hasonló körülmények között és
módon,  mint  ahogyan  az  az  együttes  rendelet1.  esetében
történt.


     1.3. Az együttes rendelet1.-t és az együttes rendelet2.-
t  – az egyes rendelkezései kivételével – a 2004. május 1-jén
hatályba   lépett,   Korm.R.1.   hatályon   kívül   helyezte.
Mellékletében  K1  –  K3.  alatt  közzétett  egy  kábítószer,
illetve  P1 – P4. alatt egy pszichotróp listát. Ezek  azonban
csupán   utalást  tartalmaznak  arra,  hogy  a  Korm.R.1.   a
nemzetközi  egyezmények „aktualizált” – de  megfelelő  szintű
jogszabályban  ugyancsak  ki nem  hirdetett,  magyar  nyelven
hivatalosan  még  csak  el sem érhető –  listáit  is  magában
foglalja, de továbbra is megtartották a nemzetközi és nemzeti
szabályozás kevert rendszerét, vegyítve azt most már az uniós
joganyaggal is.


     2.   A   kihirdetéssel  kapcsolatos   jogi   megoldásnak
jogbizonytalanságot  eredményező  büntetőjogi  következményei
vannak.  Az  elmúlt  évtizedekben  az  együttes  rendeleteket
számos  alkalommal  módosították,  ám  az  csak  az  Egységes
Kábítószer Egyezmény, valamint a Pszichotrop Egyezmény idegen
nyelvű   szövegének  a  két  együttes  rendelet,  illetve   a
Korm.R.1.   szabályaival  történő  részletes   összehasonlító
elemzéséből és csak kétes biztonsággal állapítható meg,  hogy
a   módosítás  mely  esetekben  függött  össze  a  nemzetközi
Egyezmények  tartalmának  változásával,  s  mikor   jelentett
kizárólag  belső  jogalkotást.  Minthogy  az  eredeti  listák
„kihirdetése” nem a megfelelő szintű jogszabályban és  nem  a
nemzeti lajstromoktól elkülönítve történt meg, az egyezmények
változásai  törvényben nem, a már hivatkozott jogszabályokban
pedig csak részlegesen és utalásszerűen jelentek meg.


     Az  Nktvr. 1. § g) pontja szerint a nemzetközi szerződés
kihirdetése a nemzetközi szerződésnek jogszabályba foglalását
jelenti. A 9. § a) pontjának (a szerződés megerősítése) és  a
13.   §-nak   az  egybevetéséből  az  következik,   hogy   az
Országgyűlés  és  az  akkor még létező  Elnöki  Tanács  által
megerősített  nemzetközi szerződéseket törvénnyel,  illetőleg
törvényerejű  rendelettel kellett kihirdetni.  A  14.  §  azt
tartalmazza,  hogy  a  kihirdető  jogszabálynak  magába  kell
foglalnia  a  szerződés  szövegének  hiteles  magyar   nyelvű
fordítását. Sem ez a rendelkezés, sem az Nktvr. más  szabálya
nem   teszi  lehetővé,  hogy  a  szerződés  szövegének   csak
részleges    kihirdetésére   kerüljön   sor.   A   nemzetközi
szerződésekkel  kapcsolatos eljárásról szóló  1982.  évi  27.
törvényerejű  rendelet végrehajtásáról szóló 2032/1982.  (XI.
26)   MT  határozat  (a  továbbiakban:  MT  határozat)  pedig
kifejezetten a „válogatott közzététel” ellen és a teljes körű
nyilvánossá  tétel  mellett lép fel. Az  Egységes  Kábítószer
Egyezmény  és  a  Pszichotrop Egyezmény kihirdetéséről  szóló
törvényerejű rendeletek e követelményeknek nem felelnek  meg.
Ugyancsak sértik továbbá a Jat. azon rendelkezését is,  amely
szerint   az   általánosan  kötelező   magatartási   szabályt
tartalmazó  nemzetközi  szerződést  a  tartalmának  megfelelő
szintű  jogszabályba  foglalva kell  kihirdetni  [16.  §  (1)
bekezdés].


     A  már  többször  hivatkozott,  a  doppingra  vonatkozó,
47/2000.    (XII.    14.)   AB   határozatában    pedig    az
Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  éppen  a  Jat.  ezen
rendelkezésére  figyelemmel  a  közzé  nem  tett   nemzetközi
szerződés  „előírásainak megszegése  nem  alapozhat  […]  meg
büntetőjogi felelősséget.” (ABH, 2000, 377, 380-381.)


     Mindezek  a mulasztások önmagukban „csak” törvénysértést
jelentenek.  Az  alábbiakban kifejtettek  szerint  azonban  a
törvénysértések   együttes  eredménye   a   jogalkotásra,   a
jogalkalmazásra  s  a jogalanyokra egyaránt  kiterjedő  olyan
jogbizonytalanság, amely közvetlenül az Alkotmány  7.  §  (1)
bekezdésének sérelmét idézi elő.


     Az   Alkotmány  7.  §  (1)  bekezdésében  foglalt   azon
követelmény  érvényesülését, amely a nemzetközi szerződés  és
belső  jog  összhangját kívánja meg, a  nemzetközi  szerződés
kihirdetése  teszi lehetővé. Az Alkotmány 7. § (1)  bekezdése
tartalmilag  azt  jelenti, hogy az Alkotmány  összes  további
rendelkezésének  betartásával kell az  államnak  azt  a  jogi
környezetet  megteremtenie,  amely  a  nemzetközi   szerződés
szigorú   szabályainak   megfelelő  gyakorlat   kialakítására
alkalmas.


     A nemzetközi szerződéseknek az állam általi elfogadása a
nemzetközi  jog által védett értékek elismerését jelenti.  Az
államot   ezeknek   a  határain  belül  illeti   meg   széles
mérlegelési jog a tekintetben, hogy a belőlük fakadó jogok és
kötelezettségek   megsértésére   vonatkozó   tilalmakat    az
alaptörvény  szabályainak  figyelembe  vételével   jogrendjén
belül miként érvényesíti.


     Az   Egységes  Kábítószer  Egyezményben,  a  Pszichotrop
Egyezményben  és  az ENSZ Egyezményben a szerződő  felek  nem
pusztán    általános   értékítéletet   mondtak   a   nemzetek
közösségének       együttes      fellépésével       üldözendő
magatartásformákról.  Az  együttműködés  kimagasló   szintjét
megvalósítva  kivételt  nem  tűrő  módon  nevesítették   azon
„tiltott” anyagok, szerek, készítmények körét, amelyeknek még
az  Egyezményekben  meghatározott  célokból  történő  legális
felhasználást    is   szigorú   feltételek   mellett    lehet
engedélyezni.  A  ratifikációval a  szerződésekben  megjelölt
anyagok  illegális felhasználását pedig az államok a  nemzeti
büntetőjog   által   is  üldözendő  cselekmények   elkövetési
tárgyaiként   ismerték  el.  Elfogadták  továbbá   azokat   a
büntetőjogi  természetű  rendelkezéseket  is,  amelyekben  az
Egyezmények   azt  juttatják  kifejezésre,   hogy   az   ezen
anyagokkal   visszaélőkkel  szemben  a   nemzeti   büntetőjog
eszközeinek igénybevétele – milyen szinten – kötelezettség, a
nemzetközi   bűnügyi   együttműködés  (kiadatás)   pedig   az
egyezmény  hatályánál  fogva más  jogi  normák  hiányában  is
fennáll.
     Az  állam számára mindez azt a feladatot szabja, hogy  a
nemzetközi jog és a belső jog szabályait a jogalanyok számára
összetartozó, ellentmondásmentes egységgé kovácsolja. Ebbe  a
rendszerbe  a nemzetközi szerződés szelektív kihirdetése  nem
illeszthető  be.  Amennyiben a nemzetközi szerződések  teljes
tartalma  nem  válik  hozzáférhetővé  és  kihirdetés  folytán
kötelező  érvényűvé,  a jogalkotás és a  jogalkalmazás  során
nincs  is  mihez  mérni  a harmónia meglétét.  Az  összhangra
vonatkozó  alkotmányi  követelményt  mindenekelőtt  a   belső
jogalkotás   számára   előírásokat   és   korlátokat   állító
megismerhetőség teszi élővé, az állampolgárok  számára  pedig
ez  teszi lehetővé a jogkövető magatartás kialakítását,  azaz
végső  soron  ez  garantálja  a jogbiztonság  követelményének
megvalósulását.


     A  listák az Egyezmények szövege szerint is azok szerves
részét  képezik.  Hiányuk  az  Egyezmények  mindazon  konkrét
cikkeit    kiüresítik   vagy   vonatkoztatási   alap    híján
értelmezhetetlenné teszik, amelyek a jegyzékekre hivatkoznak.
Csak  e lajstromokból ismerhető meg, hogy az Egyezmények mely
anyagokat  tekintik kábítószernek, vagy pszichotrop anyagnak,
konkrétan   milyen   szerek,   készítmények   esetében   mely
rendelkezéseiket   kell  alkalmazni.   Mellőzésük   ezért   –
függetlenül  az Alkotmány 7. § (1) bekezdésétől – közvetlenül
sérti  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésének  részét  képező
normavilágosság követelményét.


     Nem  hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a  Btk-nak  a
kábítószerrel     visszaélést     meghatározó     tényállásai
szempontjából  mindazon  külön  jogszabályok,  amelyek  egyes
anyagokat    kábítószernek,   vagy    pszichotrop    anyagnak
minősítenek,   a  tényállások  tartalmát  adó  rendelkezések.
Egységes  (büntetőjogi) definíció hiányában (ld. a III/A.  1.
pontban    kifejtettek)   az   eljárás   megindításának    és
lefolytatásának alapjául csak azon további jogi rendelkezések
szolgálhatnak,   amelyek   az   általános   „kábítószer    és
pszichotrop anyag meghatározást” konkretizálják. Mivel ezeket
elsődlegesen   a   két   nemzetközi  egyezmény   tartalmazza,
amelyekkel  a  belső  jogszabály  nem  lehet  ellentétes,  az
Alkotmány  7.  §  (1)  bekezdésének érvényre  jutását  érintő
elsődleges  jogbiztonsági kérdés, hogy  a  hozzájuk  kapcsolt
listák  mind  a  jogalkalmazók, mind pedig  bárki  más  által
megismerhetők legyenek.


     Ezzel  összefüggésben  az  Alkotmánybíróság  rámutat:  a
nemzetközi  egyezmények nem megfelelő kihirdetése közvetlenül
is  negatív  következményekkel járhat a magyar  állampolgárok
számára.   Függetlenül   ugyanis  a  hazai   jogban   meglévő
mulasztástól,  a  szerződő  államok  az  ezekben  tilalmazott
magatartások    és    anyagok   vonatkozásában    a    magyar
állampolgárokkal  szemben  is  jogosultak  saját   jogrendjük
szerint  a nemzetközi szerződésben elismert módon büntetőjogi
igényt érvényesíteni. Az előzőekben kifejtettek szerint ennek
támogatására ugyanezen egyezmények a magyar államot kötelezik
is.    A   jogbiztonság   jogállami   értelmezésébe   a   jog
megismerhetőségének pedig az a szintje is beletartozik,  hogy
az  állampolgárok a nemzetközi közösség által  elismert  jogi
kötelezettségek,    tilalmak    tartalmával    a    jogkövető
magatartásnak  az állam határain túl megkövetelt  minőségével
is  tisztában  legyenek. Az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
foglalt ezen követelmény érvényesülése a polgárok büntetőjogi
felelősségének  megállapítását  közvetlenül   is   megalapozó
szabályok  esetében  –  az Nktvr. és a Jat.  már  hivatkozott
rendelkezéseiből  is következően – csak a szerződések  teljes
körű hozzáférhetővé tétele útján lehetséges.


     Az  Alkotmánybíróság  már több ízben  kiemelte,  hogy  a
nemzetközi   szerződést   kihirdető   jogszabály   alapvetően
ugyanazon szempontok alapján válhat alkotmányossági vizsgálat
tárgyává,  mint  bármely  más  jogszabály,  vagy  az   állami
irányítás egyéb jogi eszköze. A 4/1997. (I. 22.) AB határozat
rendelkező   részében  is  kifejtette,  hogy  amennyiben   az
Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabály
alkotmányellenességét állapítja meg, ezt  alkotmányellenesnek
minősíti.  Az Alkotmány 7. § (1) bekezdéséből az  következik,
hogy  a  vállalt  nemzetközi kötelezettség  és  a  belső  jog
összhangját  mindenképpen biztosítani  kell  (ABH  1997,  41,
48.).


     Jelen esetben a kihirdető törvényerejű rendeletek részét
képező      „nemzetközi     szerződések      rendelkezéseinek
alkotmányellenessége”  fel  sem  merül.  Az   alkotmányossági
problémát    az    jelenti,   hogy    ezek    kihirdetéseivel
összefüggésben terheli többszörös mulasztás a jogalkotót.  Az
Alkotmánybíróság  a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatában  –  a
4/1997.  (I. 22.) AB határozatban (ABH 1997, 41, 42.) foglalt
álláspontját   megerősítve  –  leszögezte,  hogy   nemzetközi
szerződést  kihirdető  jogszabály alkotmányossági  vizsgálata
körébe  a  kihirdető  jogszabály  megalkotásához  vezető   út
eljárási  kérdései  is  beletartoznak.  Összességében   pedig
kimondta,  hogy „az általánosan kötelező tartalmú  nemzetközi
szerződést  belső jogforrásban – általános szabályként  –  ki
kell hirdetni, hogy a szerződésbe foglalt jogi norma a magyar
jogalanyok felé is érvényesüljön” (ABH 1998, 220, 232, 233.).


     A  kihirdetésre az Nktvr. szabályai formalizált eljárást
és  megfelelő  jogszabályi szintet írnak  elő,  s  csak  ezen
garanciák  betartása mellett biztosítható, hogy a  nemzetközi
szerződés egészében váljon részévé a hazai jogrendszernek.  A
szerződések  eredeti tartalmának és szövegének megismerhetővé
tétele   –   a  szabadságjogokba  minden  esetben   erőteljes
beavatkozást  engedő  –  büntetőjog  területén   már   számos
alkalommal alapvető alkotmányi követelményként megfogalmazott
jogbiztonság  és normavilágosság biztosításának  kívánalmából
fakadóan  nem kerülhető meg az ezek ellen ható jogi technikák
igénybevételével.


     Ezért   az   1-2.   pontban   kifejtettek   szerint   az
Alkotmánybíróság az Abtv. 47. §-ára figyelemmel – a mulasztás
tényét  az  Abtv. 21. § (7) bekezdésében kapott felhatalmazás
alapján hivatalból észlelve – a jogalkotót a megfelelő szintű
kihirdetés  elmaradásából  következő  mulasztások   pótlására
hívta fel.


     3.  A kábítószer és pszichotrop anyag fogalom hiánya, az
egyezményekkel    kapcsolatos   az    előzőekben    kifejtett
jogalkotási  mulasztás ténye, valamint a  jogalkotó  által  a
büntető   anyagi   jogban  választott  szabályozási   mód   a
büntetőjogi felelősségre vonás határai szempontjából is – úgy
az   elkövetési   tárgy,   mint  az   elkövetési   magatartás
tekintetében  – a jogbiztonsággal kapcsolatos kérdéseket  vet
fel.


     3.1. A Btk. az értelmező rendelkezések között a 286/A. §
(2)  bekezdésében – konkrét joganyag megjelölése nélkül – azt
rögzíti,  hogy a Btk. 282-283. §-ai szempontjából az Egységes
Kábítószer    Egyezmény    és   a    Pszichotrop    Egyezmény
végrehajtására kiadott jogszabályokban meghatározott  anyagok
minősülnek  tilalmazott  anyagoknak.  A  Btk.  286/A.  §  (3)
bekezdése   a   prekurzorok  esetében   az   ENSZ   Egyezmény
végrehajtására  kiadott  szabályokat  tekinti  a   283/A.   §
vonatkozásában keretkitöltőnek.


     A  Btk.  az  egyezmények  fogalmi  meghatározásairól,  a
nemzetközi,  illetve nemzeti listák tartalmi  különállásáról,
illetve  a  mindezeket kiegészítő uniós joganyag  létezéséről
nem tesz említést. Miután az egyezményeket hivatkozási alapul
valójában  meg  sem  jelöli, az azok szövegében  (a  listákon
túlmenően  egyes  esetekben)  nevesítetten  is  meghatározott
anyagokra vonatkozó (pl. mákszalma, kokalevél, kannabisz)  az
értelmezés  szempontjából fontos szabályokat sem  illesztette
be  a  büntetőjog  rendszerébe.  Elmaradt  továbbá  annak   a
büntetőjogi  jogkövetkezmények  kiváltása  körében   releváns
ténynek  a  rögzítése  is, hogy az anyagi  jog  érvényesülése
szempontjából    a   pszichotrop   listák   nem    mindegyike
egyenértékű.  Erre  pusztán a legutóbbi, a  Btk.  módosítás2.
alkalmával   a  Btk.  286/A.  §  (2)  bekezdés  b)   pontjába
beiktatott  –  a jogbiztonság sérelmét előidéző  homályos  és
pontatlan.   –   „a   visszaélés   szempontjából    veszélyes
pszichotróp anyagokat kell érteni” kitétel utal.


     3.1.1.  A listán szereplő pszichotrop anyagok mindegyike
„veszélyes”  lehet  a  visszaélés  szempontjából,  s  ha  nem
megengedett  célra,  vagy nem megfelelő mennyiségben  és  nem
megfelelő  alkalmazási  szabályok  betartása  mellett   kerül
felhasználásra, annak is bizonyul. Ezeket már  a  Pszichotrop
Egyezmény  is  ezért vette fel a jegyzékre, s  egyébként  nem
lenne  semmiféle alapja annak sem, hogy a Korm.R.1.  említést
tesz róluk.


     Az  értelmező rendelkezésekben a „végrehajtására kiadott
szabályok”  kitétellel jelölt joganyagra  történő  hivatkozás
ezen túlmenően is bizonytalan jogfogalom. A jogbizonytalanság
tényét  tovább  mélyíti  a  magukat végrehajtási  szabályként
definiáló joganyagok közötti, illetve ezek és az anyagi  jogi
(Btk.,  Btké.)  szabályok, valamint a nemzetközi  szerződések
közötti harmónia hiánya.


     3.1.2.  A  Korm.  R.1.  mindhárom  nemzetközi  egyezmény
tekintetében  végrehajtási szabályként határozza  meg  magát.
Nem tartalmazza azonban a nemzetközi egyezményeknek a nemzeti
jogra  vonatkoztatott fogalom-meghatározásait, ezekre nem  is
hivatkozik,  sőt  éppen a Btk. alkalmazásánál  számba  jöhető
meghatározások  esetében  széles  körben  tovább   utal   más
jogszabályokra [pl. az egészségügyről szóló 1997.  évi  CLIV.
törvény].    A    kábítószer-    és    pszichotrop     listák
csoportosításában a büntetőjogi szempontok semmilyen  szinten
nem  tükröződnek.  A kizárólag csak visszaélésre  használatos
szereket  éppen  úgy tartalmazzák, mint a  széles  értelemben
vett  gyógyszereket  és  gyógyászati  készítményeket,   s   a
visszaélés    „módozatait”   is   lényegében   ez    utóbbiak
fogalomköréhez  igazítják. Mindezen túl  a  K3.  lista  eleve
olyan  speciális  összetételű gyógyszereket, ún  „kábítószer-
tartalmú  kivételeket” tartalmaz, amelyek az 1. § 18.  pontja
szerint  nem  is  tekintendők  kábítószernek,  noha  a   Btk.
értelmező rendelkezéseinek megfogalmazási módja következtében
a  listákon felsorolt anyagok egységesen elkövetési  tárgynak
minősülnek.   Így   azonban  a  Btk.  alkalmazhatósági   köre
kábítószernek   nem  minősülő  anyagokra   is   kiterjed.   A
kábítószerrel visszaélést büntető rendelkezések  ugyanis  nem
adnak  felhatalmazást  a büntető ügyben  eljáró  hatóságoknak
arra,   hogy   a   listák  hatálya  alól   kivonjanak   egyes
készítményeket,   de  nem  teheti  ezt   meg   a   törvénynél
alacsonyabb szintű jogszabály (maga a Korm.R.1.) sem.


     3.1.3.   Egyes   anyagokkal,  így  pl.  a   kannabisszal
kapcsolatos   visszaélések  esetében  a  Korm.   R.1.   újabb
problémákat  generál. A Btké. 23. § (2) bekezdése  ugyanis  a
kannabisz   esetében   a   növényegyed   bármely   részét   a
bűncselekmény elkövetési tárgyának tekinti (pl. a  gyökerek),
anélkül,  hogy  a  Korm. R.1. szerint  különbséget  tenne  az
alacsony  THC  tartalmú  kender, egyáltalán  a  kannabisz  és
kannabisz  növény  fogalma között. E  körülménynek  éppen  az
engedélyhez   kötöttség,   s  így  a   legális   felhasználás
tekintetében lehet lényeges szerepe. Az alacsony THC tartalmú
kender  fogalmát ugyanakkor a Korm. R.1. sem  határozza  meg,
hanem  a  Korm.  R.2. ide vonatkozó definíciójára  utal.  Ily
módon   azonban   a  Btk.  alkalmazásra  közvetlenül   kiható
ellentmondások mutatkoznak a Btké. a Korm R.1, a Korm. R.2 és
az Egységes Kábítószer Egyezmény között.


     Túl  a  belső  jogi  megítélés  bizonytalanságán,  ez  a
koherenciazavar  –  az  Egységes Kábítószer  Egyezmény  és  a
Pszichotrop Egyezmény kiadatási szabályait is figyelembe véve
–olyan   jogalkalmazási  eredményhez   is   vezethet,   amely
ellentétes  az  egyezményeket létrehívó  nemzetközi  közösség
szándékaival és elhatározásával. E szándékok és elhatározások
ugyanis  –  a  fentebb részletesen kifejtetek  szerint  –  az
egyezmények   rendelkezéseiben  a  visszaélést  gátló   belső
szabályok  megalkotása  és  azok  tartalma  tekintetében   is
konkrét kötelezettségeket hárítanak a nemzeti jogalkotásra és
jogalkalmazásra.


     3.1.4.  A  Korm. R. úgy rendelkezik, hogy  mind  a  négy
mellékletében felsorolt természetes vagy szintetikus  anyagok
pszichotróp  anyagnak  tekintendők (1.  §  28.  pont).  Utóbb
azonban  – „értelmezve” a Btk. azon értelmező rendelkezéseit,
amelyek  keretkitöltő szabályként éppen e  Korm.  R.  listáit
jelölték  meg  –  azt  rögzíti, hogy  a  Btk.  282-283.  §-ai
szempontjából  csak  a P1 és P2 jegyzéken  felsorolt  anyagok
jönnek  számításba.  A  törvényrontó,  s  így  formailag   is
kifogásolható megoldás azonban még a Btk. szabályaival együtt
sem  ad a jogbiztonság szempontjából kielégítő választ  arra,
hogy  a  Btk.  282/B.  §  (5) bekezdése  szerinti,  speciális
elkövetői  kört  és  elkövetési tárgyat  feltételező  „kábító
hatású  anyag, szer kóros élvezethez segítségnyújtás, rábírni
törekvés   bűntette”  szempontjából  pontosan  mely   anyagok
szerepelhetnek  elkövetési tárgyként. Ez  a  körülmény  pedig
mind   az  elkövetők  körének  meghatározására,  mind   –   a
cselekmény   minősítése  következtében  –   az   alkalmazható
jogkövetkezményre közvetlenül kihat.


     Mindezt  figyelembe véve előáll az a  helyzet,  hogy  az
elkövetési tárgyak pontatlan meghatározása folytán a rendszer
kezdetén   meglévő,   önmagukban  akár  nem   is   kiemelkedő
hiányosságok  és eltérések az esetlegessé váló  jogalkalmazás
és   jogértelmezés   következtében  a  „végkimenetelnél”   az
elkövetők  helyzetét  súlyosan  érintő  különbségeket  hoznak
létre.


     3.1.5. A már hivatkozott – és a Korm. R.1. esetében több
ízben  „szabálypótló”  alapot képező – Korm.  R.2.  ugyancsak
végrehajtási  szabályként  került kibocsátásra,  az  Egységes
Kábítószer Egyezmény és az ENSZ Egyezmény tekintetében. Ez az
engedélyköteles tevékenységek szempontjából különbséget  tesz
ipari  mák,  étkezési mák és díszítő mák  között  is.  Mindez
azonban a Btké. rendelkezéseiben nem tükröződik.


     Az  Egységes Kábítószer Egyezmény a Korm. R.2.  szerinti
különbségtétel nélkül meghatározza az ópiummák, az ópium és a
mákszalma  fogalmát,  de  a 25. cikk  alapján  nem  kizárt  a
termesztés  engedélyezése  a mákszalmára  vonatkozó  fokozott
ellenőrzési    intézkedések   mellett.    Ilyen    módon    a
bűncselekménnyé   minősítésre,  továbbá  a  jogkövetkezmények
jellegének     és     mértékének     alkalmazására     kiható
hatóanyagtartalom  értékelése  szempontjából   a   nemzetközi
egyezménnyel összeférő szabályozás kialakítása nem kizárt, de
ennek   büntetőjogi  következményeit  (vagy   azok   hiányát)
előzetesen világosan tisztázni kell. Ez pedig a belső  jogban
a  jogbiztonság igényét kielégítő módon szintén  nem  történt
meg.


     3.1.6.  A  Korm.  R.3.  az  ENSZ Egyezményben  felsorolt
anyagok mellett részben az Európai Unió Tanácsa rendeleteiben
megjelölt,   az   eltérítés  (azaz:  a   kábítószernek   vagy
pszichotrop anyagnak az engedélyezett forgalomból az engedély
nélküli   forgalomba  történő  átirányítása)  megakadályozása
szempontjából  jelentős újabb szereket is  magában  foglalja.
Ugyanakkor  a  Korm.  R.1.  az  ENSZ  Egyezmény  végrehajtási
szabályként  is  megjelenik,  ám  az  azzal  összefüggő  –  a
kábítószerektől  és  a  pszichotrop anyagoktól  elkülönülő  –
nemzetközi, nemzeti, illetve uniós listát nem jelöli  meg,  a
Korm.  R.3-ra  pedig  nem  is utal. A párhuzamos  szabályozás
ennél  fogva  a  Btk.  283/A. § szempontjából  jogértelmezési
zavarok  előidézésére  alkalmas  az  elkövetési  tárgyak   és
magatartások körének megállapítása során.


     3.2. A Korm. R.1. 1. § 32. pontja, 2. § (1) bekezdés  c)
pontja  és  a  27.  §-a  a  rendelet hatályát  kiterjeszti  a
listákon  szereplő  kábítószereken és  pszichotrop  anyagokon
kívül   a  „visszaélés  szempontjából  veszélyes  új   szerek
jegyzékbe  vételi  eljárására”, azaz a lajstromok  bővítésére
is.  Az azonban sem a rendeletből, sem más jogszabályból  nem
ismerhető  meg,  hogy  milyen eljárásban,  milyen  minősítési
rendszerben  és  mely  szervek döntési kompetenciája  mellett
kerülhet sor erre az eljárásra.
     A    Korm.   R.1.   csak   azt   tartalmazza,   hogy   a
belügyminiszter,  valamint  az  egészségügyi,  szociális   és
családügyi  miniszter az ilyen anyagokról ún.  „tájékoztatót”
ad  ki.  A  közzététel és a minősítés ugyanakkor  nem  azonos
fogalmak.    Az    Alkotmánybíróság   már    korábban,    más
összefüggésben  világos  és  határozott  különbséget  tett  a
közzététel   tartalma,   valamint   a   közzé   tett    lista
kialakításának módja és eljárási rendje között [54/2001. (XI.
29.)  AB  határozat, ABH 2001, 421, 430.]. A „tájékoztatónak”
semmiféle  jogi  hatálya  nincs,  s  az  legkiváltképpen  nem
képezheti a Btk. alkalmazásának alapját.


     A  jogszabályokból nem állapítható meg az  sem,  hogy  a
kábítószerekkel  összefüggő  minősítési  eljárás   során   az
Egységes   Kábítószer  Egyezmény  3.  cikke  által  deklarált
„hasonlósági   elv”  irányadó-e.  A  minősítési   kritériumok
tekintetében  az 1. § 32. pontja mindössze azt rögzíti,  hogy
veszélyes  új szer az, amelyről „az elemzések, illetve  egyéb
adatok  […]  alapján  feltételezhető, hogy  bódultságot  vagy
tudatállapot    módosulást    eredményező,     a     központi
idegrendszerre   gyakorolt  hatása  miatt   kóros   élvezetre
használják”. Amennyiben továbbá az ilyen szerről „annak kóros
élvezetre   alkalmassága  egyértelműen   megállapítható”,   a
megfelelő jegyzékre fel kell venni. Azon túl, hogy az idézett
minősítési kritériumok behatárolhatatlan fogalmakat takarnak,
magának  az eljárásnak a szabályozása is hiányos. Az  eljárás
kezdeményezésére,  annak lefolytatására,  a  vizsgálat  során
figyelembe  veendő  paraméterekre,  a  szakmai  követelmények
rendszerére, a követendő mérlegelési szabályokra és  a  végső
döntési  jogosultságra  vonatkozóan semmiféle  ellenőrizhető,
követhető   szabályrendszer  nincs.   Ennek   eredményeképpen
azonban  a  Btk-ban  szereplő, a  törvényi  tényállás  részét
képező  elkövetési  tárgyak  meghatározása  is  bizonytalanná
válik.


     Mindezen  túl még következtetések útján sem  állapítható
meg, hogy a belső minősítési eljárás milyen viszonyban áll az
Egységes  Kábítószer  Egyezmény 3. cikk  1.  pontjában  és  a
Pszichotrop   Egyezmény  12.  cikk  2.   pontjában   elismert
módosítási    eljárással,    amely    e    tekintetben     is
kötelezettségeket  ró  a  szerződő  felekre.  Az  Egyezmények
viszont   éppen  ezen  –  a  résztvevő  államok  felelősségét
garantáló  –  módosításra  vonatkozó szabályok  beiktatásával
világviszonylatban  kívánták biztosítani  az  ellenőrzés  alá
vonandó   új  anyagok  és  veszélyes  szerek  egységes   jogi
kezelését.


     3.3.  A  3.1.és  3.2.  pontban  kifejtettek  alapján  az
állapítható  meg,  hogy a Btk. 286/A. § (2)-(3)  bekezdésében
követett  szabályozás nemzetközi szerződésbe ütköző módon  is
alkotmányellenes   mulasztást,  illetve   jogbizonytalanságot
idézett elő. A közelebbről meg nem határozott igen nagy számú
végrehajtási  szabályra történő utalás, ezen  szabályoknak  a
Btk.   fogalomrendszerével   történő   ütközése   folytán   a
bűncselekmény  elkövetési tárgya teljes körűen és  egységesen
nem határozható meg.


     3.3.1.  A  Korm.  R.1. és Korm. R.2.  valamint  a  Btké.
ugyanazon anyagi jogi rendelkezést kitöltő szabályai közötti,
illetve   a   Korm.   R.1.  és  a  Korm.  R.3.   tekintetében
tapasztalható kollízió jogalkalmazói jogértelmezés útján  nem
oldható fel. Tartalmuk egymást kizáró, vagy tűrhetetlenül tág
határok  között mozgó következtetésekhez vezet. Ennek folytán
a  nemzetközi jog szabályai is csak esetlegesen, vagy eredeti
céljuktól eltérő tartalommal juthatnak érvényre. A Btk.  azon
értelmező   rendelkezései   pedig,   amelyek   a   nemzetközi
szerződések  normatartalmát  kirekesztik,  illetve  a   belső
jogszabályok  által  kontrollált és  „revideált”  tartalommal
kívánják  érvényre  juttatni  a keretrendelkezés  tartalmának
megállapítása  során,  közvetlenül  az  Alkotmány  7.  §  (1)
bekezdésének sérelmét is előidézik.


     3.3.2.  A nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang
hiánya,   illetve   az  utóbbi  szabályai  között   mutatkozó
ellentétek  ugyanakkor az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdését  is
sértik.  Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata  szerint
ilyen fokú kollízó esetén – minthogy az közvetlenül érinti  a
jogbiztonságot – anyagi alkotmányellenesség fennállását  kell
megállapítani.  Ennek kiküszöbölése pedig törvényhozási  útra
tartozik  [részletesen pl.: 35/1991. (VI. 20.) AB  határozat,
ABH  1991,  175,  177.; 27/1992. (IV. 30.) AB határozat,  ABH
1992,  150,  152.; 988/B/1993. AB határozat, ABH  1999,  473,
474.].


     Az  Alkotmánybíróság  számos határozatában  utalt  arra,
hogy    a    jogállami   körülmények   között   a   jogalkotó
kötelezettsége  a  jogállamiság alapvető kritériumát  jelentő
jogbiztonság garantálása [9/1992. (I. 30.) AB határozat,  ABH
1992,  59,  65.; 37/1994. (VI. 24.) AB határozat,  ABH  1994,
238,  248].  „A  jogalkotó  felelőssége,  hogy  egyes  –  más
jogterületekről átvett jogintézmények alkalmazásánál  pontos,
az adott jogterületi környezethez illeszkedő szabályozás[ra]”
kerüljön sor [13/1999. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1999,  114,
119.). Elvi éllel mondta ki több ízben azt is: a jogbiztonság
többek  között azt kívánja meg, hogy az állampolgárok  jogait
és kötelességeit a törvényben megszabott módon kihirdetett és
hozzáférhető    jogszabályok    tartalmazzák,    illetve    a
jogalanyoknak  tényleges lehetősége legyen  magatartásukat  a
jog  előírásaihoz  igazítani  [pl:  25/1992.  (IV.  30.)   AB
határozat,  ABH  1992,  131,  132.;  11/1992.  (III.  5.)  AB
határozat, ABH 1992, 77, 87.]. Az emberek életébe, jogaiba és
szabadságába   minden  esetben  közvetlen  és   igen   súlyos
beavatkozást   jelentő  állami  büntetőhatalom  gyakorlásával
kapcsolatban mindez fokozottan érvényesülő követelmény.


     A  jog  megismerhetőségét kizárja, ha az egyes  törvényi
tényállásokkal    összefüggő   szabályok   a   jogrendszerben
szétszórva,   más   magatartásokra   vonatkozó   szabályozási
területekkel oly mértékig keveredve lelhetők csak fel, hogy a
normatartalom  megállapítása a jogi  rendszert  kezelni  tudó
szűk  kisebbség részére is a végletekig bonyolulttá, mindenki
más   számára   pedig  elérhetetlenné  válik.  A   büntetendő
cselekmények  fő tényállási elemeire vonatkozó szabályokat  –
így   az   elkövetési  tárggyal  kapcsolatos   (keretkitöltő)
rendelkezéseket   is   –  közvetlenül  a   Btk.   rendszerébe
illeszthető  normáknak  egyértelműen  kell  tartalmazniuk.  A
kábítószerrel  visszaélés  elkövetési  tárgyai   esetében   a
jogrendszerben  tapasztalható – a fentiekben  részletezett  –
koherencia-zavar folytán ezen követelmény nem teljesül.


     Az    Alkotmánybíróság   a   8/2003.   (III.   14.)   AB
határozatában   hangsúlyozta:   „A   jogalkotás   alkotmányos
jogállami   követelménye   többet   jelent   […],   mint    a
jogalkotással   kapcsolatos   formális   eljárási   szabályok
betartását.  Jogalkotásra  csak  a  jogbiztonság  alkotmányos
elvének  megfelelően kerülhet sor. [Ez] megköveteli,  hogy  a
jogalkotás,  s  ennek  részeként a  jogszabályok  módosítása,
hatálybaléptetése  ésszerű rendben történjék,  a  módosítások
egyértelműen  követhetőek és áttekinthetőek legyenek  mind  a
jogalanyok,  mind  a  jogalkalmazó  szervek  számára.  […]  A
jogszabályok   áttekinthetetlen,  követhetetlen  változtatása
mind     a     jogalkalmazókat,    mind    a     jogalanyokat
jogbizonytalanságban  tartja, s  ez  összeegyeztethetetlen  a
jogbiztonság  alkotmányos  elvének lényegi  tartalmával  […]”
(ABH  2003, 74, 86.). A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy
az   állam  által  elfogadott  nemzetközi  egyezmények  által
megszabott követelmények a belső jog szabályaival összhangban
a normavilágosság igényeit is kielégítő koherens rendszerként
határolják  körül azt a területet, amelyet az  állam  büntető
hatalma érinthet.


     3.3.3. Az Alkotmánybíróság a kifejtettekre tekintettel a
hivatkozott    rendelkezést    határidő    tűzése     mellett
megsemmisítette, s egyben felhívta a jogalkotót  a  mulasztás
pótlására.  Ugyanakkor  nem  tartván  kívánatosnak,  hogy   a
jogszabály     megsemmisítése    folytán    a    kábítószerek
használatának  a nemzetközi szerződések szerint  büntetendővé
nyilvánítandó – és részben jelenleg is szabályozott  –  egyes
területei a büntetőjog hatóköréből akárcsak átmeneti időre is
kikerüljenek,   a   megsemmisítés   időpontját   pro   futuro
állapította  meg.  Az  így rendelkezésre  álló  idő  alatt  a
jogalkotónak  módja  nyílik  olyan  szabályok  megalkotására,
amelyek   mind   a   nemzetközi   szerződéseknek,   mind   az
Alkotmánynak megfelelnek.


                            VIII.


    Az  Alkotmánybíróság a határozat indokolásában már  utalt
arra,  hogy az Egyezmények nem zárják ki az ártalomcsökkentés
és  a  büntetőjog  eszközeinek együttes  alkalmazását,  s  az
államok többsége élt is az így adódó lehetőségekkel.


    A  „drogmentesítést” a Magyar Köztársaság  is  társadalmi
értéknek  ismeri  el.  A  hatásosság  növelése  érdekében   e
módszerek  alkalmazását  a hatályos Btk.  is  összekötötte  a
büntetőjog eszközrendszerével: ebből vezethető le a  büntetés
helyett  az  elterelés  alkalmazásának  jogilag  szabályozott
szisztémája.   A  különböző  programok  létrehozását   és   a
büntetőeljárásba   történő   bekapcsolását    a    nemzetközi
jogalkotás   is   ösztönzi,  mind  az   Egységes   Kábítószer
Egyezményben, mind a Pszichotrop Egyezményben, mind az  uniós
ajánlásokban.


     E   mellett   azonban   az  ellátó  rendszerbe   történő
bekapcsolás   érdekében,  továbbá   a   stabil   absztinencia
eléréséig   az  egyéni  és  a  társadalmi  szintű   közvetlen
kárelhárítás,  a  kriminalitás és  az  egészségügyi  ártalmak
visszaszorítása megkívánja az alacsony-küszöbű szolgáltatások
és    ártalomcsökkentő   programok   működtetését   is.   Ezt
támogatják: a WHO Európai Irodájának ajánlása, s az ENSZ AIDS-
ellenes kelet-és közép-európai kezdeményezései (pl. az  1999-
es  kijevi  megállapodás),  s  az  Európai  Unió  drogellenes
akciótervei is.


     Csak  részlegesen történt azonban meg  a  leszoktató  és
segítő,   illetőleg   megelőző  programok,   azok   elveinek,
szabályrendszerének  kialakítása és  összeghangolása  a  Btk.
rendelkezéseivel.  Tisztázatlan  a  jogalkotó  álláspontja  a
számba  jöhető egyes „módszerekről”, s így többek  között  az
is,  hogy pl. a „belövőszobákban” történő fogyasztás, vagy  a
„tűcsere” program esetében büntetőjogi szempontból mi a valós
helyzet.  A  fogyasztók  megjelenése  ezeken  a  helyeken   a
„leleplezésükhöz”  vezethet. Így az egészségügyi  szempontból
fontos  programok  ellehetetlenülését  eredményezheti,  ha  a
bűnüldöző  hatóság  az e helyeken történő tettenérésük  miatt
kezdeményez  velük  szemben  eljárást,  noha  ez  ténylegesen
kötelessége.


     A  programokban  „segédkező” egészségügyi  és  szociális
személyzet   büntetőjogi  helyzete  szintén  bizonytalan.   A
közreműködők    már   pusztán   az   eszközök   használatának
biztosításával  is formális értelemben bűnsegédi  magatartást
fejtenek  ki  és  jelenleg  csupán a hatóságok  önmérsékletén
múlik,  hogy  ennek  következményeit nem alkalmazzák.  Sem  a
Btk.,   sem   a   kábítószer-függőséget   gyógyító   kezelés,
kábítószer-használatot  kezelő  más  ellátás  vagy  megelőző-
felvilágosító  szolgáltatás szabályairól szóló  26/2003.  (V.
16.)  ESzCsM-GyISM  együttes rendelet nem  tesz  említést  az
ilyen  helyzetek  kezeléséről, így ezek a programok  és  azok
„üzemeltetői” szabályozás nélkül, jogi „holttérben” működnek.
Az  pedig  megítélhetetlen,  hogy  a  már  meglévő  programok
hallgatólagos  tudomásul  vétele  kiterjed-e  a   világszerte
szaporodó  újabb  módszerek (ld. III/B.  1.4.  pont)  hasonló
kezelésére is.


    Az  élet  védelméhez fűződő alkotmányos jog,  az  „életek
egyenértékűségének”   elve   alapján   ezek    a    programok
szükségesnek     ítélhetők.    Azon     kábítószer-fogyasztók
leszokásának    segítésétől,   akik    a    büntetőeljárástól
függetlenül    –    azt    elkerülendő    és    egészségüket,
személyiségüket   helyreállítandó   –   önként   keresik    a
drogfogyasztásból a kiutat, a polgáraiért felelősséget viselő
demokratikus  jogállam nem tekinthet el.  A  „drogmentesítés”
olyan  sok  lépcsőből  álló  elfogadott  államcél,  amely   a
bűnmegelőzéssel  is  elválaszthatatlan  kapcsolatban  áll;  a
droghasználattal   együtt   járó   fertőzések    veszélyeinek
(hepatitis,  AIDS) elhárítása pedig a költség-haszon  elemzés
alapján is az egész társadalom érdekét szolgálja.


    Elengedhetetlen  azonban a büntetőjogi  helyzet  törvényi
szinten  történő  tisztázása, azaz annak  kimondása,  hogy  a
fogyasztáshoz és a leszokáshoz nyújtott ilyen segítség esetén
a     büntetőjogi     következmények    nem    alkalmazhatók.
Nélkülözhetetlen   annak  jogszabályi   rendezése,   hogy   a
programok   elérhetőségét  biztosító  helyiségek  működésének
engedélyezése  mely  hatóság hatáskörébe  tartozik  és  ilyen
szolgáltatás  nyújtására milyen feltételek  mellett  kerülhet
sor.  A  Btk.  szintjén ehhez hozzátartozik a segítségnyújtás
határainak  kijelölése, és az ebben részt  vevők  büntetőjogi
felelősségének  előzetes  tisztázása,  azaz   a   szerepüknek
megfelelő  büntethetőségi  akadályok  rendszerének  láthatóvá
tétele.  Az a kiszolgáltatottság, amely jelenleg fennáll,  az
Alkotmány  70/A.  § (1) bekezdésébe ütközően  diszkriminatív,
minthogy   az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdéséből  következő
jogbiztonság   követelményével   ellentétes    a    hatóságok
fellépésének esetlegessége az egyes programokkal, illetve  az
ezeket biztosító civil szervezetekkel szemben. A jogbiztonság
hiánya  pedig  a  programok  megteremtésében,  fenntartásában
résztvevő  személyek esetében – a büntetőjogi  fenyegetettség
fenntartásával  –  az Alkotmány 8. § (1) –  (2)  bekezdésének
sérelméhez is vezet.


    Az   Alkotmánybíróság   az   Alkotmány   8.   §   (1)-(2)
bekezdésével     kapcsolatban     működésének      kezdetétől
hangsúlyozta,  hogy  ez  „az  az  alaprendelkezés,  amely   a
jogállamiság  általános normatív tartalmán túl  […]  védi  az
egyént  a  büntetőjogi eszközöknek az állam  általi  önkényes
felhasználása  ellen.” [42/1993. (VI. 30.) AB határozat,  ABH
1993, 300, 304.] Így az anyagi és eljárásjogi szabályoknak  –
ezen belül a büntethetőségi akadályok rendszerének is – ezzel
az alkotmányos rendelkezéssel összhangban kell állniuk.


    A  segítő programok szabályozatlansága és az abban  részt
vevők     jogi    helyzetének    tisztázatlansága     folytán
alkotmányellenes  jogalkotói mulasztás  áll  fenn.  Ezért  az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően  az  Abtv.
49.  §  (1) bekezdésének első fordulata alapján – a határozat
V.  fejezetének 4. pontjában kifejtettekre is  figyelemmel  –
azt  hivatalból  megállapította, és kötelezte a  törvényhozót
annak  a  rendelkező részben megállapított  határidőn  belüli
megszüntetésére.


                             IX.


    1.  A határozat nem vizsgálta azoknak a szabályoknak (pl.
reklám) alkotmányossági kérdéseit, amelyek ma már nem  részei
a Btk. szabályainak.


    Az   Alkotmánybíróság  hatáskörébe   főszabályként   csak
hatályos   jogszabályok  utólagos  vizsgálata   tartozik.   A
hatályon  kívül  helyezett  jogszabály  alkotmányosságát   az
Alkotmánybíróság  csak  az  Abtv.  38.  §-a  szerinti   bírói
kezdeményezés,   vagy   a   törvény   48.   §-ában    foglalt
alkotmányjogi   panasz   esetén,  vagyis   azaz   kivételesen
vizsgálja  [160/B/1996. AB határozat, ABH  1999,  875,  876.,
1378/B/1996. AB határozat, ABH 2001, 1609, 1610.; 418/B/1997.
AB   határozat,   ABH  2002,  1627,  1629.;  417/H/2003.   AB
határozat, ABK 2004, május, 470-471.].


    Minthogy  az  indítvány nem bírói  kezdeményezés  és  nem
alkotmányjogi  panasz, ezért az Alkotmánybíróság  a  hatályon
kívül  helyezett Btk. rendelkezésekkel összefüggő eljárást  –
az  Abtv.  20. §-ára, valamint az Alkotmánybíróság ideiglenes
ügyrendjéről  és  annak közzétételéről szóló,  módosított  és
egységes  szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat
31. § a) pontjára figyelemmel – megszüntette.


    2.  A  kábítószer-fogyasztással  kapcsolatos  büntetőjogi
tilalmakra  vonatkozó  indítványok (korábbiakban  kifejtettek
szerinti)   elutasítására  figyelemmel  az   Alkotmánybíróság
elutasította     a    jogerősen    lezárt    büntetőeljárások
felülvizsgálatának elrendelését is.


    3.  A  határozat  közzétételére vonatkozó rendelkezés  az
Abtv. 41. §-án alapul.


Budapest, 2004. december 13.

 

                      Dr. Holló András
                 az Alkotmánybíróság elnöke


   Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
   alkotmánybíró                             alkotmánybíró


   Dr. Erdei Árpád                     Dr. Harmathy Attila
   előadó alkotmánybíró                      alkotmánybíró


   Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
   alkotmánybíró                             alkotmánybíró


   Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
   alkotmánybíró                             alkotmánybíró

 

Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye


    A  többségi  határozat  rendelkező részének  7.,  9.,10.,
11., 12., 13., és 14., pontjaiban foglalt rendelkezésekkel és
az ezekhez kapcsolódó indokolásokkal egyetértek.


    Nem  értek  azonban egyet a többségi határozat rendelkező
részének 1., 2., és 3. pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel,
valamint  a  4., 5., 6., és 8. pontjaiban foglalt mulasztások
megállapításával és az ezekhez tartozó indokolásokkal.


    1.  A  többségi határozat rendelkező részének 1., 2.,  és
3.  pontjaiban foglalt megsemmisítésekkel álláspontom szerint
az   Alkotmánybíróság  „kodifikációs  rendteremtő  funkciójú”
normakorrekciót végez, mely előre nem látható és  nem  kívánt
jogkövetkezményekkel járhat.
A  rendelkező  rész  1.  pontjában foglalt  ex  nunc  hatályú
mozaikos    megsemmisítés    („hatósági    engedéllyel    nem
rendelkezőnek”,  illetve „hatósági engedély nélkül”  törvényi
szövegrészek  megsemmisítése) megváltoztatja  a  Btk  282.  §
(1)  bekezdésében, a 282/A. § (1) bekezdésében,  a  282/B.  §
(1)  bekezdésében,  a  282/C. §  (1)  és  (2)  bekezdéseiben,
valamint a 283/A. § (1) bekezdésében foglalt büntető törvényi
tényállásokban szabályozott elkövetési magatartásokat.


    Álláspontom  szerint  ezzel  az  Alkotmánybíróság   olyan
negatív  jogalkotást végez, amellyel „beleír” a Btk.  különös
részében  szabályozott  büntető törvényi  tényállásokba  (új,
eddig nem szabályozott elkövetési magatartásokat állapít meg)
oly   módon,   hogy  kiszélesíti  a  büntetőjogi   felelősség
megállapíthatóságát.


    Nézetem   szerint   ez   a   hatásában   kiszámíthatatlan
normakorrekció    olyan    törvényhozói     aktivizmus     az
Alkotmánybíróság  részéről, amellyel –  szándéka  ellenére  –
jogbizonytalanságot,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
foglalt  jogbiztonság alkotmányos elvének  sérelmét  idézheti
elő.


    Határozott  álláspontom  az, hogy az  Alkotmánybíróságnak
nem  feladata  a  Btk.  – kábítószerrel  visszaélés  törvényi
tényállására vonatkozó – hatályos büntetőjogi szabályozásának
az  újraszabályozása (újrakodifikálása), a kodifikációs hibák
kijavítása. A kodifikációs hibák kijavításának előkészítése a
szakmai   kodifikációs  bizottságokra,  a  törvényi   szinten
indokolt  módosítások  végrehajtása  pedig  a  törvényhozásra
tartozik.


    A   Btk.  283.  §  (1)  bekezdésének  b)  pontjában,   c)
pontjában és d) pontjában, valamint az e) pont 2. alpontjában
és  ugyanezen  paragrafus (2) bekezdésében  foglalt  törvényi
rendelkezések   ex   nunc   hatályú   megsemmisítésével    az
Alkotmánybíróság     büntethetőséget     kizáró      törvényi
rendelkezéseket  semmisít meg, aminek következtében  azok  az
elkövetési  magatartások,  amelyek  eddig  a  büntethetőséget
kizáró okok miatt nem voltak büntethetők, ezután büntethetővé
válnak.   Ezáltal  az  Alkotmánybíróság  –  a   kábítószerrel
visszaélés  törvényi tényállását megváltoztatva – kiszélesíti
a büntetőjogi felelősség körét.
A   Btk.   286/A.   §  (2)  bekezdésében  foglalt   értelmező
rendelkezések pro futuro hatályú megsemmisítésénél a többségi
határozat indokolása nem ad kellő súlyú alkotmányos indokot a
megsemmisítésre.


    Álláspontom  szerint az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésében
foglalt jogbiztonság (az ennek részét képező normavilágosság)
alkotmányos  követelményének a sérelme a  többségi  határozat
rendelkező  részének 1-3. pontjaiban foglalt megsemmisítéssel
érintett    törvényi   szövegrészekhez,   illetve    törvényi
rendelkezésekhez  kapcsolódóan fel sem  merül.  Nem  vitatom,
hogy a megsemmisített törvényi szövegrészek, illetve törvényi
rendelkezések,    az    ebben    foglalt    egyes    fogalmak
(meghatározások)   felvethetnek  jogértelmezési   kérdéseket,
illetve,  hogy  az  egyes  fogalmak  meghatározásánál  vannak
hiányosságok,  pontatlanságok, azonban ezek nem  érik  el  az
alkotmánybírósági alkotmányvédelem szintjét.


    A   rendelkező   rész   1-3.  pontjaiban   megsemmisített
törvényi   rendelkezésekhez   kapcsolódó   indokolás    olyan
kodifikációs   hibákra,  hiányosságokra  és  pontatlanságokra
alapít  megsemmisítést, amelyek álláspontom szerint nem  érik
el az alkotmányellenesség szintjét.


    Véleményem    szerint    a    megsemmisített     törvényi
rendelkezések rendelkeztek azzal az átláthatósággal, amely az
indítványokban     felvetett     jogértelmezési      kérdések
jogalkalmazói jogértelmezéssel való eldöntéséhez szükségesek,
az alkotmányossági szintet el nem érő, szakmailag indokolható
kodifikációs korrekciókat a jogalkotóknak kell elvégezni,  ez
nem az Alkotmánybíróság feladata.


    Álláspontom   szerint  a  rendelkező  rész   1.   és   2.
pontjaiban foglalt ex nunc hatályú megsemmisítések, továbbá a
3.   pontban   foglalt   pro  futuro  hatályú   megsemmisítés
alkotmányosan indokolatlan beavatkozást jelent a Btk. különös
részében    szereplő   kábítószerrel   visszaélés    törvényi
tényállásába,   nem   teszi   egyértelműbbé   a   büntetőjogi
felelősség  megállapíthatóságát a  megsemmisítéssel  érintett
törvényi    tényállások   esetében,   hanem    éppen    ezzel
ellenkezőleg,  egy  következményeiben előre  nem  látható,  a
jogalkalmazó  szervek  számára  nagyfokú  jogbizonytalanságot
eredményező helyzet kialakulásához vezethet.


    Alkotmányossági  szintet el nem  érő  kodifikációs  hibák
korrekciója  érdekében  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésében
meghatározott     jogállami     követelményből     levezetett
jogbiztonságra (normavilágosságra) hivatkozással nem lehet  a
kábítószerrel  visszaélés  törvényi tényállásához  kapcsolódó
értelmező     rendelkezéseket    pro     futuro     hatállyal
megsemmisíteni,   a   törvényi  tényállásokban   szabályozott
elkövetési magatartásokat megváltoztatni és a büntethetőséget
kizáró okok körét leszűkíteni.


    A      többségi     határozat     alapján     megvalósuló
alkotmánybírósági törvényhozási aktivizmus alkotmányosan  nem
indokolható beavatkozást jelent a Btk. különös részi törvényi
szabályozásába.


    2.  A többségi határozat rendelkező részének 4., 5.,  6.,
és   8.   pontjaiban  foglalt  alkotmányellenes   mulasztások
megállapítását,   és  az  ezekhez  kapcsolódó   indokolásokat
szintén nem tudom elfogadni.


    Az  Alkotmánybíróság többségi határozatának a  rendelkező
rész   4.,   5.,   6.,   és   8.   pontjaiban   megállapított
mulasztásokhoz  kapcsolódó indokolási részei nem  meggyőzőek,
nem adják kellő súlyú alkotmányos indokát az alkotmányellenes
mulasztás megállapításának.


    A   rendelkező   rész   4.  és  5.  pontjában   felhívott
nemzetközi egyezményekhez, illetve a rendelkező rész 6. és 8.
pontjaiban    a    Btk.   282-283/A.   §-aihoz   kapcsolódóan
megállapított    mulasztások   véleményem    szerint    olyan
kodifikációs  problémákra  (zavarokra)  vezethetőek   vissza,
amelyek nem érik el az alkotmányos jogvédelem szintjét, ebből
következően alkotmányellenes helyzet kialakulását sem  idézik
elő.


    Ezeknek   az  alkotmányossági  problémát  fel  nem   vető
kodifikációs problémáknak a kezelése és megoldása kívül  esik
az Alkotmánybíróság hatáskörén.
A  rendelkező rész 4., 5., 6., és 8. pontjaiban megállapított
mulasztások    –   különösen   a   hivatalból   megállapított
mulasztások – nem lehetnek eszközei a kodifikációs  problémák
orvoslásának,      az      Alkotmánybíróság       mulasztások
megállapításával az alkotmányos jogvédelem  szintjét  el  nem
érő  kodifikációs problémákat nem emelhet fel alkotmányossági
szintre,  nem  állapíthat meg ezekre  nézve  alkotmányellenes
mulasztást.


    A  rendelkező  rész  4. pontja véleményem  szerint  olyan
törvényalkotói   mulasztásra  hivatkozik,  ami   nem   jelent
alkotmányellenességet,   hanem   legfeljebb    a    felhívott
nemzetközi  szerződésekkel kapcsolatban  fennálló  ellentétet
idézhet  elő, ami nem azonos az Alkotmánybíróság  hatáskörébe
tartozó alkotmányellenes mulasztás megállapításával.
A nemzetközi jogba ütköző mulasztás (kodifikációs hiányosság)
megállapítására  álláspontom szerint  az  Alkotmánybíróságnak
nincs  hatásköre, és az ilyen alkotmányossági  problémát  fel
nem  vető  kodifikációs problémák alkotmányellenes  mulasztás
megállapítását nem eredményezhetik.
A  belső jog és a nemzetközi jog összhangját biztosító  belső
kodifikáció a jogalkotó feladata, ezt a feladatot nem  veheti
át  a  jogalkotó  szervektől az Alkotmánybíróság  mulasztások
megállapításával, mert erre nincs hatásköre.


    A  rendelkező  rész 5. pontjában megállapított  mulasztás
tekintetében  véleményem szerint az indokolás  nem  ad  kellő
súlyú  alkotmányos indokot arra, hogy az Egységes  Kábítószer
Egyezmény  I-IV.  listáinak  eredeti  és  mindenkor  hatályos
(módosított) szövegét, továbbá a Pszichotróp Egyezmény  I-IV.
listáinak  a  szövegét miért kellett volna  törvényi  szinten
kihirdetni  a  jogalkotónak  és arra  sem,  hogy  a  törvényi
jogforrási  szintű kihirdetés kötelezettsége mely  alkotmányi
rendelkezésből   és   milyen   indokolással   vezethető   le.
Álláspontom  szerint a fent hivatkozott listák kihirdetésével
összefüggő,  alkotmányossági szintet el nem érő  kodifikációs
problémák  a  kábítószerrel visszaélés törvényi tényállásának
egyértelműsége  és  alkotmányossága megítélése  szempontjából
relevanciával egyébként sem bírnak.


    Mindezekre    tekintettel   az   Alkotmánybíróságnak    a
rendelkező  rész  4.,  5.,  6.,  és  8.  pontjaiban   foglalt
alkotmányellenes    mulasztásokat    nem    kellett     volna
megállapítani.


    Budapest, 2004. december 13.
                                            Dr. Bihari Mihály
                                                alkotmánybíró


Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye


    A  határozat rendelkező részének 1-8. pontjával nem értek
egyet. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában először fordul  elő,
hogy  a testület – megsemmisítve a Btk. több rendelkezését  –
azonnali  hatállyal büntetendővé nyilvánít, egyúttal határidő
megállapításával   büntetni  rendel   olyan   magatartásokat,
amelyek  esetében  a  törvényhozó  nem  tartotta  feltétlenül
indokoltnak  a büntetőjogi felelősségre vonást. A  büntetendő
cselekmények  kibővítésére  alkotmányos  indokok  nélkül,  az
állam büntetőhatalmának túlzott kiterjesztésével, valamint  a
jogbiztonság sérelmével került sor.


                             I.


    1.  Az Alkotmánybíróság határozata az Alkotmány 54. § (1)
bekezdéséből következő egyéni önrendelkezési jog és az  állam
büntetőhatalmának    értelmezésén    alapul.    A    többségi
határozattal egyetértek abban, hogy az Alkotmány  54.  §  (1)
bekezdése   nem   biztosít  alanyi  jogot  a  jogszabályokban
„kábítószereknek”  nevezett anyagok fogyasztására,  vagyis  a
„mámorhoz való jog” nem alapvető jog. Ennek okát abban látom,
hogy  az  Alkotmány  az  egyének  különösen  fontos  érdekeit
részesíti  kiemelt,  alapjogi  védelemben.  A  drogok  és   a
pszichotrop   anyagok  fogyasztása  azonban   –   a   vallási
rítusokat,  valamint a nélkülözhetetlen orvosi  felhasználást
leszámítva – nem tekinthető olyan kiemelkedő egyéni érdeknek,
vagy  az  autonómiát  kifejezésre  juttató  olyan  döntésnek,
amelyet    különleges    alkotmányos    garanciákkal     kell
körülbástyázni,  és  amelynek intézményes  védelme  az  állam
feladata.   Éppen  ellenkezőleg:  nyilvánvaló   egészségügyi,
gyermekvédelmi  és  más alkotmányos érvek szólnak  az  egyéni
cselekvés szabadságát korlátozó állami szabályozás mellett.


    Az    Alkotmány   2.   §   (1)   bekezdéséből   következő
„alkotmányos  büntetőjog”  elvei,  valamint  a   8.   §   (2)
bekezdéséből származó alapjog-korlátozási feltételek  alapján
külön  alkotmányossági megítélés alá tartozik  a  büntetőjogi
beavatkozás.  A büntetőeljárással szükségképpen  együtt  járó
alapjog-korlátozások,  a  kriminális   szankciók   súlyossága
(különösen   a  szabadságvesztés  lehetősége),  valamint   az
eljárás  és  a büntetések megbélyegző hatása azt  indokolják,
hogy     az    Alkotmánybíróság    az    alapjog-korlátozások
szükségességi-arányossági   tesztjét   alkalmazza   a    Btk.
Visszaélés kábítószerrel cím alatt található rendelkezéseinek
alkotmányossági  vizsgálatakor.  Ezt  –  szakítva  a  korábbi
gyakorlattal  –  a  többségi határozat  is  elismeri,  de  az
arányosság  kérdésében  én  más  következtetésre   jutok.   A
testület éppen azt az alapelvi részt hagyja figyelmen kívül a
Német Szövetségi Alkotmánybíróság – egyébként sok tekintetben
követett   –   kannabisz-döntéséből,  amelyet   az   alapjog-
korlátozás  szempontjából  a  leglényegesebbnek   tartok:   a
csekély  mennyiségű tiltott drogok alkalomszerű,  saját  célú
fogyasztásának büntetendővé nyilvánítása azért nem  sérti  az
aránytalan állami beavatkozás tilalmát, „mert a törvényhozó a
bűnüldöző   szervek  számára  lehetővé   tette   a   büntetés
kiszabásának  vagy  a  bűncselekmény üldözésének  mellőzését.
Ezáltal  a  törvényhozó tekintettel volt  a  csekély  mértékű
jogellenességre és az elkövető bűnösségének alacsony fokára.”
(BVerfGE 90, 145.)


    A  többségi határozat önmagában véve arányosnak tekinti a
kivételt     nem    engedő    büntetőjogi    szankciórendszer
alkalmazását.   Véleményem  szerint   csak   az   úgynevezett
„elterelés”,  valamint  a  büntetés mellőzésére  szolgáló,  a
jogalkalmazói   mérlegelés   lehetőségét   biztosító    egyéb
jogintézmények   fennállása  esetén   arányos,   és   ezáltal
alkotmányos a büntetőjogi szabályozás.


    2.1.     Az    arányosság    kérdésében    megfogalmazott
különvéleményem  azon  alapul, hogy a  többségi  határozattól
eltér  az álláspontom a különböző drogok egyéni és társadalmi
veszélyeinek      alkotmányossági      megítéléséről.      Az
Alkotmánybíróság az európai kultúra részének  minősítette  az
alkoholt,  a  nikotint  és a kávét, amelyekkel  a  társadalom
„megtanult”  együtt élni, s ezeket a szereket  a  testület  a
kábítószereknél sokkal kevésbé veszélyesnek nyilvánította.  A
határozat  szerint a kábítószereket egy társadalmi  kisebbség
fogyasztja, a használatnak nincsenek hagyományai, miközben  a
kábítószerek   rendkívül  veszélyesek   az   egyénre   és   a
közösségre.


    A  kábítószerek  okozta  egyéni  és  társadalmi  ártalmak
jelentősége   kétségbevonhatatlan.   Ugyanakkor   vitatom   a
többségi   határozat  megközelítésmódját,  az  egyes   szerek
összehasonlítását  és  a levont következtetéseket.  Az  állam
semlegességének   a   határozatban  is   felbukkanó   elvéből
értelmezésem  szerint  az  következik,  hogy  a   büntetőjogi
tilalom  és  szankció  alkotmányossága  szempontjából   nincs
jelentősége a tiltott cselekvés társadalmi hagyományainak  és
annak,  hogy  milyen széles körben terjedt  el  a  büntetendő
magatartás.  Az  állam nem ítélheti meg  hátrányosan  a  szűk
körben követett szokásokat, a többségi hagyománytól különböző
magatartásokat pusztán a többségi felfogástól való  eltérésük
miatt.


    A     tiltott    drogok    fogyasztása    esetében     az
Alkotmánybíróság   kiinduló   feltételezését   is    vitatom.
Magyarországon   a   kábítószer-fogyasztás   nem   egy   szűk
társadalmi  csoport  deviáns  viselkedése.  2002-ben  végzett
országos  felmérés  szerint  a 15-17  éves  diákok  21,5  %-a
használt   már  tiltott  drogot.  (Jelentés  a  magyarországi
kábítószerhelyzetről. 2003. Budapest, Gyermek-, Ifjúsági-  és
Sportminisztérium, 2003, 54.) A fővárosban 2001 óta  a  18-35
ivesek  több  mint 30 %-áról mondható el, hogy már  kipróbált
tiltott drogot. (Uo. 57.) 2003-ban végzett országos vizsgálat
kimutatta,  hogy  a  18-65  évesek 6,5  %-a  fogyasztott  már
kábítószert.  (Paksi Borbála: Drogok és felnőttek.  Budapest,
L’Harmattan,  2003,  40.)  Tehát a magyar  társadalom  széles
körét érintő szociális kérdésről van szó.


    Vitatom  azt az előfeltevést is, amely nem vet számot  az
alkoholfogyasztás  és  a  dohányzás miatti  hátrányokkal.  Az
elmúlt  három  évtizedben  az összhalálozás  10,  4  %-át  az
alkohol,  19,6 %-át a dohányzás okozta. (Az alkohol hatása  a
halandóságra   1970-99   között   Magyarországon.   Budapest,
Központi Statisztikai Hivatal, 2003, 7.; A dohányzás hatása a
halandóságra   1970-99   között   Magyarországon.   Budapest,
Központi  Statisztikai Hivatal, 2002, 7.)  2003-ban  közel  1
millióra  becsülték az alkoholbetegek (alkoholisták)  számát.
(Magyar  Statisztikai  Zsebkönyv,  2003.  Budapest,  Központi
Statisztikai   Hivatal,  2004,  115.)  Az   alkoholfogyasztás
nemcsak  az  ember  saját halálában juthat  szerephez,  hanem
mások életének és egészségének veszélyforrása is lehet. 2003-
ban  az  ittasan  okozott közúti közlekedési balesetek  közül
2451 járt személysérüléssel vagy halállal. (Uo. 123.) Az 1990-
98  közötti  időszakban elkövetett valamennyi ismertté  vált,
halált  okozó  élet elleni bűncselekmény elkövetőjének  több,
mint  20 %-a a cselekmény elkövetésekor közepes, vagy  súlyos
alkoholos  befolyásoltság alatt volt, és az elkövetők  csupán
20%-a   volt   józan   életvitelű.  (Dr.   Kránitz   Mariann:
Zárójelentés a rendszerváltást követően – 1990-1998 között  –
elkövetett  emberölések IM-OKRI közös kutatásáról.  Budapest,
Országos  Kriminológiai Intézet Bűnözéskutatási Osztály,  33.
Kézirat.)


    Mindezek miatt a többségi határozatban foglalt érvek  nem
elégségesek  a  tiltott  és  a  nem  tiltott  drogok  közötti
különbségek  kimutatására és az alkotmányjogi következtetések
levonására.


    2.2.  A  határozat szerint a fogyasztók – azon túl,  hogy
testi egészségük súlyosan károsodik – elveszítik belátási  és
döntési  képességüket, emellett a kábítószerek  a  fogyasztók
környezetére és az egész társadalomra nézve is olyan hátrányt
jelentenek,   amely   megalapozza  a  kivételt   nem   engedő
büntetőjogi szankciórendszer igénybe vételét. A tiltott és  a
nem   tiltott   drogok   közötti  különbségtételhez   hasonló
leegyszerűsítésnek   tartom  a  különféle   kábítószerek   és
pszichotrop anyagok differenciálatlan minősítését. Ezeknek  a
szereknek  ugyanis  eltérő  a  hatásmechanizmusuk,  különböző
módon  és  mértékben hatnak az ember tudatállapotára  és  így
önrendelkezési  képességére. A kábítószernek nevezett  drogok
nem azért alkotnak közös halmazt, mert más szerekétől eltérő,
egymáséval megegyező kémiai tulajdonságaik vannak, hanem maga
a  jogi minősítés, a büntetőjogi tilalom egységesíti ezeket a
szereket.  A többségi határozatban is hangsúlyozott megfelelő
tájékozottság  ellen  hat  és  az  érvelés  meggyőző   erejét
csökkenti,  ha az Alkotmánybíróság a kábítószer-fogyasztáshoz
egységesen a halálos következmény képét társítja.


    A  többségi  határozat  az egységes  kábítószer-szemlélet
alapján   jut  arra  a  következtetésre,  hogy  a  fogyasztók
elveszítik  belátási  képességüket, autonómiájukat,  ezért  a
tiltás  nem  korlátozza,  hanem ellenkezőleg:  biztosítja  az
önrendelkezési jogot. A felfogás mindkét részét  vitatom:  1.
önmagában  az  alkalmi  fogyasztás és  a  drogfüggés  közötti
kétségtelen  különbségből  következik,  hogy  nem  tekinthető
minden   esetben  az  autonómiát  nélkülöző  választásnak   a
kábítószer-fogyasztó  személy  döntése.  2.  Ha   viszont   a
kábítószer-fogyasztó valóban elveszíti szabad  döntéshozatali
képességét,   akkor  válik  a  legkevésbé   indokolhatóvá   a
fogyasztásért    való    büntetőjogi   felelősségre    vonás.
Alkotmányosan  nem látom igazoltnak, hogy az ilyen  fogyasztó
érdekét  szolgálja,  vagyis neki az  a  jó,  ha  megbüntetik.
(Győrfi   Tamás:   Drogfogyasztás  és   önrendelkezési   jog.
(http://www.uni-miskolc.hu/~wwwjuris/drogfogyasztas.pdf 16.)


    A   differenciált  megközelítést  tartom  indokoltnak   a
kábítószerek   okozta   társadalmi  hátrányok   alkotmányjogi
vizsgálatánál is. A kábítószerek nemcsak az egyén egészségére
hatnak   ártalmasan,   hanem  az  egész  társadalomra   nézve
hátrányos  következményekkel járnak. Ahogy a Német Szövetségi
Alkotmánybíróság   fogalmazott:  „a   társadalmi   együttélés
formálása  a  tét.” (BVerfGE 90, 145, 174.)  A  büntetőjog  –
határozatban   is   említett  –  „ultima  ratio”   jellegéből
következően   abból  kell  kiindulni,  hogy  a   magatartások
helytelenítése,  valamint a társadalmi  hátrányok  lehetősége
önmagában nem elégséges indok a büntetőjog alkalmazására. Egy
cselekmény  kriminalizálásához az államnak súlyos  társadalmi
hátrányok veszélyét vagy bekövetkezését kell bizonyítania.  A
kábítószer-fogyasztó   magatartásával   súlyos    hátrányokat
(„károkat”)  okozhat másoknak, de a hátrány okozásának  egyes
elszigetelt   esetei   (például   felelőtlen    szülő    vagy
megbízhatatlan  munkavállaló lesz,  többletköltséget  okoz  a
társadalombiztosításnak) alkotmányosan nem indokolják  minden
fogyasztó   büntetését.  (Győrfi  Tamás:   i.m.   11-12.)   A
büntetőjogi   szankciót  álláspontom  szerint  a  kábítószer-
fogyasztás  kummulatív  hatásai  indokolhatják:  egy  személy
magatartása önmagában még nem okoz büntetőjogilag értékelhető
társadalmi hátrányt, nem veszélyezteti súlyosan a közösséget,
de  együttesen  –  különösen, ha sokan fogyasztanak  jelentős
ártalmakkal  járó,  tiltott  drogot  –  már  komoly  veszélyt
jelentenek a társadalmi együttélésre.


    Összességében  egyetértek a többségi határozattal  abban,
hogy  a  kábítószerek, az alkohol és más szerek használatának
eltérő  jogi  megítélése nem sérti az Alkotmány  70/A.  §-át.
Ugyanakkor  az  Alkotmány  2. § (1)  bekezdéséből  levezetett
„alkotmányos  büntetőjog” elvei és a  8.  §  (2)  bekezdésből
következő   alapjog-korlátozási  feltételek   (szükségességi-
arányossági  követelmények) alapján úgy ítélem  meg,  hogy  a
törvényhozás  a  közérdek védelmében,  absztrakt  veszélyekre
hivatkozva  csak  két  feltétel együttes  teljesülése  esetén
fenyegetheti büntetéssel a drogfogyasztást: 1. a  büntetőjogi
fenyegetettségnek   az   egyes  szerek   valós   veszélyeinek
mértékéhez kell igazodnia. A jogalkotás során számításba kell
venni  az  egyes  szerek  tulajdonságairól,  különösen   azok
egészségkárosító     hatásairól    kialakított     tudományos
ismereteket.  A  szabályozás  alapjául  szolgáló  körülmények
változásait  figyelemmel kell kísérni,  és  az  új  ismeretek
alapján mérlegelni kell a változtatás szükségességét. 2. Ha a
törvényhozó   nem   konkrét  veszélyekre  vagy   még   inkább
sérelmekre   alkot  büntetőszabályt,  akkor  a  jogalkalmazás
számára  tág  teret  kell biztosítani a  konkrét  körülmények
mérlegelésére,   különös  tekintettel   a   speciálprevenciós
célokra  és  a drogfüggők gyógykezeléséhez fűződő  egyéni  és
társadalmi  érdekre.  A  kábítószer  tulajdonságai,  használt
mennyisége,   a   jogsérelem  módja,   valamint   a   veszély
szempontjából releváns egyéb körülmények figyelembe vételével
a  védett  közérdek veszélyeztetése olyan csekély mértékű  is
lehet, hogy az elkövető megbüntetése (ami a szabadságjogainak
szükségszerű    korlátozásával   jár)    aránytalan,    ezért
alkotmányellenes szankciónak minősülhet.


                             II.


    Az  Alkotmánybíróság  formai érvekkel,  a  jogbiztonságra
hivatkozva  semmisítette  meg a  vizsgált  rendelkezések  egy
részét,  illetve  a  jogbiztonságra alapozva  állapított  meg
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet. A  többségi
határozat  a  „hatósági engedély” fogalmának határozatlansága
miatt     alkotmánysértőnek    minősítette    a    Visszaélés
kábítószerrel  cím alatti kerettényállásokat, és  a  hatósági
engedélyre    utaló    szövegrészeket   azonnali    hatállyal
megsemmisítette. A többségi határozat az „együttesen  történő
kábítószer-fogyasztás”      fogalmának      bizonytalanságára
hivatkozva  azonnali hatállyal megsemmisítette az úgynevezett
„elterelést”,  vagyis a drogfüggők és az  alkalmi  fogyasztók
számára  a  büntetés helyett a gyógykezelés vagy a  megelőző-
felvilágosító    szolgáltatás    lehetőségét    meghatározott
feltételekkel lehetővé tevő rendelkezések jelentős részét.  A
többségi  határozat szerint a Btk. 282.-283/A. §-ai sértik  a
jogbiztonságot,  mert  nem  megfelelően  határozzák  meg   az
elkövetési   tárgyat  és  az  elkövetési  magatartásokat.   A
megsemmisített szabályokat nem tartom alkotmányellenesnek,  a
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
megalapozatlannak ítélem, az azonnali hatályú  megsemmisítést
pedig   az   Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdésében   rögzített
jogállamiság sérelmének tekintem.


    1.  Amikor  az  Alkotmánybíróság az Alkotmány  2.  §  (1)
bekezdésére  hivatkozva azt követeli meg, hogy a  jogszabályi
rendelkezés   kizárólag  egyféleképpen  legyen  értelmezhető,
akkor  Herbert L. A. Hart előtti jogértelmezési kánont követ.
Az   „egyféleképpen  értelmezhetőség”  követelménye   alapján
minden  jogszabályt meg lehetne semmisíteni, ugyanis ennek  a
követelménynek  egyetlen  jogszabály  sem  felelhet  meg.   A
jogszabályokban   rögzített   rendelkezések   ugyanis   olyan
„általános   osztályozó  terminusok”  („jármű”,  „szerződés”,
„fél”)   amelyek  alkalmazási  köre  sohasem  lehet  teljesen
határozott.    Az    általános    szabályok    révén     való
cselekvésszervezés szisztematikusan termeli a  határeseteket,
amelyeknél    a    szabály   alkalmazása    elkerülhetetlenül
problémássá  válik,  és ez alól a büntetőjogi  szabályok  sem
kivételek.  (Herbert  Lionel Adolphus Hart:  A  jog  fogalma.
Budapest, Osiris, 1995, 146.; Vö. Bódig Mátyás: Jogelmélet és
gyakorlati  filozófia. Jogelméleti módszertani vizsgálódások.
Miskolc,  Bíbor,  2004,  338.  és  köv.)  Ezért  önmagában  a
„hatósági   engedély”,  az  „együttesen  történő  kábítószer-
fogyasztás”   és  más  rendelkezések  határozatlansága   vagy
többféle   értelmezési  lehetősége  nem   elegendő   érv   az
alkotmányellenesség     megállapításához     A     Visszaélés
kábítószerrel cím alatti rendelkezésekben használt  mindegyik
kifejezésről  kimutatható, hogy többféleképpen értelmezhető.)
Álláspontom  szerint  a  jogállamiság  sérelmét  akkor  lehet
megállapítani,  ha a „többértelműségen” túl  további,  érdemi
kifogások   is   megfogalmazhatók.   Például:   a    vizsgált
büntetőjogi  szabály  határozatlansága a jogalkalmazás  során
olyan   súlyos  zavarokat  okozott  (vagy  annak  a  veszélye
kimutatható),    amely   a   jogorvoslati   rendszerben,    a
jogalkalmazás  egységesítésére szolgáló  eszközök  révén  sem
szüntethető    meg;    a   határozatlan   tartalmú    szabály
alkalmazásával  személyek  indokolatlan  hátrányt  szenvednek
(vagy annak a veszélye kimutatható).


    2.  A  többségi határozat szerint az együttes  elkövetési
forma  nem  azonosítható  a Btk.-ban lévő  társas  elkövetési
formákkal,  és  bizonytalan tartalma  miatt  a  jogalkalmazás
során   zavarokat  okozhat.  Az  Alkotmányból   azonban   nem
következik, hogy a Btk. módosításakor kizárólag a  törvényben
már   szereplő  fogalmakat  kell  használni.  Az  új  fogalom
dogmatikai  és jogalkalmazási bizonytalanságait  a  határozat
csupán   deklarálja,   de  nem  támasztja   alá   jogirodalmi
hivatkozással,  a bírói gyakorlatból vett példával  vagy  más
módon.  A  Btk.  értelmezésére az  Alkotmánybíróságnak  nincs
monopóliuma, s a bírósági rendszeren belül megfelelő eszközök
állnak rendelkezésre az ítélkezési gyakorlat egységesítésére.


    3.1.  A  „hatósági engedély” szövegrészt tartalmazó  282.
§,  282/A.  §,  282/B.  §,  282/C. §,  valamint  a  283/A.  §
kerettényállások.  Az  Alkotmánybíróság  az  1026/B/2000.  AB
határozatában   megállapította,   hogy   a   kerettényállásos
kodifikációs   technika  önmagában  és  általánosságban   nem
alkotmányellenes,  míg  a  bűncselekmény   mindenki   számára
felismerhető   a  világos,  érthető  és  értelmezhető   norma
következtében.  (ABH  2003 II., 1296,  1299.)  A  büntetőjogi
norma  lényege véleményem szerint nem az, hogy megfogalmazza,
mi a jogszerű magatartás, illetve annak feltételei, hanem az,
hogy  kiderüljön  a  szabályból,  hogy  mi  a  büntetőjogilag
tilalmazott  cselekmény.  A  Btk.  rendelkezéseiből  mindenki
számára  megállapítható,  hogy amennyiben  hatósági  engedély
nélkül  valósítja meg az elkövetési magatartások bármelyikét,
akkor   bűncselekményt  követ  el.  A  jogkövető   magatartás
feltételeinek részletezése álláspontom szerint  nem  tartozik
az alkotmányos büntetőjog formai kritériumai közé.


    3.2.  A  többségi  határozat  szerint  nyilvánvaló,  hogy
azokra  a  Btk.-ban  elkövetési magatartásként  meghatározott
tevékenységfajtákra,   amelyek  a  –  többségi   határozatban
felsorolt – kormányrendeletben nem szerepelnek, engedély  nem
is  kérhető,  és  más  hatósági aktus  sem  követelhető  meg.
Minthogy pedig számos elkövetési magatartás ilyennek minősül,
ezek  esetében  a  hatósági  engedély  mint  tényállási  elem
előírása  éppen a büntethetőséget zárja ki, azaz  a  mögöttes
joganyagnak  a  Btk.-val  való  aszinkronitása  éppen   annak
irvényesülését rontja le. Véleményem szerint  ez  az  érvelés
logikailag  nem helyes, és a többségi határozat  e  téren  is
adós  maradt a bírói gyakorlat vizsgálatával. Abból,  hogy  a
Btk.  kerettényállásban  jelzi azt,  hogy  hatósági  engedély
birtokában  egyes,  egyébként  büntetőjogi  tilalom  alá  eső
tevékenységek   jogszerűen  végezhetők,  nem   következik   a
határozatban  felvázolt  „képtelen  eredmény”.   A   hatályos
szabályozásból   nem  vezethető  le  az,  hogy   a   Btk.-ban
meghatározott  cselekmények  miatt  gyakorlatilag  csak  azon
elkövetőkkel  szemben  folytatható  az  eljárás,   akiket   a
kormányrendeletekben       meghatározott       engedélykérési
kötelezettség terhel, és azt elmulasztják, míg mások az ilyen
típusú magatartás esetén is mentesülnek a felelősségre  vonás
alól.


    3.3.  Az  Alkotmányból nem vezethető le a határozat  azon
következtetése  sem,  hogy  a hatósági  engedélyre  vonatkozó
jogszabályok  és  a  Btk. 282-283/A.  §-ainak  az  elkövetési
magatartásokra   vonatkozó  rendelkezései  közötti   összhang
hiánya  önmagában is az Alkotmány 2. § (1) bekezdését  sértő,
mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenes  helyzetet  idéz
elő. Az elkövetési magtartásokra vonatkozó taxatív felsorolás
jelentősége a jogbiztonság szempontjából éppen az, hogy hiába
bővítik,  változtatják  a  vonatkozó  nemzetközi  egyezmények
hazai  végrehajtási rendeletei a hatósági engedélyhez köthető
tevékenységek   körét,   azok   automatikusan   nem    válnak
büntetőjogi elkövetési magatartássá. Így például a  Korm.  R.
1.  3.  §  (1) bekezdésében foglalt hatósági engedély nélküli
kábítószer-átadás  bűncselekmény, mert a Btk.  282/A.  §-ának
egyik  elkövetési magatartása az átadás, de az  ugyanebben  a
bekezdésben  foglalt hatósági engedély nélküli  kutatás  nem,
mert  a  kutatás  nem  szerepel  a  Visszaélés  kábítószerrel
tényállásban,   mint   elkövetési  magatartás.   A   hatósági
engedélyre      irányadó      rendelkezéseket      tartalmazó
kormányrendeletek fogalomrendszere tehát nem ok  nélkül  „nem
kompatibilis”   a   Btk.-nak  az  elkövetési   magatartásokat
meghatározó  rendelkezéseivel,  az  eltérésekkel  kapcsolatos
alkotmányossági aggályok megalapozatlanok.


    Összességében   tehát   úgy   ítélem   meg,    hogy    az
Alkotmánybíróság nem szolgáltatott kellő indokot arra, hogy a
jogbiztonságra    hivatkozva   megsemmisítse    a    vizsgált
rendelkezéseket,    illetve   a    jogbiztonságra    alapozva
mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet  állapítson
meg.


    4.  Az  Alkotmánybíróság számos, a többségi  határozatban
is idézett alkalommal kifejtette, hogy a büntető jogszabályok
esetében   rendkívüli  jelentősége  van  az  előreláthatóság,
kiszámíthatóság  követelményének. Jelen esetben  a  határozat
döntő  érve  az elterelés lehetőségét biztosító rendelkezések
ex  nunc hatályú megsemmisítése mellett az, hogy „az egyén az
eseti  megítélés következtében előálló bizonytalan helyzetben
nem   tartható”.  Csakhogy  az  Alkotmánybíróság  döntése   a
büntethetőséget    megszüntető   okra    vonatkozik.    Ennek
következtében   nem  a  bizonytalan  elítélés   lehetőségének
megszüntetéséről  van  szó,  hanem  a  –  többségi  határozat
szerint  –  bizonytalan büntetéselkerülés  helyett  a  biztos
büntetésről.  Vagyis az Alkotmánybíróság egyes magatartásokat
azonnali  hatállyal büntetendővé nyilvánított, amit kizárólag
az Országgyűlés tehet meg, és azt is csak az Alkotmánybíróság
által  előírt  „kellő  felkészülési  idő”  biztosításával.  A
többségi határozat figyelmen kívül hagyta az Abtv. 43. §  (4)
bekezdését, amely felhatalmazást ad a jogbiztonság  érdekében
történő pro futuro megsemmisítésre.


    5.   A   többségi   határozat  szerint  az   Országgyűlés
mulasztást követett el azzal, hogy nem hirdette ki törvényben
az   Egységes  Kábítószer  Egyezmény  I-IV.  listáit   és   a
Pszichotrop Egyezmény I-IV. listáit. Az Alkotmány  2.  §  (1)
bekezdése  alapján kizárólag a mindenki számára  megismerhető
jogszabályok  szolgálhatnak  büntetőjogi  felelősségre  vonás
alapjául.   A  határozat  azonban  nem  ezen  alkotmányossági
követelmény  sérelme  miatt  állapított  meg  mulasztást.   A
határozat  az Abtv. 47. §-a alapján kötelezi az Országgyűlést
nemzetközi  szerződés  egyes részeinek  a  kihirdetésére.  Az
Abtv.  47.  §-a  szerint  az  Alkotmánybíróság  a  nemzetközi
szerződésbe  ütközés  vizsgálata  során  megállapíthatja:   a
jogalkotó szerv a nemzetközi szerződésből származó jogalkotói
feladatát elmulasztotta. Ha egy már hatályban lévő és a belső
jog   részévé   vált   nemzetközi  szerződésből   jogalkotási
kötelezettség  fakad, és e kötelezettségét  a  jogalkotó  nem
teljesíti,  megállapítható  a  mulasztás.  Jelen  esetben   a
kihirdetés  még nem történt meg, ezért az Alkotmánybíróságnak
azt  kellett volna alaposan megvizsgálnia, hogy az  Alkotmány
7.  § (1) bekezdésének megfelelően a jogrendszer egyéb módon,
jogszabályban vagy a jogalkalmazás útján nem teremtette-e meg
a belső jog és a nemzetközi jog összhangját. Egy ilyen átfogó
vizsgálatot  követően sem juthatott volna az Alkotmánybíróság
azonban  arra  a  következtetésre,  hogy  az  Országgyűlés  a
mulasztást   kizárólag   a  szóban  forgó   listák   törvényi
kihirdetésével orvosolhatja.


    6.  A  jogbiztonságra  hivatkozó  érveléssel  nyilvánítja
alkotmányellenesnek   a   többségi  határozat   indokolásának
IV.10.3.2. pontja a „használat alkalma” fogalomkört is, de  a
vizsgált  rendelkezések között nem ez a  kifejezés,  hanem  a
„saját  használat” szerepel, amelyet viszont  a  határozat  –
helyesen  –  nem minősít alkotmányellenesnek.  Ugyanakkor  az
Alkotmánybíróság   a   Btk.-nak  az   elterelés   lehetőségét
biztosító 283. §-ából a jogbiztonság alapján megsemmisíti  az
(1) bekezdés c) pontját, amely a „saját használat” kifejezést
tartalmazza, miközben az ugyanilyen tartalmú a) pontot és  az
e)  pont  1.  alpontját hatályban tartja.  (Vö.  a  határozat
rendelkező     részének    2.    pontját     az     indokolás
indítványismertető  I.3.1. pontjával, valamint  a  IV.10.3.2.
ponttal.)


                            III.


    A   többségi   határozatnak  a  jogszabályi   rendelkezés
alkotmányellenességét, valamint a mulasztásban  megnyilvánuló
alkotmányellenességet   megállapító   további    részei    az
Alkotmánynak  az  ifjúság  védelméről  rendelkező  16.  §-án,
valamint  gyermekek védelméről rendelkező 67. §-án alapulnak.
Álláspontom   szerint   sem   az   Alkotmányból,    sem    az
Alkotmánybíróság által vizsgált nemzetközi szerződésekből nem
következik,  hogy  a  gyermekek  (18  év  alattiak)   védelme
kizárólag  a kábítószert fogyasztó fiatalok, fiatal felnőttek
(18-21   év   közöttiek)  kivételt  nem  engedő   büntetőjogi
felelősségre vonásával valósítható meg.


    1.  Az  Alkotmány 16. és 67. §-ával összhangban  az  ENSZ
Egyezmény,  az  Egységes Kábítószer Egyezmény, a  Pszichotrop
Egyezmény  és  – különösen – a Gyermek Egyezmény  alapján  az
államnak gyermek- és ifjúságvédelmi kötelezettsége van. Ez az
állami  kötelezettség  többféle  módon  is  teljesíthető.   A
Gyermek  Egyezmény 33. cikkében a magyar állam  arra  vállalt
kötelezettséget,   hogy   minden   alkalmas   (törvényhozási,
közigazgatási, szociális és nevelésügyi) intézkedést  megtesz
annak  érdekében,  hogy megvédje a gyermeket  a  kábítószerek
tiltott   fogyasztásától   és  megakadályozza   a   gyermekek
felhasználását e szerek előállításában és kereskedelmében.  A
lehetséges állami intézkedéseknek csupán az egyik, és  egyben
a   legszigorúbb   és   leginkább  jogkorlátozó   fajtája   a
büntetőjogi  eszközök  igénybe vétele. A  többségi  határozat
ezen  belül  is kizárólag egy szűk részterületet  vizsgál,  a
Kábítószerrel   visszaélés   cím   alatt   lévő   büntetőjogi
szabályokat.  Önmagában  a Btk.-nak ezeket  a  rendelkezéseit
vizsgálva   azonban   nem   lehet   megalapozottan   arra   a
következtetésre jutni, hogy a gyermekek sérelmére, valamint a
gyermekek  felhasználásával  elkövetett  kábítószerrel   való
visszaélés szabályozása olyan fokban hiányos, hogy lerontja a
hivatkozott  „nemzetközi  szerződések  elveinek  és   tételes
szabályainak érvényesülését”.


    A   jelen  ügyben  irányadó  nemzetközi  egyezmények  nem
tartalmaznak  előírást  meghatározott  tartalmú   büntetőjogi
norma   megalkotására,  sőt,  nagy  mozgásteret   hagynak   a
tagállamoknak drogpolitikájuk kialakításában. A magyar  állam
a   Pszichotrop  Egyezmény  22.  cikkében  és   az   Egységes
Kábítószer   Egyezmény   36.   cikkében   is   arra   vállalt
kötelezettséget,     hogy    „alkotmányos     jogszabályainak
fenntartásával”   alkotja   meg   a   szükséges   büntetőjogi
szabályokat.  Emellett, az ENSZ Egyezmény  folyamatosan  utal
arra,  hogy  a  részes államok alkotmányos  alapelveiknek  és
jogrendjük   alapvető   rendelkezéseinek   a   fenntartásával
kötelesek  a szükséges intézkedések megtételére [3.  cikk  1.
pont  c),  2. pont]. A szükséges intézkedések igénybe  vehető
skálája  pedig  elég  széles ahhoz,  hogy  a  részes  államok
kiválaszthassák    az   alkotmányukkal    összhangban    álló
eszközöket. Az ENSZ Egyezmény lehetővé teszi, hogy  az  állam
az  elítélés  és  a büntetés kiszabása helyett  kisebb  súlyú
bűncselekmények esetében a rehabilitáló, a társadalomba  való
visszailleszkedést elősegítő intézkedéseket alkalmazzon  [43.
cikk 4. pont c)]. Ez az egyezmény azt is lehetővé teszi, hogy
az   állam  olyan  rendelkezést  hozzon,  amely  a  személyes
fogyasztásra   szánt  kábítószerek  és  pszichotrop   anyagok
birtoklása,    vásárlása    és   termesztése    elkövetőjének
kezelésére,    nevelésére,   társadalmi    visszailleszkedést
elősegítő  intézkedést  alkalmaz  az  ítélet  vagy   büntetés
alternatívájaként [43. cikk 4. pont d)].


    Ebből  következően a jogalkotó nem a nemzetközi szerződés
ellenére,  hanem  épp az abban foglalt felhatalmazás  alapján
tette  lehetővé az elterelést a csekély mennyiségű kábítószer
együttesen  történő  kábítószer-fogyasztás  alkalmával  (akár
oktatási,   nevelési  intézmény  területén,  vagy  közelében)
történő  kínálását, átadását. A jogalkotó választása egyfelől
a büntetőhatalom érvényesítéséhez fűződő érdek, másfelől a 14-
18  éves gyermekeknek és a 18 és 21 év közötti fiatal felnőtt
elkövetőknek  (alkalmi  fogyasztóknak  és  drogfüggőknek)   a
büntetőjogi   szankcionálással  szükségképpen   együtt   járó
szabadságkorlátozásoktól való megóvásához  fűződő  egyéni  és
társadalmi érdek közötti mérlegelésen alapul. Ezzel szemben a
többségi határozat nem vette figyelembe, hogy az Alkotmány 2.
§  (1) bekezdéséből és a 8. § (2) bekezdéséből következően  a
büntetőjogi     szankciókat     az    alapjog-korlátozásoknak
megfelelően  kell  értékelni, és  emiatt  az  Alkotmánynak  a
gyermekek  védelméről  szóló rendelkezései  nem  értékelhetők
önmagukban.


    2.  A  határozatnak a nemzetközi szerződések  értelmezése
alapján  azt kellett volna alátámasztania, hogy  az  állam  a
Btk.-ban   foglalt  más  tényállás  megállapításával,   egyéb
jogszabály  megalkotásával, illetve jogalkalmazás  útján  sem
tett eleget vállalt kötelezettségeinek.


    A   belső   jog  részévé  vált  nemzetközi  jogi   normák
nemzetközi  tartalmukkal  válnak  a  magyar  jog  részévé.  A
nemzetközi    egyezmények   értelmezésekor   a   határozatnak
figyelemmel  kellett volna lennie a szerződések értelmezésére
irányadó,  a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969.  évi
május hó 23. napján kelt szerződés 31-33. cikkeire. E szerint
a szerződések értelmezésekor a szövegen túl figyelembe veendő
a szövegkörnyezet, a később kialakult gyakorlat, a szerződési
előkészítő   anyagok   és  a  szerződéskötés   körülményeinek
elemzése  is.  Az  Alkotmánybíróság  úgy  állapította  meg  a
nemzetközi   szerződésből  fakadó  jogalkotási  kötelezettség
elmulasztását,  hogy:  nem jelölte  meg,  hogy  a  nemzetközi
szerződés   pontosan   melyik  rendelkezésének   teljesítését
mulasztotta  el  a  törvényhozó;  figyelmen  kívül  hagyta  a
nemzetközi   jog  sajátos  értelmezési  elveit;   nem   vette
számításba  a  nemzetközi  szerződés végrehajtását  ellenőrző
szervezetek gyakorlatát. Ez utóbbi azért különös jelentőségű,
mert  az ENSZ Egyezményben részes tagállamok nem kis részének
kábítószer-szabályozása  a  magyarországinál  jóval   kevésbé
korlátozó.  A többségi határozat azonban egyetlen példát  sem
hoz  fel  arra,  hogy  a nemzetközi intézmények  kifogásolták
volna  a  magyar vagy más államok jogi szabályozását, illetve
joggyakorlatát. Mindezek hiányában megalapozatlannak tartom a
többségi határozat által levont következtetéseket.


                             IV.


    Egyetértek azzal, hogy a többségi határozat elvi  szinten
megerősítette   a  korábbi  gyakorlatot,  amely   szerint   a
testületnek   a   büntetőpolitika   alkotmányos   korlátainak
megállapítására   van  jogosítványa,  és   nem   arra,   hogy
meghatározza  a  büntetőpolitikát. [összefoglalóan:  13/2002.
(III.  20.) AB határozat, ABH 2002, 85, 90-91.] A törvényhozó
feladata,  hogy  a  tudományos ismeretek és a  jogalkalmazási
gyakorlat figyelembe vételével kialakítsa a drogstratégiát és
a büntetőpolitikát. (Lévai Miklós: Engedélyezni vagy tiltani.
A    kábítószer-fogyasztásra    vonatkozó    kriminálpolitika
dilemmái. Magyar Jog, 1996/1., 16.) A többségi határozat elvi
szinten   fenntartotta  a  különböző  drogpolitikák   közötti
választás    lehetőségét,   ugyanakkor   a   Btk.    vizsgált
rendelkezéseiről   hozott  döntéseivel  a   keresletcsökkentő
kábítószer-politika primátusát juttatta érvényre. A Btk. több
rendelkezésének  megsemmisítése ugyanis nem a büntetőpolitika
alkotmányos korlátait húzza meg, hanem azt eredményezi,  hogy
olyan   fogyasztói  magatartások  válnak  részben   azonnali,
részben  jövőbeli hatállyal büntetendővé, amelyek esetében  a
törvényhozó   nem   tartotta   feltétlenül   indokoltnak    a
büntetőjogi felelősségre vonást. Álláspontom szerint  erre  a
tudományos ismeretek és a jogalkalmazási gyakorlat figyelembe
vétele  nélkül,  alkotmányos  indokok  hiányában,  az   állam
büntetőhatalmának   túlzott  kiterjesztésével,   valamint   a
jogbiztonság sérelmével került sor.


Budapest, 2004. december 13.
                                         Dr. Kukorelli István
                                                alkotmánybíró

---------------------------------------------------------------