A Drogriporter tudósítása a new orleans-i nemzetközi drogpolitikai reform konferenciáról.
A Drogriporter tudósítása a new orleans-i nemzetközi drogpolitikai reform konferenciáról.
A konferencián készített videók – folyamatosan bővülő számban – megtekinthetők a TASZ YouTube oldalán:
https://www.youtube.com/HunCivLibUnion
A gumbo egy Louisiana államból származó sűrű, pörköltszerű leves, amely tengeri herkenytűket, zöldségeket, rizst és fűszereket tartalmaz. A gumbót különféle stílusokban (pl. cajun, kreol) lehet készíteni, tulajdonképpen nincsen sztenderd formája: európai, afrikai és amerikai kulturális tradíciók találkozásának melléktermékeként jött létre. A gumbo New Orleans – avagy a Big Easy, ahogy az amerikaiak nevezik – egyik fő szimbóluma, egy olyan városé, amely maga is sokféle vallás és kultúra kereszteződésénél fekszik. Az USA vezető drogpolitikai reform szervezete, a Drogpolitikai Szövetség (Drug Policy Alliance) kétévente megrendezésre kerülő konferenciájának ezúttal New Orleans adott helyt december 5. és 9. között. Egy helyi szervező szerint a konferenciának magának is az volt a célja, hogy egy nagy „drogpolitikai gumbót” főzzön ki a különféle hátterű, vallású, életkorú, bőrszínű résztvevők hozzájárulásával, összehozva liberálisokat és konzervatívokat, feketéket és fehéreket, jogalkalmazókat és hippiket, kutatókat és aktivistákat, fűszívókat és heroininjektálókat. Csupán egy dolog van, ami ezeket az embereket szövetségessé teszi, állítja a konferencia fő szervezője, Ethan Nadelmann, a DPA igazgatója: mindannyian a „drogellenes háború” végét kívánják, amely rengeteg emberéletet és dollármilliárdot követel minden évben. Ez az eklektikus drogreform mozgalom gyorsan nő, ebben az évben például minden eddiginél többen, 1200-an vettek részt a konferencián, a programban pedig kedvét lelhették a marihuána-guruk és az ártalomcsökkentő pragmatisták egyaránt. Hiszen a világ egyik legnagyobb drogpolitikai reform eseményéről van szó.
Idén számos más amerikai szervezet is szerepet vállalt a konferencia szervezésében, így például new york-i székhelyi Ártalomcsökkentő Koalíció (HRC), a TASZ amerikai testvérszervezete, az ACLU, a Diákok az Ésszerű Drogpolitikáért (SSDP) és a Jogalkalmazók a Drogtilalom Ellen (LEAP), amelynek képviseletében májusban Jack Cole rendőrhadnagy Budapestre látogatott. A Droghasználók Nemzetközi Hálózata (INPUD) is itt tartotta gyűlését. A konferencia mintegy 50 párhuzamos szekciót vonultatott fel változatos témákban: a herointúladagolások megelőzése, az enteogének használata a gyógyászatban, drogtesztek, női droghasználók, HIV és hepatitis C, iskolai prevenció, etnikai kisebbségek és drogellenes háború stb. Érdekes volt például az ártalomcsökkentő pszichoterápiáról szóló szekció, amelyen részt vett Dr. Andrew Tatarsky, az „Ártalomcsökkentő pszichoterápia” c. könyv szerzője. Volt filmfesztivál olyan dokumentumfilmekkel, amelyek a drogellenes háború árnyoldalait mutatták be az érdeklődők számára. Az Európai Kerekasztal keretében Sárosi Péter (TASZ) ismertette a magyarországi drogpolitika trendjeit, fejleményeit, kitérve például az önfeljelentő mozgalomra is, amely rendkívül népszerű volt a hallgatóság körében.
A heroinfelíró programokról szóló szekción holland és kanadai szakemberek számoltak be a heroinfenntartás hatásvizsgálatainak előzetes eredményeiről, amelyek rendkívül pozitívak. Hírek érkeztek ezenkívül Dániából is arról, hogy az ottani – egyébként konzervatív kormány – 2008-tól bevezeti a heroinfelírást 600 hardcore heroinfüggő számára. Központi téma volt a drogellenes háború rasszista vonásainak kritikája is: Amerikában ugyanis a feketék és a latinok, holott a droghasználók körében nincsenek magasabb arányban, mint a fehérek, a börtönben fogva tartottak körében aránytalanul magas számban vannak jelen. Ennek egyik fő oka az ún. racial profiling: a rendőrségnek az a gyakorlata, hogy a bőrszín alapján gyanúsabbnak ítél és ennek következtében gyakrabban állít meg és vizsgál át feketéket és latinokat, mint fehéreket. Így nagyobb arányban buknak is le. A legfrissebb felmérések szerint például a kokainhasználók 72%-a fehér és 15%-a fekete, ugyanakkor a kokain miatt bebörtönzöttek majdnem 40%-a fekete. A résztvevők ellátogathattak New Orleans azon külvárosi, főleg afro-amerikaiak által lakott negyedeibe, amelyeket a 2004-es Katrina Hurrikán a legfájdalmasabban érintett, és ahol a kormány a legkisebb erőfeszítést tette az újjáépítésre (a belváros bezzeg csillog-villog). A konferencia helyszínéül azért is választották ezt a várost, hogy kifejezzék támogatásukat a nélkülöző afro-amerikai közösség számára.
A konferencia egyik legérdekesebb eseménye Dr. Antonio-Maria Costa, az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Iroda (UNODC) igazgatójának előadása volt, aki a globális drogtilalmi rezsim elsőszámú embere, s így nagy meglepetést okozott azzal, hogy elfogadta egy drogreform szervezet meghívását. Az előadásra ugyanazon időkeretek között reagálhatott Kasia-Malinowska Sempruch, az Open Society Institute Nemzetközi Ártalomcsökkentést Fejlesztő Programjának (IHRD) igazgatója. A hallgatóság tapssal jutalmazta Costa bátorságát, hogy ki mert állni ennyi ellenkező véleményű ember elé, ugyanakkor hangosan hurrogott, amikor Costa arról beszélt, hogy a „drogok azért illegálisak, mert veszélyesek”, vagy amikor kijelentette, hogy a droghasználók ártalmára vannak a társadalomnak, ezért nem áll jogunkban drogokat fogyasztani. Bár elismerte, hogy a drogmentes világ – az ENSZ 1998-as Közgyűlésének szlogenje – nem elérhető cél, mégis hatékonynak tartja a drogkontroll-rendszert, amit szerinte az bizonyít, hogy az illegális drogok használata még mindig csak a világ lakosságának mintegy 5%-ára jellemző, míg a legális drogok fogyasztása jóval elterjedtebb. Szerinte a drogkontroll-rendszer sikeresen „megtartotta” (contain) a drogproblémát. Costa felhívta a jelenlévőket, hogy segítsenek neki abban, hogy minél több droghasználó kerüljön kezelésbe.
Orosz droghasználó "kezelése" (Kasia Malinowska-Sempruch prezentációjából)
Kasia-Malinowska Sempruch ezzel szemben rámutatott, hogy a jelenlegi drogkontroll-rendszer a fő felelős a droghasználók marginalizált, stigmatizált helyzetéért, amely megakadályozza, hogy hozzájussanak alapvető kezeléshez, és amely olajat önt a globális HIV/AIDS járvány tüzére. A probléma puszta medikalizációja nem oldja meg a problémát, ugyanis a kezelés gyakran nem a büntetés alternatívája, sokkal inkább alternatív büntetés: a harmadik világ számos országában például munkatábor-szerű körülmények között tartanak fogva „pácienseket”, ahol megalázó és embertelen bánásmódnak vannak kitéve. Oroszországban a kórházak zárt osztályain tartják a drogfüggőket, ahol rendkívül alacsony színvonalon folyik a kezelés, ráadásul a páciensek emberi jogai is sérülnek (lásd a moszkvai kórház tragédiáját). Bár Kínában jelenleg masszívan növelik a metadonkezelést, a programok szigorú rendőri felügyelet alatt állnak és inkább riasztják a fogyasztókat, így félő, hogy a kísérletekből majd a metadon sikertelenségére következtetnek. Összefogásra hívott fel annak érdekében, hogy a kezeléshez való hozzáférés és a kezelés színvonala világszerte javulhasson.
Az előadások után prominens drogreform-párti szakemberek tettek fel kérdéseket Mr. Costának, így például Craig Reinarmen szociológus professzor, Alex Wodak pszichiáter, Martin Jelsma, a termelői országok szakértője és Pat O’Hare, a nemzetközi ártalomcsökkentő mozgalom egyik alapítója. Felhívták Costa figyelmét, hogy a jelenlegi drogpolitikai kurzus képtelen volt az elmúlt évtizedekben visszaszorítani az illegális drogok fogyasztását, és ez azt jelzi, hogy a drogkeresletet nem lehet pusztán a drogkínálat repressziójával elfojtani (erre a hipotézisra épült a drogkontroll-rendszer, amelyet csak később egészített ki a keresletcsökkentés igénye). Erre bizonyíték például Hollandia, ahol a kannabisz kvázi-legális kínálata mellett sem nőtt nagyobb mértékben a kannabisz-fogyasztás prevalenciája, mint az európai átlag. Nanna Gotfredsen dán aktivista mérgelte fel a leginkább a UNODC igazgatóját azzal, hogy meghívta Koppenhágába, ahol találkozhat a svéd drogpolitika menekültjeivel, akik a börtön és a kezelésből való kizárás miatt hagyják el hazájukat. Felszólította Costát, hogy hagyjon fel a svéd fantáziáival a drogmentes világról. Costa szerint azonban a svéd drogpolitika sikertörténet, és kijelentette, hogy sosem hallott arról, hogy a svéd droghasználók Dániába menekülnének.
A konferencia záróülésén Sam Sullivan, Vancouver tolószékben ülő polgármestere tartott előadást, aki a progresszív drogpolitika egyik élharcosa Kanadában. Mr. Sullivan szerint a drogfüggőség nem bűnügyi vagy morális, de nem is orvosi kérdés – hanem menedzsment-kérdés, amely hasonlít a fizikai fogyatékosságokhoz. A fogyatékkal élőket is elítélte és kiközösítette a társadalom morális alapokon néhány száz évvel ezelőtt, majd később betegként kezelte őket. Hosszú ideig tartott, amíg rájöttünk, hogy a fogyatékkal élők nem gyenge akaratúak, és nem is betegek. Elmondta saját történetetét: tinédzserkorában imádott vadul síelni, és nagy kockázatot vállalni. Ennek eredményeképpen balesetet szenvedett és megbénult. Egy középiskolás barátja, Robert ugyanakkor drogokkal vállalt kockázatot, majd drogfüggő lett. Nincs a két kockázatvállaló cselekedet között erkölcsi különbség, mondta Sullivan, hacsaknem az, hogy ő kockáztatta más emberek életét is, míg Robert nem. Mégis Robert került börtönbe, míg ő kezelést, támogatást és kerekesszéket kapott. Voltak olyanok, akik őt is megpróbálták rábírni, hogy kelljen fel a tolószékből, de Sullivan a tolószék mellett maradt, mert úgy érezte, hogy ezzel képes funkcionális tagja lenni a társadalomnak. És valóban: meg is választották polgármesternek. A heroinfüggők nagy részének éppígy szükségük van a metadonra vagy a heroinra ahhoz, hogy hasznára válhassanak a társadalomnak és maguknak.
Sárosi Péter
