Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy a 90-es években úgy néztem végig a Jóbarátok (Friends) sorozatot, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy az egyik főszereplőt, Chandlert alakító színész súlyos szerhasználati problémákkal küzd. Hiszen a „drogfüggőről” és „alkeszról” alkotott kép nem fért meg azzal, amit a képernyőn láttam: nem egy lecsúszott kapucnis junkie-t, nem is egy felpuffadt arcú csövest láttam.
Hát bizony: a függőségnek van ilyen arca is. Ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Magasan funkcionáló, intelligens, sikeres emberek arca.
A színész, Matthew Perry később azt nyilatkozta, hogy legalább 3 olyan évad volt, amire alig emlékszik, olyan sokat drogozott a felvétel éveiben. Később elmondta azt is, mit. Amikor sovány volt: akkor gyorsítókat. Amikor felszedett egy kis súlyt: akkor zabált és ivott. Amikor kecskeszakállt növesztett: sok nyugtatót. És mégis: soha nem ment be betépve a forgatásra. Amit a többiek érzékeltek, az a szörnyű másnapossága volt.
Azokban az időkben kevés ismertebb és népszerűbb sorozat-színész volt nála. Folyamatos reflektorfény, csodálat, irigység és rajongás vette körül. És mégis, saját bevallása szerint borzasztó magányosnak érezte magát.
Milyen ironikus: a magányos jóbarát.
Mert ez az, amit gyakran éppen annyira képtelenek vagyunk felfedezni az álarcok és kulisszák mögött, mint a függőséget. A magányt, az ürességet, ami a függőség eredőjében van. Elhamarkodottan ítélünk meg embereket külső tulajdonságok alapján. Nem látjuk meg a mosoly mögött a szenvedést. Nem látjuk meg, hogy a humor gyakran csak szépségtapasz, ami az önutálatot leplezi, és nem összeköt, hanem elszigetel.
Ennek a magánynak a gyökerei Matthey Perry esetében is a gyermekkoráig nyúltak vissza. Önéletírásában felfedte, hogy gyermekként alapélménye volt a magára utaltság és „anyátlanság”. Pedig volt édesanyja. De úgy érezte, hogy folyamatosan meg kell küzdenie a figyelméért és a szeretetéért. Szülei még azelőtt elváltak, hogy betöltötte volna az első életévét. Az anyja, aki ekkor még csak 21 éves volt, egyedül maradt vele – valószínűleg nem volt könnyű dolga. Jellemző, hogy az egyik első emléke, hogy öt évesen egyszer egyedül kellett Los Angelesbe utaznia repülőn. Az akkor érzett szorongás és elhagyatottság érzése sokáig kísértette.
A „láthatatlanság traumája” – így is nevezik azt, amikor egy gyermek úgy érzi, nem kap elég figyelmet és szeretetet. És a gyermek soha nem képes ezért a szüleit hibáztatni. Mindig magát hibáztatja érte: saját magát tartja hibásnak, bűnösnek és szerethetetlennek. És a szerethetetlenségnek ez a rögeszméje belevésődik az idegrendszerébe és végigkíséri még felnőttként is.
Ez a trauma önmagában még nem predesztinál – nem vezet szükségszerűen a függőséghez. Következményei változatosak lehetnek, és valószínűleg genetikai adottság, érzékenység kérdése is, hogy milyen formában, milyen megküzdési stratégiákban fognak felszínre bukkanni. Perry esetében már akkor eldőlt, hogy problémái lesznek a szerekkel, amikor 14 éves korában először ivott: és úgy érezte, végre úgy érzi magát, ahogy kellene.
Perry nem azért ivott, és később nem azért fogyasztott különféle drogokat, hogy „kirúgjon a hámból” – hanem azért, hogy úgy érezze magát, mint egy „normális” ember. Az önéletrajzi írásában beszámol róla, hogy számára a drogozás csúcsélménye az volt, amikor csont betépve elheverhetett a kanapén és filmet nézhetett. Egyedül. Belemerülni a puha vattába, ami mintha az anyaméh gondoskodó melegét pótolta volna.
Ez a drogfüggőség szomorú iróniája: ami úgy indul, mint szociális síkosító, mint ami segít a társas működésben, előbb-utóbb a banális hétköznapok elviselhetőségének eszközévé válhat. És ami azzal az ígérettel kecsegtet, hogy enyhíti az ürességet és egzisztenciális magányt, az teljessé teszi az izolációt.
Perry jóval szerencsésebb volt, mint sok sortársa. Vagyonos, erős szociális hálóval rendelkező ember volt. Az évek alatt, egyre romló egészségi állapotban, 9 millió dollárt költött 15 rehabilitációs programra, hogy felépüljön a függőségéből. Ami persze sokat elmond arról is, hogy milyen nehéz dolga van annak, aki fel akar épülni a függőségből – legyen akár gazdag, mint ő. Itt nincs sztenderd kezelés, ami biztos sikerrel kecsegtet mindenki számára, hiába próbálják egyesek a saját módszerüket univerzálisnak bemutatni.
Hogy vajon Perry kísérletei a felépülésre sikeresek voltak-e? Ha pusztán az alapján ítéljük meg, hogy tartósan „tiszta” lett-e – akkor valószínűleg nem. Én őszintén szólva libabőrt kapok ettől a retorikától: „tiszta” – azt jelzi, mintha az ellentéte a „koszos” lenne. A visszaesés egyenlő lenne a „bekoszolódással” és lenullázná a számlálót. Ez nem ilyen bináris dolog.
Sajnos az Internet népétől rengeteg bántást és gúnyolódást kapott a függősége miatt. Mémgyárosok céltáblájává vált, akik a leépülésén viccelődtek. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott benne.
Ezzel szemben rengeteg támogatást kapott a sorstárs közösségektől, ami életmentő volt a számára. Amit próbált ő maga is visszaadni: otthonába fogadta, programot indított a hasonló cipőben járó, kevésbé szerencsés helyzetű emberek számára. Véső soron a lényeg az, hogy az ember mennyire képes jelentést találni – jelentést adni az életének. Átadni az üzenetet: nem vagy egyedül. Ezt a halál sem írhatja felül.
Nyugodj békében, Matthew Perry!
