Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Az emberek előszeretettel hivatkoznak Istenre és a természetre, hogy a saját szokásaikat igazolják – pedig egyiknek sincs köze hozzájuk.
Amikor valaki arra hivatkozik, hogy a mai világban mennyire “elferdült” az emberek ízlése, és eltávolodott a “természetestől,” akkor mindig XIV. Lajos, a Napkirály jut eszembe, az európai történelem egyik leghíresebb uralkodója (lásd fent). A 17. században így nézett ki a férfias megjelenés: hosszú paróka, színes harisnya, vörös (!) magassarkú cipő. A vörös magassarok a férfias dominancia jelképe volt: azt jelképezte, hogy viselője elég hatalmas ahhoz, hogy az ellenfeleit eltapossa (vajon kinek jutna ma ez eszébe a vörös magassarkúról?). 1670-ben a király egy rendeletben tiltotta meg, hogy nem nemes származásúak magassarkút viseljenek.
Emlékeztet ez a kép arra, hogy egy csomó társadalmi szerep, amit öröktől valónak, isteni elrendelés vagy a nagybetűs Természet által rögzítettnek fogunk fel, míg az attól eltérőt deviánsnak, természetellenesnek tartjuk – valójában nem más, mint múló társadalmi konvenció. Igaz ez a nemhez vagy korhoz kötött szerepekre, egyes csoportok alá-fölérendeltségére éppúgy, mint bizonyos hétköznapi szokásokra, például arra, hogy melyik drog fogyasztása elfogadott és melyiké nem.
A 17. században például a kávé, amit manapság a mindennapok természetes részének érzünk, és üdítőitalként fogyasztunk, még egy veszélyes új drognak számított. Francia orvosok még 1670 körül is méregként tartották számon és elítélték a fogyasztását. A kávéivást és a kávéházakat éppúgy a lázadással, a devianciával, a társadalmi rend megkérdőjelezésével rokonították, mint ahogy manapság Bayer Zsolt az LSD-t vagy Bencsik András a füvet. II. Károly brit uralkodó 1676-ban betiltotta a kávéházakat. A tiltás persze már akkor is annyit ért, mint manapság: a kávivás végül az európai kultúra szerves részévé vált.
Egy valami nem változott azóta: most is a kiváltságosak és hatalmasok döntik el, hogy mi számít “természetesnek”, és mi számít “deviánsnak.” De míg a középkorban az emberek egy csomó berögzült szokásukat isteni elrendelésre vezették vissza, az attól eltérőeket pogánynak vagy eretneknek nyilvánították, addig manapság előszeretettel patologizálunk vagy kriminalizálunk nekünk nem tetsző viselkedéseket és embereket, “betegnek” és/vagy “bűnözőnek” minősítve őket. És közben nem vesszük észre, hogy gyakran éppen ez a megbélyegzés az, ami önbeteljesítővé válik: hiszen a kirekesztés gyakran valóban megbetegít. Vagy legalábbis a társadalom margójára szorít, ahol az ember kiszolgáltatottabb betegségnek és nyomornak.
Sárosi Péter
