Carl Gustav Jung szerint az emberi lélek árnyékot vet. És mindaz, amiről nem vagyunk hajlandók tudomást venni, amit nem hozunk elő a tudatosság fényére – az Árnyékunk.
„Az árnyék mindaz, ami nem szeretnél lenni,” írta.
Az elfogultságaink, az indulataink, a kicsinyességeink, a gyarlóságaink, irracionális hiedelmeink, kényelmes következetlenségeink: ezek mind az árnyékunk.
Sokan azt hiszik, hogy az Út mindannak a megtagadásán keresztül vezet, ami az árnyékban rejtőzik. Hogy úgy válhatunk tökéletessé, ha megtagadjuk a lelkünk eme Sátánját. Ha fogcsigorgatva harcolunk ellene. Vagy ha nem veszünk róla tudomást és a fényes oldalra összpontosítunk.
De az Út nem ez. Az Út az árnyékmunkán keresztül vezet: a tudatosság fényénél kell megvizsgálnunk az elfogultságainkat, az indulatainkat, a kicsinyességeinket, a gyarlóságainkat, az irracionális hiedelmeinket, a kényelmes következetlenségeinket. Amit egyébként olyan könnyedén megteszünk, ha másokról van szó. De ami, ha saját magunkról van szó, gyakran legalább olyan kényelmetlen, mintha egy vallatólámpával világítanának a szemünkbe, és színvallásra késztetnének minket a legbelsőbb érzéseinkről.
De ha elvégezzük az árnyékmunkánkat (teljesen elvégezni nem lehet persze, de neki lehet gyürkőzni, derekasan) akkor rájövünk arra, amit Jung így fogalmazott meg: „Az árnyék kilencven százalékban tiszta arany.”
Az árnyékunkban nem csak sötétséget találunk, de ragyogó lehetőségeket is.
