Nektek volt már olyan érzésetek, amikor felébredtetek álmotokból, hogy még egy pillanattal korábban valami borzasztó fontos dolgon ügyködtetek, ami élet-halál kérdésnek tűnt akkor – de ha megfeszítenek sem tudtok visszaemlékezni, mi volt az?
Velem előfordult jó párszor. A legutóbb múlt éjjel.
Egy ideig még erőlteted az agyad, egy röpke pillanatig még mintha nem eresztene az álom – de aztán egyszer csak rádöbbensz, hogy hol vagy, ki és mi vagy – és hirtelen elveszíti a jelentőségét az álom gondja-baja. Mert rájössz, hogy igazából nem számít.
Olyan ez, mint amikor hirtelen egy buborék szétpattan – pukk, és mintha a víz alól bukkannál a felszínre. Mint amikor a füled kidugul, miután a repülő leszáll. Kitisztulnak a dolgok az éberlét fényénél.
És az ember nem tehet róla, de elgondolkodik azon, hogy vajon nem ugyanez igaz-e a mi kis életünkre úgy általában, a maga fontoskodásaival és ügybuzgalmával, amivel évtizedekig építünk egy homokvárat, amit Énnek nevezünk.
Ügyködünk, tüsténkedünk, szorgos kis pókként szőjük a terveket, csillámló álmok szappanbuborékjaival vesszük körül magunkat, csipkés, égbe nyúló tornyokat építünk – míg aztán eljön az ébredés.
Az életben persze van több ilyen ébredés – van köztük kisebb, van köztük nagyobb. Ha az ember elenged görcsös ragaszkodásokat, ha kilép rossz kapcsolatokból, ha megválik egészségtelen szokásoktól, felépül függőségből: ez mind-mind egy ébredés. Mind-mind egy buborék szétpattanása. És talán nincs nagyobb ébredés, mint amit halálnak nevezünk – talán csak annak, aki már életében felébred, mint a Buddha. Akinek még a neve is ennyit tesz páli nyelven: az, aki felébredt. De mi, megvilágosulatlan gyarló emberkék, ettől még távol vagyunk, és az ébredést legfeljebb különleges röpke pillanatokban tapasztalhatjuk meg.
Az élet álmából való ébredéssel eljön a pillanat – az igazság pillanata, ami sok embert csak a halála előtt vesz elő – amikor rájövünk, hogy igazából annyira de annyira kevés jelentősége volt az ezernyi gondnak és bajnak, aminek iszonyú nagy feneket kerítettünk az életünk során. Annak, hogy legyünk Valakik – hogy megfeleljünk mindenféle elvárásnak, hogy tisztelet vagy csodálat tárgyává váljunk, hogy képzeletben megveregethessük a saját vállunkat: na, ez igen!
Mégis, szeretnénk hinni, hogy több van az életben mint a légvárépítés. Hogy van valami, ami megmarad – még azután is, hogy az egónk babiloni tornya úgy omlik össze, mint Szauroné azután, hogy elpusztult az Egy Gyűrű. És még ha a díszletek – az álmok – változnak is, van jelentősége annak, hogyan viselkedünk mi, emberek, egymással az időben, ami a születés és a halál között megadatott. Sőt, annak van csak igazán jelentősége.
Ahogy Martin Buber mondta: a világ értelme nem fogható fel, viszont megölelhető – azáltal, hogy egy a világhoz tartozó lényt megölelünk.
