Senki más nem fogja megépíteni neked a hidat, amelyen csak te, és csakis te, átkelhetsz az élet folyóján – írta Nietzsche.
Rengeteg híd, ladik és révész kínálja persze neked a szolgáltatásait, hogy átvisz a folyón, teszi hozzá. De te csupán azon az áron veheted ezeket igénybe, hogy szolgasorba vetnéd és elveszítenéd magad.
De vajon honnan tudod, hogy mi a te utad? És hogy hová vezet? Hogy mi vár rád a túlsó parton?
Nem tudhatod. Nem osztogatnak térképet a születéskor. Csak onnan tudhatod meg, ha rálépsz a hídra, az útra.
Hiába gyűlöljük a bizonytalanságot, teszem hozzá. Hiába szeretnénk tudni egyfajta spirituális GPS készülék segítségével, hogy éppen hol járunk, hová tartunk, és hozzánk képest mások hol tartanak (ez utóbbin is folyamatosan jár az agyunk). Ez a bizonytalanság is az út része. A hibázás, az eltévedés is.
Persze néha vágysz rá, hogy valaki megfogja a kezed és egyszerűen csak átcibáljon, átrángasson az utadon. Egészen a célig. Mint ahogy, mint sokszor láttam, a fizetett hegyi vezetők cibálják fel a jól szituált ázsiai turistákat, rövid kötélen, hol taszigálva, hol vonszolva őket, egészen a hegycsúcsig. Hogy ott aztán csináljanak egy képet az instára – pipa, nézzétek, hol jártam, pupákok – oszt jó napot. De az élet folyóján nem lehet így áthaladni. Az ilyen megérkezések – illúziók.
Nietzsche Emersont idézi: az „ember sosem emelkedik olyan magaslatokra, mint mikor nem tudja, hová tart.”
