Ilyenkor húsvét szombatján mindig elgondolkodom a halálról és az elmúlásról. Ez most elég hosszú lesz, de remélem, lesznek, akik velem tartanak és végigolvassák ezt az eszmefuttatást (is).
Sok embert megkérdeztem már arról, hogy vajon mit éreznek a halállal kapcsolatban. Voltak, akik azt válaszolták, hogy egyáltalán nem is gondolnak rá. Mások időről-időre gondolnak rá – de, állításuk szerint, nem félnek tőle különösebben. Ellenben sokan félnek attól, ahogyan meghalhatnak: a szenvedéstől, ami a haldoklást övezi. És vannak azok, akik gyakran gondolnak az elmúlásra – és ez a gondolat aggodalommal és lehangoltsággal tudja őket eltölteni. Talán mert félnek a túlvilágon rájuk váró esetleges büntetéstől, szenvedéstől.
Én magam, Faludy Györgyhöz hasonlóan, fiatalabb koromban többször átéltem azt, hogy éjjel verejtékezve ébredtem abból a rémálomból, hogy eljött a halálom pillanata. Szívverésem felgyorsult, szabálytalanul és gyorsan lélegeztem, úgy éreztem, valami rámzárul – talán a sír. Aztán elárasztott a megkönnyebbülés hűvös tudata: ez csak álom volt. Még nincs itt a halál.
Mégis, a tudat, hogy a napjaim meg vannak számlálva, komisz súllyal nehezedett a lelkemre – legfeljebb elhessegetni tudtam, száműzni a figyelmem fókuszából, a pillanatnyi feledés homályába tuszkolni. Mint amikor valami megunt kabátot süllyesztesz a szekrény mélyére. De mintha a tudatom egy periférikus sarkában a nagy visszaszámlálás tovább folytatódott volna.
Nem tudtak igazán vigasztalni a különféle vallások, amelyek túlvilági léttel kecsegtettek: hiszen empirikusan képtelenség meggyőződni az igazukról. Kétségkívül gyönyörűnek és megrendítőnek találtam Krisztus halálának és feltámadásának mítoszát – de nem voltam képes ennek az igazságát magamra vetíteni.
Epikurosz, az egyik kedvenc görög filozófusom szerint a halálfélelem teljesen ésszerűtlen. Hiszen semmiből jövünk és semmibe tartunk. Amikor én vagyok – akkor nincs halál. Viszont amikor a halál lesz – akkor már nem leszek én. Nincs tehát közös felületünk nekem és a halálnak. A halál nem tud szenvedést okozni. Akkor meg minek ezen aggódni?
Tetszetős magyarázat, de soha nem tudott igazán megnyugtatni. Ugyanis ha a halálfélelmem lényegét próbáltam megragadni, akkor én a leginkább nem magától a meghalástól féltem – hogy az esetleg félelmetes és fájdalmas. Nem is főleg attól, hogy esetleg a túlvilágon valamiféle szenvedés vár rám. Amitől igazán féltem, az, amit az angolok FOMO-nak neveznek. Fear of Missing Out – az attól való félelem, hogy valamiből kimaradok.
Hogy miközben az emberiség kalandja tovább folytatódik, én ebben már nem vehetek részt tevőlegesen. Emlékké fakulok, majd idővel teljesen elfelejtenek. Megsemmisülök. És ez a tudat egyben visszahatott arra, ahogyan az életemet láttam: vajon mi értelme van akkor bárminek? Vízbe írt jel vagyok csupán, mi értelme akkor erőlködni, küszködni, törekedni bármire?
Az ilyen kétségbeesett gondolatokat és érzéseket aztán rendre a szőnyeg alá söpörtem: elvégre még élek. Nézd az élet napos oldalát! Legyél pozitív. Énekelgesd a Monty Python dalocskáját. Az élet abszurd, egy vicc. Semmiből jöttél, semmibe mész, mit veszíthetsz? Semmit! Akkor akár élvezheted is azt a kis időt, ami még hátramaradt.
Aztán néhány évvel ezelőtt először kellett komolyan szembenéznem az elmúlás valós veszélyével. Rákos daganatot diagnosztizáltak nálam. Bár időben, még műthető fázisban: de bizony először benne volt a pakliban, hogy záros időn belül elpatkolhatok. A félelem valósággal letaglózott.
És mégis: most először rákényszerültem arra, hogy megvizsgáljam a szőnyeg alá söpört érzéseimet a napvilág fényénél. A halál közelsége rákényszerített arra, hogy feltegyem az igazán komoly kérdéseket. Ki vagyok én?
Elkezdtem megfigyelni a saját elmémet – meditáció segítségével. Korábban rettegtem attól, hogy úgy igazán mélyen magamba nézzek. Féltem lelassulni, féltem elhallgattatni a belső fecsegést – féltem egyedül maradni önmagammal. Féltem attól, hogy mit találok odabent. Hogy odabent valami csúf, félelmetes, szánalmas szörnyeteg lakozik. Vagy, ami még rosszabb: csak az ürességet találom.
És valóban: bizonyos szempontból, paradox módon, a legrosszabb félelmeim igazolódtak – de a legjobb értelemben.
Odabent ugyanis nem találtam senkit. Az ürességet találtam – de rá kellett jönnöm, hogy ez az üresség nem a nihil. A sötét éjszaka borzalma. Hanem egy új hajnal. Egy felszabadító tágas Ég, ahol levethetem az elme béklyóit. Rádöbbentem, hogy a tudat, hogy saját szeparáltságom, egyedülállóságom tudata az, ami a félelmemet táplálja. Míg a tudat, hogy nincs egy állandó lényeg, egy örökké változhatatlan sárosipéter-esszencia, valójában békét és szabadságot hordoz.
És – egy újabb paradoxon! – a buddhista meditáció segített jobban felismerni és megérteni a húsvétnak, ennek a keresztény ünnepnek a valódi üzenetét, misztériumát is. A sír – az ego – ürességét. Hogy a halál nem csak a sötétség kezdeteként, nem csak a bealkonyulásként fogható fel. Lehet a hajnal. Amikor az ember eloltja a lámpást, mert nincs szüksége többé mesterséges, teremtett fényre – a teremtetlen fény tágas és végtelen egén.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(Pilinszky János, Harmadnapon)
