Ex-EU drogcár: a drogtéma feszegetése politikai öngyilkosság

2013. február 27.

A Drogriporternek adott interjújában az Európai Bizottság (EB) drogpolitikai vezetője, Carel Edwards kimondja: értelmetlen a fogyasztók büntetése miközben számba veszi a globális elmozdulás esélyeit a dekriminalizáció kapcsán.

Drogriporter (DR): Hogyan kezdett el drogpolitikával foglalkozni az Európai Bizottságban (EB)? Ön választotta a drogpolitikai egységet, vagy az választotta Önt?

Carel Edwards (CE): Én választottam a kábítószer dossziét, a poszt 2003-ban megüresedett, pont amikor az EB új bel- és igazságügyi főosztályának infrastruktúráját kellett kidolgozni. 4-5 év bürokratikus munka után pedig mindenképpen politikai témára vágytam.

DR: Mi motiválta, a drogügyek érdekelték, vagy bármilyen politikaibb dosszié megtette volna?

CE: Szerettem volna részt venni a jogszabályi környezet alakításában politikai szinten. Az uniós drogpolitika egyik sajátossága ugyanis az, hogy valójában nincsenek erős végrehajtó jogosítványai e téren az Uniónak. Ráadásul úgy éreztük, hogy a drogpolitika bevonása nélkül nem lehetséges a bel- és igazságügy fejlesztése európai szinten.

DR: Véleménye szerint milyen sikereket könyvelhetett el az Európai Bizottság a drogpolitika területén az elmúlt évtizedben?

CE: Először is tisztán kell látnunk, hogy amint említettem, az EU-nak nincs kikényszerítő ereje a tagállami drogpolitikákra nézve, ám a meglévő hatásköreit nagyon jól használta ki. Ez az Európai Drogstratégiában, az EU Kábítószerügyi Akciótervében és más hasonló dokumentumokban öltött formát. Az EB aktív szerepet játszik az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságában (CND) minden évben, és igyekszik a lehetőségeihez mérten a legjobban közös nevezőre hozni és informálni a tagállamokat. Ezzel egy koherens európai pozíciót tudunk elérni. Ennek köszönhetően az EB a CND-n keresztül alapvető szerepet játszott a tényalapú drogpolitika terjesztésében a területen. Még mindig sok a tennivaló, de az EU nélkül mindez nem valósult volna meg.

Az EU Drogstratégia és az akcióterv bürokratikus kompromisszumkeresési gyakorlatnak tűnhetnek, de az az érdekes velük kapcsolatban, hogy az elfogadásuk után önálló életre kelnek. Továbbmegyek, országokat is lehet találni, amelyek még nem tagállamok, mint például Horvátország, de a közösségi jogok részeként már elfogadták az EU stratégiájában lefektetett alapelveket és megközelítést.

DR: Horvátország liberalizáció felé mozdulására céloz? Ön szerint az EU érdeme a horvátok dekrimininalizációs fordulata?

CE: A birtoklás dekriminalizációja valójában nem része az EU stratégiának, de ha egységében tekintjük az EU stratégiát, akkor világosan következik belőle, hogy a teljes tilalom nem hatékony, drága és nincsenek bizonyítékok hatékonyságának alátámasztására. Egy másik pozitív folyamat is elkezdődött a stratégia nyomán. Egyes európai országoknak a kábítószer fogyasztással vagy birtoklással kapcsolatos vétségek közt nincsenek szabadságvesztéssel nem járó büntetési tételek. De minthogy ezt belefoglaltuk az új stratégiába, azok az országok, ahol ezt szeretnénk megvalósítani, de a jelenleg politikai klíma akadályozza azt, már hivatkozhatnak rá: „Nézzék ez az, amit az EU Stratégia javasol”.

DR: Gondolja, hogy az EU-nak lenne rá jogalapja, hogy ennél többet is tegyen?

CE: Nem.

DR: Mi a helyzet a fejlődő országokkal?

CE: Az EU kormányközi megállapodásaiban akadnak erre vonatkozó feltételek. Például a fejlődő országokkal kötött bilaterális egyezményekben az államok csak akkor kaphatnak támogatást, ha tiszteletben tartják az alapvető emberi jogokat. A gyakorlatban persze ez egyáltalán nem történik meg mindig.

DR: Tudna példát mondani az országokkal való megfelelő együttműködésre a drogpolitika területén?

CE: Próbáljuk nemzetközileg összehangolni a drogpolitikáinkat, globálisan az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Latin-Amerikával, amennyire csak lehetséges.

DR: Ez mit jelent például az USA esetében?

CE: Számos dologban nem értünk egyet az USA-val – Bécsben hosszú évek óta ellenünk ágálnak. Az USA allergiás a bizonyíték-alapú európai megközelítésre és úgy tűnik, hogy sokkal inkább érdekelt a kínálatcsökkentésben, mint az ártalomcsökkentésben és nem kifejezetten aggodalmaskodó az emberi jogokkal kapcsolatban.

DR: Mi a meglátása általában a droghasználók kriminalizálásáról és a tilalom-alapú drogpolitikákról?

CE: A fogyasztók büntetése logikátlan, mert rendszerint nincs sok hatása azoknak a használati szokásaira, akiket érint. Ráadásul szembemegy számos alapvető emberi joggal, amelyekért kiállunk Európában. Értelmetlen, drága és kontraproduktív gyakorlat.

DR: Az emberi jogoknál maradva: Hogyan lehetséges, hogy az EU – az alapvető emberi jogok egyik kiemelkedő védelmezőjeként – megengedi, hogy saját polgáraival szemben alapjogilag aggályos módon lépjenek fel saját kormányai, csak mert kábítószert fogyasztottak? Nincs ebben jogi ellentmondás?

CE: Jogi értelemben nincs ellentmondás: Mindnyájan aláírtuk az ENSZ egyezményeket, amelyek a drogok gyógyászati alkalmazásán kívül minden használati módot kriminalizálnak. Ezért olyan sürgető valamit tenni az ENSZ egyezményekkel.

DR: A legutóbbi, 2011-es egyezmény felülvizsgálata csak reményeket hozott, de változást nem. Újabb nyolc évet kell várnunk a következő esélyre, hogy globális változások álljanak be a drogpolitikákban?

CE: Nem tudnám megmondani, mert a dolgok gyorsan változnak Dél-Amerikában és azt gondolom, hogy ezek a változások az ENSZ-re is kihatnak majd. Legnagyobb valószínűséggel onnan fognak kiindulni.

DR: Hogyan látja a Globális Drogpolitikai Bizottság szerepét, melyet jelenlegi és korábbi államfők is támogatnak?

CE: Új reményt jelentenek, mert ezek az emberek nem mind korábbi elnökök – néhányuk politikus és vannak benne tagok olyan országokból is, amelyek domináns szerepet játszanak a nemzetközi drogpolitikában.

DR: Ön szerint az Európai Parlament, mint az EU demokratikus legitimitását biztosító intézmény, miért nem provokál ki több tényalapú vitát?

CE: Politikai szinten az a probléma a drogokkal, hogy ha a képviselők egy tipikus keresztmetszetét veszed, akkor mindig találsz olyanokat, akiknek racionális a megközelítésük, de olyanokat is, akik keményvonalas, érzelemvezérelt, morális megközelítést követnek. A másik válasz pedig, hogy a drogügy még mindig az, amit az amerikaiak harmadik sín ügynek neveznek (a New Yorki metróban a harmadik, vagyis középső sínben vezetik az áramot): ha megérinted, meghalsz. Ez az egyike azoknak a témáknak, amiből politikusként nagyon nehéz előnyt kovácsolni a szakmai karrieredben. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez még mindig politikai öngyilkosság.

DR: Egyetért a holland kormánnyal, aki utolsó pillanatban visszalépett a weed passtól, ami tagsághoz kötötte volna a coffee shop látogatást Hollandiában?

CE: A kannabisszal kapcsolatos tolerancia az elmúlt 35 év során ténnyé vált a holland társadalom életében. Azonban ahogyan az ügyet szeretnék kezelni – az alacsonyabb politikai szinteken hagyva – az tipikus Európában. Jogi szemszögből nézve az a tendencia, hogy minden drogokkal kapcsolatos ügyet mozdítsunk lejjebb a központi hatóságok, a kormányzat és a törvényhozók köréből mondván, hogy kívánatosabb ezeket a döntéseket helyi, közösségi szinten meghozni. Ez a megközelítés persze veszélyt hordoz magában. Ha például a kannabisz birtoklását veszed, az Európa nagyjából bármely pontján illegális. Ugyanakkor sokfelé találhatsz olyan értelmezést vagy rendeletet, hogy addig elfogadható, amíg a társadalmat nem veszélyezteti. Valójában a törvényhozók a kulcsfontosságú döntéseket a rendőrökre hagyják – még csak nem is a bíróságokra. Ez meglátásom szerint nem nevezhető pozitív fejlődésnek a nyitott társadalmak számára.

DR: Mi a helyzet az egyéb európai tendenciákkal, Csehország és Dánia dekriminalizációs és legalizációs törekvéseivel? Gondolja, hogy az EU általában a legalizáció felé mozog, vagy úgy látja, hogy ez csak egy illúzió és Európa továbbra is a tilalom ösvényét fogja követni?

CE: A valóság az, hogy a jogalkotás a társadalom mögött jár – ami talán nem rossz ötlet, minthogy a törvényeknek reflektálnia kell arra, hogy miként gondolkodnak a közösség tagjai a szabályozandó kérdésekről. Úgy gondolom, hogy Európa egy liberálisabb megközelítés felé mozog, mert más alternatíva nem realisztikus, különösen, amikor a kannabisz használata ennyire elterjedtté vált. A közösség 20 százaléka fogyasztja, vagy fogyasztotta. És a másik dolog, ami megfontolásra érdemes, az, hogy a tilalmi megközelítés egész egyszerűen túl drága.

DR: A friss magyar ügy tükrében, amiben a Nemzeti Fókuszpont szakértői jelentését a lisszaboni publikálás előtt cenzúrázta a minisztérium, hogyan ítéli meg az EMCDDA függetlenségét? Ön szerint valóban annyira függetlenek ezek a nemzeti drogjelentések, mint amennyire állítják magukról?

CE: Általában véve tökéletesen függetlenek. A magyar jelentés esetében egy helyi ügyről van szó. A jelentések a fókuszpontok Reitox hálózatának információin alapulnak, melyek működését függetlenségük biztosítása érdekében az EMCDDA-n keresztül az EB finanszírozza.

DR: Ez megvédi őket az illetéktelen befolyástól?

CE: Ezek többnyire nem civil szervezetek, hanem minisztériumokban működnek. Mindig van rá mód, hogy befolyásolják ezeket az szakértőket. Ami számunka előnyt jelent, hogy tudatában vagyunk annak, hogy a magyar fókuszpont politikai nyomás alatt áll, és amit mond, az nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Úgyhogy amikor megkapjuk az EMCDDA éves jelentését, akkor ezt is figyelembe vesszük. Mindemellett számomra ez az első ismertté vált eset efféle illetéktelen befolyásról.

DR: Gondolja, hogy a kannabisz legalizációja Coloradóban és Washingtonban a változás kezdete, és ha igen, befolyásolhatja-e az ENSZ irányelvét a kannabisz használattal kapcsolatosan?

CE: Számos vita zajlik a helyi népszavazások jogszerűségéről, arról, hogy az eredmények mennyire egyeztethetők össze a szövetségi törvényekkel, és hogy az amerikai kormányzat továbbküldi-e ezeket a Legfelsőbb Bíróságra. Ugyanakkor Európa nem vívja a drogellenes háborút. A börtönpopuláció aránya nagyon alacsony az Egyesült Államokéhoz képest. Azoknak a száma, akik tisztán kábítószer-birtoklás vagy fogyasztás vétsége miatt kerülnek börtönbe igen alacsony.

DR: Azzal, hogy mindezt elmondta, néhány érv már álszentnek tűnhet. Ez előbbre vihet minket?

CE: Azokkal a törvényekkel kell dolgoznunk, amelyek rendelkezésünkre állnak. A mi jogi mozgásterünket a Lisszaboni Szerződés határozza meg, míg az EU szintű törvények meglehetősen elnagyoltak és inkább a kínálatcsökkentésről és a rendőrséggel való együttműködésről szólnak. Van egy civilizált rendszerünk, amit európai szinten koordinálunk. Mindez azt mutatja, hogy nem haladunk rossz irányba, sőt talán nem kéne világosabb törvényekben reménykednünk. Ha ugyanis konkrétabb szabályaink lennének, akkor olyan pontok bukkanhatnának fel bennük, amelyek felszámolnák azokat a ma létező szürkezónákat, amelyek jelenleg a legtöbb aránylag civilizált drogpolitikájú európai országban teret engednek a törvények mai megengedő értelmezésének. Lehet, hogy sokan feleszmélnének és igyekeznének a keményvonalas megközelítést ráerőltetni az EU szabályozásra. Ez persze csak egy kockázat: nem állítom, hogy mindenképpen be is következik.

Folk György/Brüsszel
Fordította: Kardos Tamás