Da mihi castitatem et continentiam, sed noli modo – avagy: Adj nekem tisztaságot és önuralmat, Uram, de még ne most! Imígyen sóhajtott fel Szent Ágoston, a Vallomások szerzője az imájában.
Elég gyakran így vagyunk ezzel mi is, a kései utódok, nemde?
Le akarok fogyni – de azért még ezt sütit előtte befalom.
Leszokok a cigiről, na de egy utolsót azért csak elszívok még előtte.
Többet fogok sportolni és kirándulni, nem fogok egész nap a kanapén heverni, mint ma.
El fogom neki mondani, hogy elhagyom, de ma még lefekszem vele.
Le akarok állni a drogokkal, de még nem most.
És hogy miért nem most? Arra rengeteg magyarázatot előállít az elménk. Egyik racionálisabbnak és meggyőzőbbnek tűnik számunkra, mint a másik.
Most még olyan sűrű az élet, tele vagyok stresszel.
Majd ha rendeződtek a dolgok.
Ez most nem jó alkalom, hogy bejelentsem, megvárom a megfelelőt.
Sok rossz dolog történt velem, nem vagyok most elég erős a változáshoz.
Esetleg fordítva: most nagyon jó dolgok történtek, csak megérdemlek egy kis ünneplést.
A helyzet az, hogy az emberek többsége, aki bele van ragadva valamilyen rossz szokás, kapcsolat, függőség – esetleg ezek kombinációjának – hálójába, nagyon is tudatában van annak, hogy amit jelenleg tesz, az nem jó. Az szenvedéssel jár. Tudja, hogy mi lenne ezzel szemben az erényes viselkedés. És mégsem teszi meg. Nem utasítja el az erényes viselkedést úgy alapból és kategorikusan, ó nem. Egyszerűen csak halogatja.
Halogatja. Halogatja. És halogatja…
Tehetetlennek érzi magát: szeretné, ha nagyobb önuralma lenne. Ez borzasztó szégyennel tölti el. Ami aztán, ahogy a szégyen szokta, méginkább halogatásra sarkallja. A szégyen ugyanis nem motivál pozitív változásra, inkább tespedésre. Mert a szégyen, az egészséges bűntudattal ellentétben, nem arról szól, hogy az ember felismeri: rosszat tett. Hanem arról, hogy meggyőződésévé válik: ő rossz ember. Aki képtelen a változásra.
Nem elég a racionális megmagyarázás („Hát nem látod, hogy magadat is bántod meg másokat is ezzel?”), vagy a nyilvánvaló leszögezése („Hát nem kell drogozni, oszt nem lesz baj!”). Esetleg a példálózás („Bezzeg nekem se könnyű az élet, mégsem ülök itt begubózódva!”).
A változást, az én tapasztalatom szerint, az hozza el, amikor az embernek a saját magáról alkotott képét sikerül megváltoztatnia. Amikor már nem úgy gondol saját magára, mint tehetetlen lúzerre, hanem úgy, mint értékes és cselekvő emberi lényre. Ez a „változás” abban az értelemben nem is változás, hogy valaki mássá kellene válni – senki sem válhat más emberré. Viszont válhatsz azzá, aki mindig is benned volt, csak nem akartad észrevenni – nem akartad kiszabadítani. Mint Michelangelo, aki váltig állította, ő nem kitalálja és faragja a szobrait, csupán kiszabadítja a kőtömbben már eleve meglévő formát a börtönéből.
