Akik nem csinálták, nem is tudják, hogy a testmozgás milyen jót tud tenni – nem csak a testednek, nem csak a fizikai, de a mentális állapotodnak is.
Rendszeresen futok és úszok. De tudom, hogy a sportolás egyben kiváltság is. Amióta szülő lettem, azóta ezt méginkább megértettem.
A futópályán néha tudom irigyelni a gazella testű profi futókat, akik könnyedén habzsolják a kilométereket. De csodálni leginkább azokat az embereket tudom, akiken látom, hogy minden méter komoly erőfeszítésbe, esetleg lemondásba került a számukra.
Kórosan elhízott emberek. Idősek. Fogyatékkal élők.
Szegényebb sorból származók, akiknek nem telik menő futócipőre.
Anyukák, akik szülés után próbálnak időt szakítani arra, hogy leadják a feleslegessé vált kilókat.
Ha lassan is, ha kínszenvedés árán is, de ott vannak és mozognak. Ahelyett, hogy legyintve elhevernének a kanapén.
Gyerekként nem voltam túl ügyes. Nem volt tehetségem a sporthoz (legalábbis ezt mondták), ami összefüggött egy születési izületi rendellenességgel is. Emlékszem, hogy az iskolai tesiórán hányszor és hányféleképpen megszégyenítettek emiatt. A tanár is. És nem csak engem: mindenkit, akik hozzám hasonlóan valamennyire is kilógott a sorból. A kövér kisfiút/kislányt. A vastag szemüvegest.
Az edzések is főleg versenyistállók voltak: arra szolgáltak, hogy kiszelektálják és kineveljék a jövő versenysportolóit. Akinek meg nem ment annyira jól, az kudarc-élményekkel telve lemorzsolódott. Sajnos a generációmban nagyon sok embernek elvették a kedvét a rendszeres testmozgástól azok, akiknek elvileg az lett volna a feladatunk, hogy megszerettessék azt.
Nem tudom, hogy ez mostanában is így van-e. De jó lenne, ha nem így lenne. Jó lenne, ha a sportban a mozgás öröme is számítana, és nem csak a teljesítmény és a verseny. Jó lenne, ha azokat becsülnénk meg leginkább, akik a legnagyobb áldozatot hozzák a testmozgásért, és őket támogatnánk a legjobban abban, hogy mozogjanak – és örömet leljenek benne.
