A Kriminológiai Társaság évadzáró ülésén kiderült, hogy a kábítószerrel kapcsolatos jogszabályok végrehajtói gyakran nem értenek egyet magával a szabályozással.
A Kriminológiai Társaság évadzáró ülésén kiderült, hogy a kábítószerrel kapcsolatos jogszabályok végrehajtói gyakran nem értenek egyet magával a szabályozással.
A Kriminológiai Társaság június 8-án pénteken az ELTE jogi karának épületében tartotta meg a „Kábítószerrel kapcsolatos jogalkalmazói problémák” című ülését, amelyen három előadó vázolta a drogjogi szabályozás végrehajtói előtt halmozódó problémákat. Dr. Krecsik Eldoróda, a Fővárosi Bíróság bírónője rámutatott, hogy míg eredetileg a Btk. kábítószerrel kapcsolatos szakasza csupán egy paragrafusból és két bekezdésből állt, addig napjainkban már öt paragrafus és huszonöt bekezdés boncolgatja a különféle tényállásokat. A jogszabály tehát egyre terjedelmesebbé – és így egyre nehezebben értelmezhetővé – vált az elmúlt időszakban, míg az általa kezelni kívánt probléma egyre nagyobb méreteket ölt. Míg a kilencvenes évek elején még alig néhány tucat eljárás indult kábítószerrel való visszaélés bűncselekmény elkövetése miatt, addíg napjainkban az eljárások száma több ezerre rúg. A törvény gyakori módosításai miatt a jogalkalmazó gyakran teljesen tanácstalanná vált a jogszabályok értelmezésével kapcsolatban, így például a bírónő említette, hogy a 2003. évi törvénymódosítás után egyes tapasztalatlanabb kollégái azt hitték, hogy a droghasználat nem bűncselekmény többé, és megszüntették az eljárást a fogyasztó ellen (a TASZ álláspontja szerint természetesen ennek nem igen voltak káros hatásai).
A jogalkalmazás területén két olyan jogértelmezési probléma is felmerült, amelyben nem egyezett a jogalkalmazók gyakorlata. Az egyik ilyen a halmazat kérdése. Korábban nem okozott különösebb problémát annak eldöntése, hogy egy rendbeli cselekmény elkövetését, vagy halmazatot kell megállapítani akkor, ha valaki többféle magatartást is megvalósított, ugyanis minden elkövetési magatartást egy bekezdésben soroltak fel. Azonban az 1999. március 1-én hatályba lépett módosítás, valamint a 2003. március 1-től hatályos rendelkezések is külön bekezdésben, illetve külön szakaszban határozzák meg a fogyasztói típusú, valamint a terjesztői típusú tevékenységeket. Ennek következménye az, hogy amennyiben valaki nem csak árusította, hanem fogyasztotta is a drogot, cselekményét többnyire két rendbeli kábítószerrel visszaélésként értékelik. Ez viszont az jelenti, hogy nagyobb a törvényi fenyegetettség azok esetében, akik maguk is használják, és nem csak árusítják a kábítószert (lásd a TASZ 2006-os Drogpolitikai Jelentésének III. fejezetét).
A másik probléma az összegzés. A Legfelsőbb Bíróság 155. BK állásfoglalásában előírt természetes egységből levezetett összegzés (különféle kábítószerek mennyiségét össze kell adni) alkalmazási körét jelenleg másként értelmezi az ügyészség, és másként a bíróságok. Az ügyészség gyakorlata szerint amennyiben egy droghasználó bevallotta, hogy évek óta napi rendszerességgel fogyaszt egy bizonyos szert, akkor szakértői becslések alapján összeadják az adott drog mennyiségét, és az összegzett mennyiség alapján indítanak eljárást ellene. Bár a gyakorlat szerint (az Ítélőtábla egy 2004-es határozata alapján) a piacon forgalomban lévő drognak a Bűnügyi Szakértői Kutató Intézet (BSZKI) által megállapított legalacsonyabb hatóanyagtartalmát veszik alapul, egyes szerek esetében ez is elegendő ahhoz, hogy a rendszeres fogyasztó ellen jelentős mennyiségű kábítószer tartása miatt indítsanak eljárást. Jelenleg a bíróságok ezt az értelmezést nem fogadják el, mivel a törvényhozó szándékával ellentétesnek tartják, hogy fogyasztókat jelentős mennyiségű drog tartása miatt ítéljenek el, így kizárólag az egy alkalommal az elkövetőnél tartott szer mennyiségéből indulnak ki. A Legfelsőbb Bíróság 2007. május 21-én azonban egy olyan jogegységi döntést hozott, ami az összegzés gyakorlatát lényegében megerősíti. A döntés hamarosan megjelenik a Magyar Közlönyben is, ezután pedig az összes bíróság eszerint fog ítélkezni. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy a rendszeres droghasználók akár börtönbe is kerülhetnek jelentős mennyiségű kábítószer tartása miatt.
A bírónő különösen elégedetlen a függőség megállapításának jelenlegi gyakorlatával is: állítása szerint gyakran még a szakértők között is teljes az egyet nem értés abban, hogy egy konkrét esetben az elkövetőt függőnek lehet-e nyilvánítani, avagy sem. A helyzeten inkább rontott, mintsem javított az Egészségügyi Minisztérium 2005-ös módszertani levele, amely a függőség definícióját kizárólag a fizikai függőségre korlátozza. Elsősorban erről a témáról beszélt Dr. Kovács Gábor igazságügyi orvosszakértő, a győri Széchenyi István Egyetem oktatója is, aki felvázolta a drogfüggőség komplex értelmezési modelljeit. A jelenlegi magyar szabályozás az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) útmutatójára támaszkodik, amely tartalmaz egy felsorolást a drogfüggőség kritériumairól. Mint azonban a szakértő rámutatott, ez a szöveg a nemzetközi statisztikai szempontú betegségosztályozás igényével készült, nem pedig azért, hogy diagnosztikai sztenderdet biztosítson a jogalkalmazók számára. Nem derül ki belőle, hogy vajon az egyes kritériumok milyen jelentőséggel bírnak, vagy hogy hány kritérium megléte szükséges a függőség megállapításához. Kovács szerint az amerikai pszichiáterek által kidolgozott diagnosztikai kézikönyv (DSM-IV) sokkal alkalmasabb lenne erre a célra, hiszen az 7 konkrét diagnosztikai kritériumot ad meg, amelyek közül 3 megjelenése az elmúlt 12 hónap során a függőség megállapítását jelenti. Hangsúlyozta azonban, hogy a függőség sokkal komplexebb és sokkal kevésbé ismert jelenség annál, mintsem hogy objektíven mérhető legyen a szakértők számára. A függőség nem állapítható meg puszta toxikológiai vizsgálattal, mivel rengeteg pszichés és szociális vonzata is van. A függőség a tudomány jelenlegi állása szerint egy bio-pszicho-szociális jelenség: ezen lánc mindegyikét fel kell tárni ahhoz, hogy a függőség megállapítást nyerjen – erre viszont a jelenlegi igazságügyi orvosszakértői rendszernek nincsen kapacitása. Ez okozza azt, hogy ellentét áll fenn a függőség orvosi megítélésében tapasztalható bizonytalanság és a büntetőjog objektív kívánalmai között.
A Fővárosi Igazságügyi Hivatal Pártfogó Felügyelői Szolgálatának képviseletében Horváthné Mátrai Katalin a pártfogó felügyelők szempontjából mutatta be a kérdéskört. Előadásában rámutatott, hogy a jelenlegi eltereléses rendszer abból a megfontolásból született, hogy a rendőri fellépés nem képes megszakítani az elkövető és a bűnelkövetés közti kapcsolatot. A „büntetés helyett kezelés” paradigma először az USA-ban bukkant fel, ahol az ún. Drug Court rendszer a magyarországi eltereléshez hasonló alapokon működik. Az eltereléssel kapcsolatban azonban számos megválaszolatlan kérdés merült fel: vajon milyen terápiás módszerek lehetnek hatékonyak, vajon kizárjuk-e a terápiából az erőszakos bűnelkövetőket, vajon mi legyen az alkalmi használókkal, akiknek a kezelése teljesen fölösleges? Az első problémák már az elkövető állapotfelmérésénél jelentkeznek: az ASI/MAS típusú állapotfelmérő tesztek például önkéntes, motivált kliensekre vannak kialakítva, az elterelésben részt vevő kliens azonban nem igazán tekinthető ilyennek. A kényszer Damoklész-kardja végig ott lebeg az elterelés során, a pártfogó felügyelő pedig nem kizárólag segítő, hanem a büntető-igazságszolgáltatási rendszer képviselője, így akár rendőrökkel kényszerítheti a klienst arra, hogy jelenjen meg (mint ahogy erre számos esetben sor kerül). Az elterelés ezenkívül túl formális és rugalmatlan ahhoz, hogy a valódi terápiás szükségletek irányíthassák a segítőket: a 6 hónapos időkeretet nem lehet módosítani, az elterelés három formája (gyógyító, megelőző-felvilágosító és egyéb) nem elég differenciált, a kliensek követése nem valósul meg az elterelés befejezése után (így a hatékonyság nem ellenőrizhető), az állapotfelmérésre akár hónapokkal az elkövetés után kerül sor, ezenkívül az elterelés során jelenleg sokkal inkább az igazolás-gyártó funkció érvényesül, és nincs valódi szakmai tartalom. Bár az eltereléssel kapcsolatos jogszabályok tavalyi módosítása némileg javított a helyzeten (pl. már a nyomozati szakban is lehetővé vált az elterelés megkezdése), a döntéshozók még mindig nem összegezték és vették figyelembe az eltereléssel kapcsolatos szakmai tapasztalatokat. Gyakran a kliensek oldaláról a pártfogó felügyelőn csapódnak le az indulatok például amiatt, hogy az elterelés elvégzése ellenére is ki kell fizetnie az elkövetőnek a bűnügyi költségeket, ami az egész rendszer lényegét vonja kétségbe. A pártfogó felügyelők ugyanakkor megpróbálják kreatívan értelmezni a feladatukat, ezért olyan projekteket indítottak el a droghasználók számára, amelyek a társadalomba való integrációt segítik elő különféle intézményekkel való összefogásban.
Az ülésen elhangzottak azt a konklúziót erősítették meg a hallgatóban, hogy a jogalkotó nem veszi kellően figyelembe a jogalkalmazók szakmai tapasztalatait, akik gyakran magukra maradnak a problémáikkal. Ennek pedig nem csak a jogalkalmazók, hanem a droghasználó fiatalok isszák meg a levét, akik a hibás jogszabályok kárvallottjai. Különösen nyugtalanító, hogy a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntése miatt hamarosan egyszerű droghasználók a jogalkotói szándékkal ellentétesen a drogkereskedőkhöz hasonló megítélés alá eshetnek. Az alapvető probléma az, hogy egy komplex egészségügyi és társadalmi probléma kezelését az állam egyoldalúan ráterheli a büntető-igazságszolgáltatásra, amely természeténél fogva nem alkalmas erre a feladatra. Bár az előadók nem tettek javaslatot erre, nyilvánvaló, hogy az ülésen felmerült problémákra csakis az adhat választ, ha a jogalkotó társadalmi vitát kezdeményez a büntető jogszabályok reformjáról, és az elmúlt években akkumulálódott szakmai tapasztalatok alapján módosítja azokat.
Sárosi Péter
