Gondolatok az iráni tömeges alkoholmérgezés kapcsán
Egy szabad lakás, együttérző szülők, egy kis illegális szesz (többnyire vodka vagy méregerős török sör: ezt könnyebb becsempészni), néhány illegális CD (a legújabb nyugati popzenével), a fiókban őrzött európai ruhák – ezek a teheráni party-szcéna elengedhetetlen kellékei. Iránban ugyanis 1979 óta törvénytelennek számít az alkohol fogyasztása, a nyugati könnyűzene hallgatása, sőt, még a nyilvános tánc is.
Kizárólag a keresztény és zsidó kisebbség számára engedélyezett az alkohol korlátozott fogyasztása – zárt ajtók mögött természetesen. A fiatalok legálisan semmilyen tudatmódosító szerhez nem juthatnak hozzá, ami erősebb a teánál, a lányok pedig egyedül az illegális házibulikon mutatkozhatnak nyilvánosan nyugati öltözékben. Irán teokratikus állam, de ha tekintetbe vesszük, hogy a lakosság több mint 60%-a fiatalabb 35 évesnél, akkor gerontokráciának is nevezhetjük: a vének uralma a fiatalok felett az ifjúság védelmének jelszavával. Amióta Khatami elnök reformígéretei hamisnak bizonyultak, általános a politikából való kiábrándultság a fiatalság köreiben: a hatalommal szembeni ellenállás napjainkban főleg nem ellenzéki szervezkedésben nyilvánul meg, sokkal inkább a nyugati drogok és zene fogyasztásában. Az alkohol- és drogtilalom ellenére a szesz, a fű és a heroin egyre könnyebben hozzáférhető az iráni városokban. A csempészek a nyilvános kivégzést kockáztatva is behozzák a törvénytelen szereket az országba, hiszen a kereslet állandó, siker esetén a várható extraprofit óriási. És még a fogyasztóvédelemmel sem kell bíbelődniük: a drogokat a haszon növelésének céljából gyakran felütik, így az illegál-partik néha tömeges mérgezésben végződnek. Néhány nappal ezelőtt például egy kelet-iráni városban rendezett lakodalom során 92 ember (!) szenvedett mérgezést, közülük 12-en meghaltak és több tucatnyian megvakultak a metilalkoholt tartalmazó pancsolt italtól. A mullahok irányította tömegmédia persze ezt az esetet is úgy fogja tálalni, mint az alkohol szörnyű veszélyességének bizonyítékát, ami újabb szigorításokat tesz szükségessé az alkohol-ellenes jogszabályokban. Aki esetleg megemlítené, hogy a tragédia igazi forrása nem az alkoholban, hanem az ostoba szabályozásban rejlik, az körülbelül olyan fogadtatásra számíthat, mint az augusztusi herointúladagolások kapcsán a szabályozott heroinfenntartó programok szükségességét megpendítő magyar sorstársaik.
Magyarország alkoholpolitikája nem éppen példamutató, sok szempontból az ellenkező elrettentő végletet testesíti meg. Miközben több százezren küszködnek súlyos alkoholproblémákkal, politikusaink megszüntették az Országos Addiktológiai Intézetet, ezzel nagyjából egy időben teljes pártközi konszenzussal Nemzeti Pálinka Tanácsot hoztak létre. Az alkohol-kultusz gyakran nem csupán állami jóváhagyást, hanem egyházi szentesítést is nyer. Ha az illegális drogok fogyasztóival szemben megnyilvánuló zsigeri-indulati állami és egyházi elutasítást tekintjük, akkor ezt nevezhetjük akár álszentesítésnek is. Mégis: nálunk elképzelhetetlen lenne, hogy egy lakodalom ennyi halálos áldozatot szedjen. Ha az ember alkohollal kívánja mérgezni magát, akkor ezt saját döntésének eredményeként teszi: besétál a boltba, és olyan töménységű, fajtájú italt vásárol magának, amilyet akar. Azt gondolom, hogy amikor az alkohol (vagy más drogok) közegészségügyi ártalmait mérlegeljük, akkor nem pusztán kvantitatív mutatókat kell figyelembe vennünk: hányan isznak alkoholt és ebből hány válik függővé, illetve hányan halnak meg idő előtt májzsugorban. Ezek persze fontos mutatók, de kockázat és kockázat, ártalom és ártalom között nem csak mennyiségi, hanem minőségi különbség is lehet: nem mindegy, hogy az ember saját döntésének eredményeként vállal kockázatot/szenved el ártalmat, vagy pedig számára ismeretlen kockázatokat kénytelen vállalni azért, mert az állam önálló döntésre képtelen gyermekként bánik vele. Egész demokratikus társadalmi berendezkedésünk a független, tájékozott döntések meghozására képes állampolgár koncepcióján nyugszik, a paternalista, fundamentalista állami beavatkozás iráni verziója teljesen idegen tőlünk. Mégis, a magyarországi és az iráni szemlélet és szabályozás között több hasonlóság van, mint gondolnánk. Minden látszat és retorika ellenére ugyanis egyik állam sem vállal felelősséget a polgárok egészségéért – a szó korszerű, emberi jogi normákat tiszteletben tartó értelmében.
Sárosi Péter
