Legalizációs vita a Vs.hu-n

2014. március 6.

Kilenc szakértő és közéleti személyiség fejtette ki a véleményét a legalizáció kérdéséről, majd az olvasók ítéletet hoztak – mi pedig mindezt megfejeljük a szokásos kritikánkkal

A Drogriporter egyik, kezdetektől kitűzött célja a társadalmi párbeszéd és együttgondolkodás beindítása a drogtémában, legyen szó akár drogszabályozásról, egészségügyi kérdésekről, vagy éppen a hatékony drogpolitika ismérveiről. E viták előmozdítása érdekében szervezünk rendszeresen vitafórumokat és többek között ezért is indítottuk el a Médiamonitor programot.
 
A média részéről azonban sajnos még mindig ritkán tapasztaljuk a nyílt, befogadó hozzáállást a fenti témákhoz és a terület szakértőinek álláspontjai helyett gyakrabban látjuk az elvártnak vélt, de sokszor teljesen alaptalan vélemények hangoztatását. Fokozottan igaz ez a legalizáció kérdéskörére, melyet rendszerint szélsőséges, érzelmi alapú vélemények uralnak a hazai sajtóban. Éppen ezért újszerű és megsüvegelendő a VS.hu versus rovatának vállalkozása, mely Techet Péter vitaindítója után kilenc, tömören kifejtett és különböző szemszögeket felvonultató véleményt gyűjtött össze a legalizáció kérdéséről.
 

 



A vita résztvevői sorrendben:

  • 1.    Dr. Varga Gábor, a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet Dunántúli Területi Igazgatója
  • 2.    Clara Musto kriminológus, az uruguayi ProDerechos emberi jogi szervezet aktivistája
  • 3.    Szőllőssy Balázs költő, a Fent és Lent blog szerkesztője
  • 4.    Lorenz Böllinger kriminológus, büntetőjogász, a Brémai Egyetem professzora
  • 5.    Marcelo Pereira, a Montevideóban megjelenő La Diaria napilap főszerkesztője
  • 6.    Dr. Sineger Eleonóra pszichiáter, az Addiktológiai Szakmai Kollégium tagja
  • 7.    Istvánffy András, a Negyedik Köztársaság párt elnöke és listavezetője
  • 8.    Sárosi Péter, a TASZ drogpolitikai programvezetője: A drogmentes világ káros utópiája
  • 9.    Dr. Grezsa Ferenc orvos, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója
     

Ahogy az talán a felsorolásból is kitűnik, a pro oldal valamivel erősebben képviseltette magát, de a honlapon szavazók még rajtuk is túltettek és 91%-ban azt az álláspontot vallották, hogy a legalizációval nem feltétlenül növekedne a fogyasztók száma, de a maffia helyett az állam ellenőrizné a fogyasztást. (Valójában a vs.hu kérdésfeltevése elég szerencsétlenül sikerült, hiszen a két állítás nem zárja ki egymást, így védhető álláspont mindkettő elismerése, vagyis hogy a legalizációval ugyan növekedne a fogyasztók száma, de legalább nem a feketepiacról szereznék be a marihuánát.) A Facebook profillal rendelkező olvasók egy-egy vélemény alatt további vitát generálhattak, ami a legtöbb esetben meg is történt. A vitarovat tehát értékes hozzájárulást nyújtott a drogszabályozással kapcsolatos társadalmi együttgondolkodáshoz és a differenciált vélemények kialakításához, amiért ezúton is elismerésünket fejezzük ki.  Nem lenne azonban ez a cikk a Médiamonitor rovatban, ha nem reagálnánk néhány tévedésre és pontatlanságra, melyek a véleményekben merültek fel.



Dr. Varga Gábor azt állítja, hogy „az évekig tartó rendszeres fogyasztás után az emlékezetkutatás egyértelműen bizonyítja a rövid távú memória hanyatlását.” A helyzet azonban közel sem ennyire egyértelmű. Újabb éveken keresztüli követéses (longitudinális) vizsgálatok alapján a heti rendszerességgel használók memóriájában nyolc év alatt sem volt megfigyelhető romlás, míg azok a gyakran, nagy mennyiséget használók, akik a nyolc éves vizsgálat végére felhagytak a marihuána használatával, ugyanúgy teljesítettek a memória teszten, mint azok, akik sohasem szívtak kannabiszt. Vagyis a memóriát érintő elváltozások még a krónikus fogyasztók esetében sem visszafordíthatatlanok. Egy másik vizsgálat pedig arra mutatott rá, hogy a magas CBD tartalmú fajták fogyasztóinál időleges memóriaromlás sem figyelhető meg. A legalizáció megnyitná a lehetőséget e fajták választására. Varga emellett úgy véli, hogy „az alkoholfüggőség tíz százalékban alakul ki tartós fogyasztás mellett, addig a kender fogyasztóknál tizenöt százalékos a függővé válás veszélye”. Az arány azonban épp fordított . És ahogyan Dr. Stanton Peele addikciókutató a kannabisz függőségi potenciáljáról írt tanulmányában megjegyzi:
Természetes, hogy a marihuána addiktív – mint a kávé, az antidepresszánsok és a nyugtatók. Ez önmagában még nem rendelkezik súllyal a politika döntések szempontjából. A marihuána addikció – illetve egyéb drogoktól és magatartásoktól való függőség – léte arról tájékoztat bennünket, hogy ha az egyének nincsenek szilárdan lehorgonyozva az életükben, mint ahogy sokan nincsenek, akkor különféle tévutakra vetődhetnek.”

Dr. Sineger Eleonóra addiktológus pszichiáterként azt tapasztalja, hogy „a fiatalok nagy része azért kezd marihuánát szívni, mert a körülötte lévő világ elfogadhatatlan, nem kap szeretetet, megbecsülést, elfogadást, sok esetben állami gondozásban nőnek fel, feleslegeseknek érzik magukat, eldobottnak, selejtnek. A marihuána hatására mintha barátokat, mintha szeretetet, mintha  elfogadást élnének meg, ideig, óráig. „Kárpótolja” őket az elszenvedett traumákért,(erőszak, szexuális visszaélés, stb.)”. Sineger tehát csak egyetlen szerhasználati motivációt fejteget hosszasan, holott német kutatók még hét további gyakori indokot gyűjtöttek össze, melyek a „menekülés” típusú használattal ellentétben nem vezetnek szükségszerűen problémás használathoz. Az ugyanis az addiktológiában közhelynek számít, hogy a problémák elfedése érdekében folytatott szerhasználat nagy eséllyel már rövidtávon is még komolyabb problémákat hív elő, ahogyan az is, hogy a tinédzserkori szerfogyasztás (legyen az alkohol, marihuána vagy akár amfetamin származék) jelentősebb egészségügyi kockázattal jár, mint a húszas években történő szerhasználat. A legalizáció ismert mintái erre a jelenségre úgy reagálnak, hogy a kannabisz vásárlását csak nagykorúak számára teszik lehetővé. Ez nyilvánvalóan nem számolhatja fel maradéktalanul a tinédzserkori fűhasználat jelenségét, de egyértelműsítheti a tudomány álláspontját, mely szerint a kamaszkori kannabisz használat jelentős kockázatokkal jár. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy a tinédzserkori alkoholfogyasztás veszélyesebb a fejlődő agy számára, mint a marihuánafogyasztás.  

 

 

Az alkohollal való összehasonlításban Sineger kiemeli, hogy az alkoholizmus kialakulásához 10 év rendszeres ivászat szükséges, azt azonban nem említi, hogy – bulvárosan fogalmazva – már egyetlen komoly ivászat is légzésbénuláshoz, kómához vagy akár halálhoz vezethet. Skóciában heti 45 fiatal halálát okozza a túlzott alkoholfogyasztás, Nagy-Britanniában pedig egy átlagos hétvégén, a sürgősségi osztályon kezeltek 40%-a alkoholfogyasztással összefüggő okok miatt került oda. A marihuána használata ezzel szemben nem vezet közvetlenül halálhoz a tudomány jelenlegi állása szerint (leszámítva két, igencsak vitatható esetet).

Sineger arról is beszámol, hogy Hollandiában az első droghasználat már kilenc éves korban kezdődik. Hogy az adata honnan származik talány, de egész biztosan nem ez első kipróbálás jellemző kora. Az UNICEF tavaly áprilisban publikált felmérése szerint bár a holland tinédzserek valamivel nagyobb százalékban próbálják ki a marihuánát, mint az átlag, mégis olyan szigorú drogpolitikájú országok kamaszai előzik meg őket, mint Lettország, Franciaország vagy éppen az Egyesült Államok. Nem igaz tehát a feltételezés, hogy a tilalom védelmet nyújt a fiatalkori droghasználattal szemben.

A pszichiáter a marihuána gyógyászati potenciálját azzal próbálja lesöpörni, hogy „a gyógyítás céljaira használt drogok hosszú múltra tekintenek vissza, (pl. a gyógyíthatatlan rákbetegek fájdalomcsillapítása, vagy a helyi zöld hályog külsődleges kezelése) természetesen szigorúan kontrollált, visszaélést kizáró rendszerben az egészségügyben jelenleg is helyet kapnak”. A kép azonban messze nem ilyen rózsás. A fájdalomcsillapításnál maradva: az orvosok által felírható fájdalomcsillapítók – melyek helyett a kannabisz valóban alternatívát nyújthat – a világ legkockázatosabb szerei közé tartoznak, melyek nem csupán erős függőséget váltanak ki, de használatuk csak az USA-ban évente több mint 16000 túladagolásos halálesethez vezet. Ha a „rendszer kizárja a visszaélést”, akkor hogyan lehetséges, hogy az USA-ban évente körülbelül félmillió esetben vezet sürgősségi ellátáshoz a fájdalomcsillapítók nem megfelelő használata és az, hogy több mint 12 millió ember használ fájdalomcsillapítókat orvosi recept nélkül? Írása végén Sineger az összes kannabiszhoz kapcsolódó sztereotípiát hadba állítja, amivel olyan magas labdát ad fel, amelyet lecsapni már-már illetlenség.  

Megfontoltabb álláspontra helyezkedik Dr. Grezsa Ferenc pszichiáter, az új drogstratégiát előkészítő szakértői munkacsoport vezetője. Belátja, hogy a marihuána szabályozásával kapcsolatosan kialakult vélemények nehezen változtathatók, de Sinegerrel ellentétben azzal is tisztában van, hogy a legalizáció hívei nem tennék lehetővé a fogyasztást a fiatalkorúak számára. Ehhez képest ő is csak a kamaszkori fogyasztás kockázatairól beszél, és meglepő módon előveszi a kapudrog elméletet, amelyet szerinte „szakmai berkekben” még vallanak. Ezzel szemben éppen a tudományos közeg az, amely a legnagyobb kételyeket támasztja a teóriával kapcsolatban.

Az írása végére úgy tűnik, hogy Grezsa mégsem érti annyira a legalizátorok érveit, mint ahogyan azt láttatja. Úgy véli, hogy ha több pénzt fordítanánk egészségmegőrzésre és megelőzésre, akkor „mindenfajta liberalizáció nélkül is mérséklődne a kábítószerekkel kapcsolatos bűnügyi, büntetés-végrehajtási kiadások mértéke.” A pszichiáter tehát kizárólag egészségügyi szempontból foglalkozik a fogyasztókkal, azt pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy problémamentes használók százezreit kriminalizálja a magyar törvény.

Bízunk benne, hogy rövidesen újabb drogszabályozással kapcsolatos viták is helyet kapnak a sajtó hasábjain!

Kardos Tamás
Drogriporter
2014.03.06.