Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Így lehet összefoglalni a szociális törvény kormány által benyújtott módosításának üzenetét.
„Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős,” – imígyen kezdődik a módosítás szövege.
Világos beszéd ez. Magadra számíthatsz. Hogy éhen döglesz-e, az nem az állam felelőssége, hanem a tiéd. Ha semmid sincsen, akkor annyit is érsz: a lázárjánosi bonmot most törvény erőre emelkedik.
A törvényhozó, az ő nagy bölcsességében és együttérzésében, persze megengedi, hogy van olyan, amikor „az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes,” De mi is az „önhiba”?
Hibás vagy-e, hogy nem egy rózsadombi villában, hanem egy borsodi szegregátumban nőttél fel? Hibás vagy-e, mert nem voltak szüleid, és intézetben nevelkedtél, aztán kikerültél az utcára? Hibás vagy-e, ha a gyermekkori bántalmazás, elhanyagolás miatti traumáidat nem tudtad feldolgozni? Hibás vagy-e, ha egy válás után kikerültél az utcára?
Hibás-e vagy?
Igen, hibás döntések egész sorát elkövetheted az életben: eljuthatsz egészen sötét csapdákig, mint a hajléktalanság, a depresszió, a függőség. De vajon ha a hibás döntések láncait visszafejtjük, nem jutunk-e el odáig, hogy gyakran a legnagyobb hibákat halmozó embertársaink kapták a legkevesebb esélyt a társadalomtól?
A társadalmi szolidaritás arról szól, hogy felelősséget vállalunk egymásért.
És nem hagyjuk magára azt sem, aki hibát követett el. Mert mindenki követ el hibát – csak éppen más a következménye és súlya a hibáknak akkor, ha gazdagnak, vagy akkor, ha szegénynek születtél.
Ezzel a törvénnyel azonban az állam lepattintja a felelősséget: foglalkozzon veled a családod. Ja, ha ilyen nincsen? Akkor menjél az önkormányzathoz. Ja, hogy az önkormányzat elhajtott a vérbe? Akkor menjél valami karitatív szervezethez, kuncsorogj könyöradományért. Máshoz jogod nincsen. És majd akkor fogunk veled foglalkozni, mint állam – és csakis akkor – ha „a szociáls biztonságod” ezek ellenére „sem teremthető meg.” És hogy ilyen mikor van, azt persze majd mi mondjuk meg. Az állam.
A lényeg az egyéni felelősség absztrakt ideálja, ami azon az illúzión alapul, hogy a világ igazságos hely, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. A szegény bizonyára azért szegény, mert lusta. A gazdag meg azért gazdag, mert szorgalmas. Ahogy Lőrinc is mondja: „Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan.” Ha több műszakban robotolsz évtizedek óta, és nem jutottál egyről a kettőre, akkor biztos benned van a hiba.
Erről Anatole France mondása jut még eszembe: „A törvény, a maga felséges egyenlőségében, a gazdagnak és a szegénynek egyaránt megtiltja, hogy a híd alatt aludjon, vagy az utcán kéregessen, esetleg kenyeret lopjon.”
Nincs itt kérem semmi diszkrimináció: hiszen Mészáros Lőrinc se kuncsorog itt segélyért, akkor milyen alapon kuncsoroghat segélyért a rokkantnyugdíjas a kelet-magyarországi kistelepülésen? Oldja meg a család, az önkori, az egyház: bárki, csak ne az állam. Mert az államnak fontosabb dolga van, mint hogy a polgárait megóvja az éhhaláltól és otthontalanságtól (mi is?).
És a szegény, aki a gondoskodó, jóléti államra nem számíthat, bizton számíthat az rendőrállam erőszak-szerveire, amennyiben veszélyt jelent a vagyonosokra. Ha esetleg ki kell tenni az otthonából, hogy a Schadl-félék elárverezhessék azt.
Idáig jutottunk hát: visszatér a dologházak dickens-i világa. A vadkapitalizmus a maga nyers individualizmusával. Mielőtt még megszületett a megfontolás, hogy az államnak igenis feladata és felelőssége, hogy kiegyenlítse a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségeket.
Hogy ez a törvénymódosítás mennyire elvetette a sulykot, arra jellemző, hogy már az egyház – Székely János szombathelyi megyéspüskök – is finom kritikát fogalmazott meg vele szemben. XVI. Benedek pápát idézve: „Egy társadalom embersége leginkább azon lemérhető, hogyan bánik az időssel, a szegénnyel, a gyöngével, a beteggel.”
Vajon hogyan szerepelne ezen az emberséget mérő krisztusi teszten a magyar társadalom a „keresztény” kurzus 12. évében?
És vajon egy kormánykritikus diáklány csúnya szavai tényleg jobban kiütik a biztosítékot „a keresztény értékekért” aggódók körében, mint a társadalmunk embertelensége?
