Mi, akik meditálunk, gyakran irányítjuk arra a figyelmünket, ami itt és most van. Arra törekszünk, hogy jelen legyünk a testünkben: érezzük, átéljük mindazokat az észleléseket, amelyeket a megtestesült létezésünk jelent.
Ezeket a sorokat egy repülőn írom. A felszállás közben elvégeztem egy félórás ülőmeditációt. (Megszakítás nélkül: minő luxus egy kisgyerekes apukának!) És most azon morfondírozom, milyen viszonylagos is az „itt” és a „most”.
Egy repülőgépen ülök, ami több száz kilométer per óra sebességgel száguld a felhők közt, mintegy tízezer méter magasságban.
A Föld nevű bolygón, ami forog a saját tengelye körül és kering egy csillag, a Nap körül.
És ez a csillag része a Tejút nevű galaxisnak, ami megszámlálhatatlan más galaxisokkal együtt folyamatosan száguld, távolodik az űrben egy mintegy 13 milliárd éve táguló világegyetemben.
Pillanatok? Térbeni pontok?
Ittek és mostok?
Az atomok, és az annál is kisebb részecskék, amik a testemet alkotják, folyamatos mozgásban vannak – nem lehet őket a tér és idő egyetlen pixelébe zárni.
Egy folyamatosan változó világegyetemben élünk. Ahol, mint Hérakleitosz, az egyik legrégebbi görög filozófus mondta: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Pantha rei. A meditációnk sem irányulhat statikus pontokra és pillanatokra az időben és térben. A létezést – a saját létezésünk észlelését – mint változást kell megélnünk.
Az elme – pontosabban a figyelmünk – elkalandozik a jövőbe és a múltba, távoli helyekre. A meditáció közben is. Ezt kizárni nehéz (nem is ez a célja a meditációnak), de tudatosan és gyengéden vissza tudjuk a figyelmünket terelni a jelenbe. Horgonyt vetünk a tudatos jelenlétbe: ami többnyire a saját lélegzetünk. A csónakot időről-időre elragadhatja az áramlat, de aztán visszarántja a horgonyhoz csomózott kötél.
A horgony: a testünk. Mert ez a létezés – megtestesült létezés. Ahogy az egyik legősibb buddhista meditációs szöveg, a Szatipatthána-szutta is kifejti, a meditációnknak is a testünkből, a testi észleléseinbkől kell kiindulnia – ez a tudatos jelenlét (szati) négy alapja közül az első.
De megértettem azt is, hogy a jelenlét nem jelenthet valamiféle görcsös ragaszkodást az idő vagy a tér egy statikus pontjához. A jelenlét magába foglalja a múlt és a jövő teljességét. A közelséget és a távolságot. Csupán a töredezettség, a szeparáltság, az idő illuzórikus zárványaiba, a tér kristályának csillogó szögleteibe való bezártság az, amit el kell engednünk. A tudatosság, a figyelem nélküli sodródást.
Minden belégzés egy születés – minden kilégzés egy halál. A táguló és magába zuhanó világegyetem kozmikus drámája a mi kis mikrokozmoszunk vetítővásznán játszódik le. Nincs olyan, hogy a tér és az idő egy szeletébe zárt én. Mi magunk is változás vagyunk. Hullámok az idő és tér óceánján. Fodrozódunk, majd visszasimulunk.
Vajon mi az igazi hullám? Hol van, mikor van ott a hullám? Az első fodorban, ami felemelkedik a vízfelszínről? Vagy a kifejlett hullámtarajban, amikor a hullám a legnagyobbra hízik? Esetleg akkor, amikor a hullám újra semmivé foszlik a tengerparton? Értelmetlen kérdés. Az egész folyamat a hullám.
És vajon mi a hullám lényege? A víz? Nem. A hullámban ott van a szél is, ami felgerjeszti a vizet. Ott van a Nap fénye, ami hőt gerjeszt és szelet támaszt. A hegy orma, ahonnan a folyók a vizet a tengerbe szállították, az ásványokat a vízbe mosták. Minden mindennel összefügg – minden mindenhez kapcsolódik. Semmi sem létezik szeparálva, egymagában – egyetlen pontba/pillanatba zárva. Mi sem vagyunk rabok a koponyánk börtöncellájában.
A tudatos jelenlét világosságánál a dolgok olyannak tűnnek, amilyenek: végtelennek és mégis egységes egésznek, az idő és tér teljességében.
Mint amikor kiugrasz egy repülőről, és rájössz, hogy nincs ejtőernyőd. De aztán rájössz arra is, hogy nincs hová lezuhannod.