Emlékszel, milyen volt, amikor valamit először csináltál? Sport, szex, drog – bármilyen élmény. Emlékszel a felfedezés izgalmára, amikor belevágtál egy új utazásba? Emlékszel a varázslatra, a csodára, amit gyermekként a leghétköznapibb jelenségek, dolgok észlelése is kiváltott belőled? A nyitott és kíváncsi elmére, amivel az új élmény felé fordultál?
A japán zen-buddhistáknak szavuk is van rá: shoshin (初心). A kezdő-elme.
Míg Nyugaton a szakértő-elme számít a kívánatos elérendő célnak, addig a Zen követői tudatosan törekszenek arra, hogy fenntartsák a kezdők elméjét és irányultságát. Ahogy Shunryu Suzuki fogalmaz: „A kezdő szellem sokra képes; a kitanultaké csak kevésre.”
Megszívlelendő igazság.
Olyan sokszor szembesülni a szakértő-elme korlátaival. Túl sok a fontoskodó okoskodás, amivel saját jelentőségünket próbáljuk igazolni. Túl sok az önelégült arrogancia, amivel a saját berögzült igazságainkat védelmezzük. Gyakran foglalkozunk úgy jelenségekkel, hogy bemagolt dogmákat ismételgetünk. Olyan koncepciók szemüvegén keresztül nézzük a valóságot, amiket már nem is kérdőjelezünk meg soha. Változtatni akarunk – de nem merünk változni.
És amikor valaki mégis megteszi – amikor valaki nem a mi szemüvegünkön keresztül nézi a valóságot és minket, hajlamosak vagyunk bosszúsan reagálni. Mint apu, amikor a gyerek már huszadszorra kérdezi meg, naiv őszinteséggel: „De miért?”
A szakértő-elme kényszerű velejárója a hübrisz. Szűklátókörűség és zárt tudatállapot. Nagyon ritka, hogy valaki meg tudja őrizni az intellektuális alázatát és a gyermeki kíváncsiságát. Mint Einstein, aki szerint a legfontosabb, hogy életünk végéig ne szűnjünk meg kérdéseket feltenni. Hogy ne záruljunk be a saját komfortos válaszainkba – ne kényelmesedjünk bele a saját köldöknéző szakértői szerepünkbe.