Luis Estrada fekete humorral átszőtt filmje a mexikói drogháborúról
Aki pusztán a média hírei alapján próbál tájékozódni az észak-mexikói drogháborús helyzetről – márpedig máshonnan nem nagyon lehet –, az valószínűleg csak az érthetetlennek tűnő mészárlásokkal, a rendőrök és a drogkartellek, illetve a drogbárók egymás közti összecsapásaival és a vezetők kisszámú elfogásaival szembesül, de nehezen tudja elképzelni a narkóvárosokká vált helyszínek mindennapjait, a kartellek, a rendőrség és a városvezetés bizarr összefonódását.
El Infierno – a film trailere
Luis Estrada, a hazájában nagy népszerűségnek örvendő rendező gondoskodott róla, hogy a hétköznapi ember is beleláthasson a drogháború mélyebb rétegeibe. Hogy a feltáruló pokol mégis emészthető legyen, új filmjét az erőteljes tartalom és a realisztikus elemek mellett fekete humorral szőtte át. A saját definíció szerint politikai szatírának titulált El Infierno egy a drogkartellek irányítása alá került falu életét mutatja be a 20 évre az Egyesült Államokba vándorolt, majd hazatoloncolt Benjamin García szemén keresztül. A főszereplő kevés megtakarított vagyonát már hazafelé úton elrabolják, és rövidesen megérti, miért keresztelték át szülőfaluját San Miguel Narcangel-re (arkangyal és narkó kombinációja). Megtudja, hogy sok régi barátjával a kartelltagok végeztek – többükkel ráadásul a saját testvére, aki távollétében az egyik legismertebb vezetővé küzdötte fel magát – és szembesül azzal is, hogy a fiatal nők a kartellek prostituáltjaivá váltak. Pár régi haver noszogatására és jobb lehetőség híján hogy családján segítsen, García is beáll a helyi drogkartellbe El Benny néven, és kezdetét veszi a bizniszeléssel és gyilkosságokkal tarkított aranyélet, amely nem tarthat örökké.
Bár nem sikertörténet tárul elénk, a film mégsem szeretne morális állásfoglalásra késztetni és azzal a bárgyú üzenettel szolgálni, hogy aki maffiának áll, az megütheti a bokáját. Estrada azt mutatja meg, hogyan válik ráutalttá egy falu a kartelltagokra, akiknek otthont ad, és hogy mennyire nem lehet fekete-fehéren tekinteni a kartellek és a rendfenntartók viszonyára. Az talán senki számára sem meglepő, hogy a rendőrség egy köteg zöldhasú és egy fiolányi amfetamin tabletta fejében szemet huny a drogkartellek kisebb-nagyobb ügyei felett – hasonló esetekről a hírekben is olvashatunk. Meglepő azonban azzal szembesülni, hogy a falu működtetésében és – meglehetősen részlehajló – felvirágoztatásában mekkora szerepe van a kartelleknek. Megértve a mindennapok új szabályait a néző szinte azonosulni tud a kartellvezető felháborodásával és elfogadja a rendőrkapitány pánikszerű magyarázkodását, amiért egy-egy kartelltagra nem vigyáztak megfelelően a rendőrök, miközben ők napi rendszerességgel oltják ki a (hozzájuk képest) ártatlan emberéleteket. Hiszen ha a várost vezető kartellből meggyilkolnak valakit, akkor a véres válaszlépések garantáltak.
A válogatott brutalitás mellett a katolikus állam képét a kartellek is fenntartják, sűrűn vetik magukra a kereszteket, szentekhez imádkoznak, pazar oltárokat emelnek a meggyilkolt bajtársaknak és jól megfizetik a papot, hogy megáldja fegyvereiket. Valahogy így működhet egy tipikus észak-mexikói falu a drogkartellek uralma alatt.
Estrada korábbi filmjeiben is élesen bírálta az aktuális kormány tevékenységét és az Infierno sem mentes néhány erőteljes kiszólástól. Amikor Bennyként belépünk a kartellvezér palotájába, a falon fényképeket látunk, melyeken a drogkartell feje Vicente Foxszal, Mexikó korábbi elnökével fog kezet, egy másik fotón pedig magával a pápával. Egy későbbi jelenetben a rendőrkapitányságon ülünk, ahol a főkapitány a jelenlegi elnök, Felipe Calderón képe felé biccentve elismerően megjegyzi, hogy hála neki, Mexikó a besúgók országává vált. A film szűk két héttel a mexikói függetlenség 200. évfordulója előtt debütált és a poszterére ugyanazt a logót tették, mint amit az ünnepség plakátjai is viseltek, azzal a kiegészítéssel, hogy „nincs mit ünnepelni”. Nem csoda, hogy a film fölött egy darabig ott lebegett a kormányzati cenzúra esélye. Estradát ez azonban valószínűleg nem riasztotta meg túlságosan, nem ez lett volna az első eset a cenzúrára pályafutása során…
Hogy Magyarországra eljut-e a film, az egyelőre talány, esetleg egy mexikói filmhét keretében, de érdemes vadászni rá, mert akit mélyebben érdekel a drogháború témája, annak kötelező darab!
Kardos Tamás
Drogriporter
2010.10.01.
