A trauma kétféle módon is börtönbe zárhatja az elmét. Egyrészt úgy, ha nem is tudatosodik. Az egyén a jelen benyomásaira olyan reakciókat ad, amelyek valójában a múltra adott reakciók: bizonyos helyzetekben, ahol ez nem indokolt, túlreagál, lefagy, menekül vagy támad. Mintha ugyanazt a dallamot próbálná újra és újra lejátszani a lemezjátszó beakadt tűje, de nem jut előrébb. Az egyén úgy kapálózik a múlt hálójában, mint a pók csapdájába esett légy – mint egy láthatatlan bábjátékos által mozgatott báb. De van egy másik mód is, ahogy a trauma fogságba ejthet. És ez sem kevésbé alattomos. Ez akkor van, amikor az egyén már kezdi kapizsgálni, hogy valami rossz történt meg vele a múltban – vagy éppen valami jó nem történt meg vele. Amikor már kezd kialakulni benne a meggyőződés, hogy itt valami nincs rendben – és ugyanazokat az ördögi köröket futja. De kialakul egy logikai rövidzárlat: azonosul a traumájával. Megerősödik benne a meggyőződé: „Én a traumám vagyok.” A sérülésből és tehetetlenségből identitás lesz. Ragaszkodik hozzá és nem képes elengedni. Az, amit poszt-traumás növekedésnek hívnak, akkor tud kibontakozni, ha az egyén mélyebb önismeretre jutva nem tagadja a múltat, de képes elengedni azt – nem önfelmentésre és önáltatásra használja a traumáját, hanem újraírja a történetet, amit magáról mesél magának. A trauma magyarázat és nem identitás – a történet része, de nem az egész történet. (note to myself)

Én azt mondom, sokan voltunk és elegen. Nyilván nem annyian, mint tavaly, amikor a Pride egy NER-ellenes protest tüntetéssé vált, és nem volt éppen hőségriadó sem. De a több tízezres tömeg, ami végighömpölygött Budapest utcáin, megmutatta, hogy a magyar társadalom egyre növekvő része teljesen normálisnak tartja az átlagostól eltérő szexuális orientációt és nemi identitást. Sőt, jobban megmutatta, mint a tavalyi: hiszen itt most tényleg csak az jött ki, aki az ügy mellett áll. Még akkor is, ha tudtuk, a hőség miatt nem ez lesz életünk legjobb hangulatú felvonulása, se bulija. Eközben az a néhány ellentüntető meg keresztet tartó ördögűző Edda asszony (muhaha) leginkább megint magukat járatták le. Vicces, hogy több heteró család vonult fel a Pride-on, mint ahányan a parlament előtt lézengtek az ellentüntetésen. Nem kell túl komolyan venni a kommentmezőket elárasztó gyűlölködő trollokat: hiába kapálóznak, Magyarország lassan, de biztosan változik! Itt ezen a képen látszik még a Tánc a Szabadságért teherautó is: én nagyon örülök és büszke vagyok, hogy bármilyen szerény módon is, de hozzájárulhattunk ehhez! ❤ ✊ fotó: Huszti István / Telex

7 dolog, ami hasonló a szélsőjobboldal homofób és drogellenes narratíváiban Nem arról van szó, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat és a droghasználat ugyanaz a jelenség lenne. Nyilvánvalóan nem azok. Sokkal érdekesebb azonban, hogy a szélsőjobboldali politikai kommunikáció milyen feltűnően hasonló retorikai eszközökkel beszél róluk. 1. A „gyermekek védelmére” való hivatkozás Mindkét téma esetében próbálják átkeretezni a vitát, mint ami nem az érintett felnőtt emberek jogairól és szükségleteiről szól, hanem arról, hogy állítólag a puszta létezésük is fenyegetést jelent a gyermekekre. Mintha minden meleg potenciális „pedofil ragadozó” lenne, és minden fűszívó potenciális gyermekeknek áruló díler. Pedig egyik esetben sincs így. A gyerekekre semmivel nagyobb ártalommal nem jár az, ha látnak egy meleg párt kézen fogva sétálni a parkban, mintha ugyanezt egy különböző nemű párral látják. És önmagában az sem, ha szembesülnek azzal, hogy felnőtt emberek a szabadidejükben nem csak sört isznak, hanem füvet is szívnak. A kérdés a megfelelő tálalás: pont ezért van szükség korszerű szexuális nevelésre és drogprevencióra az iskolákban, és a fiatalokat célzó, egészségtelen üzeneteket közvetítő marketing korlátozására. Hogy ne online pornóból tanuljanak a szexről és ne alakuljanak ki egészségtelen közösségi normák a szerhasználattal kapcsolatban. 2. A láthatóság és a népszerűsítés, az elfogadás és promóció összemosása Gyakori logikai lépés, hogy pusztán egy jelenség nyilvános megjelenítését, az érintettek jogainak védelmét magának a jelenségnek a reklámozásaként, „térítésként” értelmezik. A Pride felvonulás „magamutogatás” és „reklámozás”, ha valaki ártalomcsökkentésről van kannabisz-reformról beszél, akkor „drogozásra buzdít” és „népszerűsít”. Pedig ez éppen olyan butaság, mint azzal vádolni a mozgáskorlátozottak vagy éppen az idősek jogait, érdekeit képviselő csoportokat, hogy mindenkit mozgáskorlátozottá vagy időssé akarnak tenni. A hátrányos helyzetű kisebbségek jogérvényesítésének fontos állomása a láthatóság: amíg a többség nem szembesül a problémáikkal, addig a problémák megoldása sem lehet prioritás. Az, hogy elismerjük egy kisebbség jogait, nem jelenti azt, hogy akkor a kisebbséget akarjuk megtenni az új többségi normává. 3. Az identitás vagy viselkedés moralizálása vagy patologizálása Mind az azonos neműek közötti kapcsolatokat, mind az illegális szerek használatát gyakran egyszerre skatulyázzák be erkölcsi bűnként, devianciaként és betegségként, aberrációként. Pedig a tudomány álláspontja világos: az átlagostól eltérő szexuális orientáció vagy nemi identitás természetes variáció, gének és környezeti tényezők összjátéka, nem választott. Erkölcsi elítélése nem értelmesebb, mint elítélni valakit a hajszíne miatt. A tudományos konszenzus már régen nem tartja ezeket betegségnek sem. Azt is tudjuk, hogy azok a fiatalok, akik kipróbálnak valamilyen illegális szert, nem különböznek sokban az átlagtól, legfeljebb kíváncsiabbak és kísérletezőbbek. Ellenben azok, akik akár legális, akár illegális szertől függővé válnak, számos más szempontból is különböznek. A függőség nem erkölcsi gyengeség eredménye: feldolgozatlan traumák, pszichiátriai zavarok, gyenge szociális háló és instabil családi háttér magyarázza. 4. Morális pánik/civilizációs hanyatlás Mind az átlagostól eltérő szexuális orientációt és nemi identitást, mind a droghasználatot előszeretettel tartják a civilizációs hanyatlás tünetének. A szenzációhajhász, démonizáló médiaprezentáció mindkét jelenségből kialakítja az egzotikus Mást, ami fenyegeti a társadalmi normákat – ezáltal az azonos neműek kapcsolata vagy a fűszívás nem egyszerűen csak a tipikustól való eltérésként, hanem a társadalom szövetét felbontó veszélyként jelenik meg. Egyfajta apokalipszist idéz elő. A valóság az, hogy a történelemben a hasonló morális pánikokról mindig kiderült, hogy indokolatlannak bizonyultak: volt idő, amikor a válás legalizálásától vagy a nők szavazójogától is világvégét vizionáltak. Azokban az országokban, ahol az azonos neműek házasságát vagy a fűszívást legalizálták, nem szakadt le az ég és nem szabadult el a pokol. 5. A fertőzés metaforája Egy másik jellemző módszer, hogy az egészséges szervezetet megtámadó fertőzésként beszélnek azokról a nézetekről, amelyek normálisként fogadják el az átlagostól eltérő szexuális orientációt, nemi identitást, vagy droghasználati preferenciákat. Ezeket valamiféle idegen ideológiai fertőzésként azonosítják: közvetlen kapcsolatot feltételezve ezen jelenségek előfordulása és valamiféle állítólagos ideológiai indoktrináció között. „Terjed a drogliberalizmus”. „Megfertőzte az LMBTQ/gender-ideológia.” Pedig ez butaság: az emberek nem úgy kapják el melegséget, mint az influenzát, és nem is ideológiai agymosás eredményeként szívják el az első spanglit. Nincs egységes „gender ideológia” vagy „drogliberalizmus” – azok a nézetek, amiket ilyen skatulyákba próbálnak beleszorítani, valójában nagyon is sokfélék, és leginkább az köti össze őket, hogy megkérdőjelezik ezen jelenségek démonizálását. A társadalom sem valamiféle homogén biológiai szervezet, amelyben minden változás csakis valamiféle kívülről rá támadó vírus lehetne. 6. A tudományos bizonyítékok szelektív kezelése Mind a homofób, mind a drogellenes narratívákban gyakran megfigyelhető, hogy az ideológiai vagy morális meggyőződés – p. a homoszexualitás bűn, a fűszívás rossz – megelőzi a bizonyítékokat. Ehhez a meggyőződéshez válogatják össze az azt alátámasztani látszó bizonyítékokat, gyakran a kontextusból kiragadva és félreértelmezve. Olyan kutatásokat emelnek ki, amik a kívánt eredményt mutatják, az ellentmondó bizonyítékokat figyelmen kívül hagyják, az elszigetelt eseteket általánosítják, a korrelációt ok-okozati kapcsolatként mutatják be. Ezen a fronton persze egyre látványosabb vereséget szenvednek, hiszen a tudományos bizonyítékok fényében egyre tarthatatlanabb az álláspont, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyerekek ártalmat szenvednének, hogy a tűcsere ösztönözné a droghasználatot vagy hogy a szigorú büntetés visszatartaná az embereket a droghasználattól. 7. Extrém esetek felnagyítása, kiragadása Nem véletlen, hogy egy Pride-felvonulás több ezres tömegéből az ellenséges médiában mindig ugyanaz a néhány extravagáns jelmez vagy szexuális utalás jelenik meg. Hogy egy vitatott drag show vagy egyetlen tanár kirívó viselkedése alapján vonnak le következtetéseket az egész LMBTQ közösségre. Vagy hogy egy marginális internetes aktivista álláspontját úgy mutatják be, mintha az összes meleg, leszbikus vagy transz ember véleményét képviselné. Az sem véletlen, hogy a problematikus, súlyosan függő használó válik a „drogos” prototípusává – miközben tudjuk, hogy a legtöbb szerhasználó alkalmi fogyasztó és szinte semmiben sem különbözik a szomszédjától. Nagyon ritkán előforduló balesetekből általános halálos veszélyt vizionálnak, szélsőségesen felelőtlen, antiszociális emberek viselkedését a szerhasználat szükségszerű következményeként mutatják be. Ugyanez a logika működött történelmileg számos kisebbség vagy társadalmi csoport megbélyegzésében. A politikai kommunikáció szempontjából rendkívül hatékony, mert az emberek történetekre és képekre reagálnak, nem pedig statisztikákra. A kérdés ilyenkor mindig ugyanaz: vajon a bemutatott példa mennyire reprezentatív? Mert ha egy egész társadalmi csoportot vagy jelenséget a legszélsőségesebb 1%-a alapján ítélünk meg, akkor előbb-utóbb bárkiből lehet közellenséget gyártani. A fenti narratívák közös jellemzője, hogy elvont szimbólumokról, nem pedig valós emberekről szólnak. Az „LMBTQ-lobbi”, a „drogliberalizáció” olyan címkék, amelyek mögött eltűnnek a hús-vér emberek, a saját történeteikkel, örömeikkel, nehézségeikkel és mindennapi életükkel. Sokkal könnyebb félni egy absztrakt fenyegetéstől, mint attól a szomszédtól, kollégától, baráttól vagy családtagtól, akit személyesen ismerünk. Éppen ezért ezeknek a narratíváknak a leghatékonyabb ellenszere rendszerint nem a még hangosabb ideológiai vita, hanem a láthatóság és a személyes történetek ereje. Amikor az emberek találkoznak valós LMBTQ emberekkel, megismerik egy azonos nemű pár mindennapi életét, vagy meghallgatják egy felépülő függő, egy alkalmi szerhasználó vagy egy ártalomcsökkentő szakember történetét, akkor a sztereotípiák fokozatosan elveszítik az erejüket. A démonizált Másik helyén megjelenik egy ember, akinek az élete sokkal inkább hasonlít a sajátjukra, mint azt korábban gondolták. A társadalmi előítéletek történetében újra és újra azt látjuk, hogy a láthatóság önmagában nem old meg mindent, de nélkülözhetetlen feltétele a változásnak. Nehéz gyűlölni vagy félni valakitől, ha ismerjük az arcát, hallottuk a történetét, és felismerjük benne a saját emberi tapasztalataink egy részét. Ezért a megbélyegzésre épülő narratívák legnagyobb ellenfele nem egy másik propaganda, hanem a valóság: a valós emberek, a valós közösségek és a valós történetek láthatóvá válása.

A keszthelyi rendőrök legújabb fogása. Azért ez baromi szomorú, hogy képesek ilyen képeket kitenni és büszkén jelenteni, mintha nyerésre állnának a drogellenes háborúban – bizonyára vannak olyanok, akik ennek tapsolnak, de szerintem a fiatalok nagy része szemében ez semmi mást nem bizonyít, mint azt, hogy a rendőrség totál értelmetlen és igazságtalan eljárásokra pazarolja az adófizetők pénzét. Mert hogy aki már szívott füvet, vagy akinek a társaságában valaki füvet szív, annak erről a képről nem az ugrik be, hogy úristen, veszélyes bűnözőt fogtak – hanem az, hogy úristen, ez akár lehettem volna én is, vagy a haverom is. Aki egy icipicit sem követett el nagyobb bűnt a társadalom ellen, mint az, aki megiszik egy pohár sört. És azt várja el az új kormánytól, hogy vessen véget a droghasználók értelmetlen kriminalizálásának – ehelyett végre azt lehessen látni, hogy olyan döbrögik kezén kattan a bilincs, akik milliárdokkal károsították meg a közös kasszát. ‍♂️

Így váljon valóra minden kívánságom – gondoltam, amikor olvastam, hogy Karácsony Gergő főpolgármester is egyetért azzal, amit előzőleg javasoltam: minden második zászló legyen nemzeti színű a szivárványos zászlók között. Az elmúlt napokban olyan gyűlölet-özön zúdult a Budapest Pride-ra, és többek között erre az oldalra is, ami csak egy dologról kellett, hogy meggyőzzön bennünket: bizony szükség van erre a felvonulásra. Mert a gyűlölettel és a félelemmel szemben mindig az örömé és együttérzésé kell, hogy legyen az utolsó szó – akár drogellenes háborúról, akár homofóbiáról legyen szó! Örömmel jelenthetem, hogy lesz Tánc a Szabadságért teherautó a szombat délutáni felvonuláson – elölről a 6. lesz a menetben, a Káldy utca – Dobó utca között fogunk indulni az Andrássy úton, keressetek meg minket és táncoljunk együtt a szabadságért! A zenéről az fog gondoskodni, aki a Kossuth téren is felelős volt a zenéért: Kovács Gergő, alias CSIN, aki pszichedelikus technót fog tolni B2B-ben Mirmurral, György Flórával, aki a budapesti éjszaka egyik ismert női techno és trance dj-je. Szóval akinek bejöttek a Tánc a Szabadságért tüntetések, az most sem fog csalódni! 🙂 Találkozzunk délután 3-kor az Andrássyn! We resist. We dance. We win. ✊❤

Ha van egy kritika, amit az oldal írásaival kapcsolatban jogosnak érzek, akkor az, hogy a függőséggel küzdők hozzátartozóinak a perspektívái nem kaptak elég figyelmet. Mármint volt az oldalon erről szó, a Drogriporter Tudástárban van szócikk, volt külön Drogriporter Szabadegyetem „Mit tehet a hozzátartozó” címmel, voltak hozzátartozói beszámolók – de mégis. Nehéz visszaadni, hogy milyen poklon megy keresztül az a család, akinek az egyik tagja teljesen kivetkőzik önmagából és olyan ámokfutásba kezd, ami megkeseríti a körülötte élők életét. Milyen tehetetlennek tudja érezni magát a hozzátartozó, milyen béna kacsaként funkcionálnak az elvileg segíteni hivatott állami rendszerek. Sajnos a függőség, akárcsak némely pszichiátriai betegség, szinte soha nem egy egyén – hanem szinte mindig egy egész közösség, család szenvedését hozza magával. És egy fejlett addiktológiai és pszichiátriai ellátórendszernek legalább akkora hangsúlyt kell fektetnie az érintett közösségek mint az érintett egyének felépülésének támogatására. Ez is az elmúlt évtizedeknek egy olyan mulasztása, amiben nagy változásokra lesz szükség.

A kislányom hasmenést kapott. Ahogy este feltakarítottam a hányását a padlóról, azon gondolkodtam, hogy pont ezt teszem virtuálisan is az oldal kommentmezőjében: szép csendben feltakarítom a hányást. Mert az utóbbi napokban megtalált valamilyen bihazánkos akciócsapat, és trollhadsereget küldött, hogy a gyűlöletüket odahányják a posztok alá. Szó szerint: hiszen sokan hányós emoji-val nyomatékosították ezt. Aztán persze a „szólásszabadságra” hivatkozva nyavalyognak, ha az ember moderálja a gyűlöletbeszédüket. Na persze. Mintha a véleménynyilvánítás szabadságába tartozna, hogy ha valaki odrókázik az ajtód elé, akkor nem szabad feltakarítanod. Elnéztem ezeket az öntelt erkölcsvédőket, a keresztény normalitás önjelölt védelmezőit, ahogy kisgyerekükkel, unokájukkal pózolnak a profilképükön. Majd olyanokat okádnak oda a nyilvánosságba, amik már a tömeggyilkosságra való uszítás kategóriájába tartoznak. Mint hogy lángszóróval kell szénné égetni a melegeket. Megette a fene az olyan normalitást, amit lángszóróval kell védeni. A 20. században szép számmal láthattunk példákat rá, hová vezet ez. Elgondolom, hogy mi lesz azzal a szerencsétlen kisgyerekkel, akivel most büszkén pózolnak, ha esetleg kamaszkorára felismeri: neki is vannak másféle vágyai. Brrr. Rossz belegondolni. Ez a tömény rosszindulat, ami ezekből a kommentelőkből árad, még egy hozzám hasonló felnőtt ember gyomrát is megviseli. Egy családapáét, aki már régóta dolgozik magán, meditál, pszichoterápiára jár. Vajon milyen hatással lehet egy még kialakulatlan személyiségű fiatalra, aki éppen most kezd el ismerkedni magával? A minap olvastam a transz lányról, aki a saját életét eldobta magától: és még halálában sem hagytak neki békét a gyűlölködők. Nem volt könnyű éjszaka. A kislányom többször ébredt: hányt. Én ébren forgolódtam. Néztem az arcát, és azon tűnődtem, hogy mennyire mentes egy kisgyerek még a gyűlölködéstől. Nem ezzel születünk. Ez később kerül az emberekbe. Megmérgezik vele az elméjüket. És milyen jó, hogy egyre többen vagyunk mi, szülők, akik feltétlen nélkül elfogadjuk a gyerekünket – és ezt az elfogadást próbáljuk átadni nekik is. Van értelme a Pride-nak – van értelme fényt gyújtani a sötétségben. (note to myself)

Azt mondod, hogy te nem utálod a melegeket, csak ne provokálják itt a többséget azzal, hogy az utcán vonulgatnak. Az eszedbe jut közben, hogy hány olyan kisebbség van, akik rendszeresen vonulgatnak, de te egy pillanatig sem tartod ezt provokációnak? Például a katolikusok. Vajon mit szólnál, ha valaki azt mondaná, hogy ő nem utálja a katolikusokat, amíg a négy fal között csinálják – csak ne vonulgassanak itten? És különben is, mondaná, ne mutogassák a halott ember kezét ott, ahol gyerekek is láthatják. Szerintem egy ilyen nézetet képviselő embert méltán nevezhetnénk keresztényellenesnek. Mert ha nincs baja a keresztényekkel, akkor vajon mi baja lenne azzal, hogy nyilvánosan vonulnak? Na most ha neked nincs bajod a melegekkel, akkor mi a jó eget zavar, ha az utcán felvonulnak? Azt kérded, minek kell itt kirakni egy más zászlót, nem elég nekik a magyar zászló. De vajon még hány olyan kisebbség van, aki a saját zászlaját lobogtatja felvonulás közben, és neked egy szavad sincs ellene? Például ott vannak a székelyek. Vagy a fradisták. Vajon a zöld sasos zászló kizárja azt, hogy valaki magyar legyen? Vajon a fradis zászló provokáció lenne a magyar nemzet ellen? Azt mondod, a szexualitás magánügy, a hálószobába tartozik, nem kéne kiteregetni nyilvánosan. De könyörgöm vajon mi abban a szexualitás, ha két felnőtt ember kézen fogva jár az utcán? Esetleg megcsókolják egymást egy parkban, házasságot köthessenek, örökölhessenek? Vajon a te párkapcsolatodnak, családodnak nincs még ezernyi dimenziója a hálószobán kívül? Mit éreznél, ha ennek megélését mind tiltanák és undorítónak bélyegeznék? Azt mondod, te a gyerekeket véded. De közben hidegen hagy, mikor meleg és transz fiatalok a saját életüket oltják ki végső kétségbeesésükben, mert képtelenek feldolgozni a gyűlöletet és elutasítást. A helyzet az, hogy az összes kis szánalmas érved ugyanabba az irányba mutat. Valójában téged nem a hazaszeretet motivál, nem is a gyerekeket félted. Téged nem a szivárványos zászló vagy a felvonulás provokál – hanem emberek puszta létezése. A saját irracionális gyűlöletedet próbálod megracionalizálni és legitimálni. A szomorú igazság az, hogy ahhoz, hogy elnyerje a te elfogadásodat, egy melegnek láthatatlanná – vagy halottá – kellene válnia. Legalább ne áltass se engem, se magadat itt azzal, hogy a homofóbiád bármilyen logikát vagy emberséget akár nyomokban is tartalmaz! ‍♂️

Elődke, tényleg annyira szánalmas, ahogy készakarva, izzadtságszagúan próbálsz árkot ásni magyar és magyar közé. Szembeállítani egymással a nemzeti színű és a szivárványos zászlót? Mire jó ez? Ja várj, tudom: a saját politikai pecsenyéd sütögetésére. Arra jó. Képzeld, a magyar nemzeti érzés nem zárja ki azt, hogy valaki meleg, leszbikus, horribile dictu: transz ember legyen. Mint ahogy a nemzeti jelképek, zászlók sem zárják ki azt, hogy valaki egyébként az elfogadást jelképező szivárványos zászlót használja. Én a mesterséges árkok betemetése jegyében javaslom a Fővárosnak, hogy az Erzsébet hidat felváltva magyar nemzeti és szivárványos zászlókkal lobogózza fel. Ezzel is azt üzenve, hogy Budapest büszkén nyitott, befogadó – és egyben büszkén magyar város! ❤ Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! ️‍ Elődke meg a haverjai pedig húzzanak zsemlészacskót a fejükre és szégyelljék magukat! ‍♂️

Nem tudom, hogy itt most mire gondolt a költő: hogy szívogatnak az emberek Nógrádban (suprise), vagy hogy a rendőri lefoglalásoknak köszönhetően egyre kevesebb a fű. Ha az utóbbi, akkor el kell keserítenem a Zsaruhírek olvasóit: a kannabiszpiac nem úgy működik, mint egy padlás, ahonnan ha kivesznek egy zsákot, akkor kiürül a készlet – és annyival kevesebbet fogyaszt a család. A nemzetközi kutatások szerint a lefoglalások többnyire csak a teljes piac töredékét érintik. A kieső mennyiséget pedig a piac gyorsan pótolja: új termelők, új beszerzési források és új útvonalak jelennek meg. Még akkor is így lenne, ha nem nevetséges mennyiségeket foglalna le a nógrádi rendőrség (pár tucat grammokat), hanem komoly mennyiségeket. Ha a lefoglalások valóban megszüntetnék a kínálatot, akkor a kannabisz ára folyamatosan emelkedne, a hozzáférhetősége pedig csökkenne. Ehhez képest Európa-szerte évtizedek óta rekordmennyiségű lefoglalások történnek, miközben a fogyasztók többsége továbbra is könnyen hozzájut. Ezért van az, hogy egyre több ország elkezdte államilag szabályozni a kannabisz termesztését és forgalmazását. Mert így az államnak még mindig nagyobb a kontrollja, mintha füveseket hajkurászna – ráadásul a rendőrség a komoly bűnözőkre összpontosíthatja véges erőforrásait, az állam pedig adóbevételhez jut. A dohányzás visszaszorítása bebizonyította, hogy nem kell szükségszerűen betiltani valamit, nem kell tömegeket börtönbe zárni ahhoz, hogy egy szer fogyasztását mederben tartsuk. ‍♂️