Ez a cikk eredetileg a 444-es blogunkon jelent meg.
Nem az egyszeri nagy döntéseink határozzák meg, kik leszünk az életben. Amit napi szinten választunk, azzá leszünk az életünk során. Könyvismertető.
Az élet nagy döntései: továbbtanulás. Munkavállalás. Házasság. Gyerekvállalás. Ezek a döntések határozzák meg az életünket. Hogy kik vagyunk. Hogy boldogok vagyunk vagy boldogtalanok. Vagy mégsem?
Dr. Joan Rosenberg pszichológus, a “90 másodperc az élethez, amit szeretsz” (2019) című könyv szerzője szerint nem. Mi több, ez az élet egyik legnagyobb tévedése.
Az élet apró, pillanatról-pillanatra történő döntései azok, amik meghatározzák, hogy kik vagyunk, és hogyan érezzük magunkat a bőrünkben. Például az, hogy mit kezdünk a kellemetlen érzelmeinkkel, amelyek napi szinten bombáznak bennünket. És bizonyos időszakokban pedig teljesen eluralkodnak rajtunk.
A kellemetlen nem feltétlenül rossz, véli Rosenberg. Ezek az érzelmek azért alakultak ki az evolúció során, hogy megvédjenek bennünket és segítsenek a túlélésben.
Nyolc kellemetlen érzelemről ír. Szomorúság. Szégyen. Tehetetlenség. Düh. Zavar. Csalódottság. Frusztráció. Sérülékenység.
Fontos megérteni, hogy ezek az érzelmek nem egyszerűen csak “a fejünkben léteznek”, nem valamiféle “nem valóságos” jelenségek, amelyeket puszta akaraterővel bármikor megsemmisíthetünk. Ezek az érzelmek nagyon is léteznek a testünk szintjén, fiziológiai folyamatokat indítanak el bennünk. Ezáltal fontos üzenetet közvetítenek.
A neurobiológiai kutatások feltárták, hogy az érzelmeket fiziológiai szinten már azelőtt ki lehet mutatni, mielőtt egyáltalán tudatosodtak volna bennünk, mint érzések.
Az egyik legkeményebb dió a gyász. Itt több kellemetlen érzelem is egymásba torlódik: szomorúság, csalódottság, tehetetlenség, düh. És a hullámok mintha soha nem akarnának visszahúzódni. A gyász gyakran álcázza magát indulatnak, keserűségnek, hibáztatásnak, cinizmusnak, ellenségességnek, pesszimizmusnak, megbánásnak, bosszúvágynak, szarkazmusnak és öngyűlöletnek.
Az emberek, amikor kellemetlen érzelemmel szembesülnek, gyakran úgy érzik, hogy elveszítik a kontrollt. Ez abból fakad, hogy félnek megélni, érezni valamit, amit nem akarnak megélni és átérezni. Ezért aztán bonyolult viselkedési rituálékat és pótcselekvéseket alakítanak ki, hogy elkerüljék az érzés megélését.
Van, aki stressz-eszik, van, aki elkezdi nyomkodni a telefonját és van, aki kitölt egy pohár italt vagy rágyújt egy cigire/spanglira.
Rosenberg tanácsa: ne próbáljuk elásni a negatív érzelmeket. Ne próbáljuk magunkkal elhitetni, hogy nem valóságosak. Ne húzódjunk vissza, ne blokkoljunk le: maradjunk jelen, vegyük tudomásul a kellemetlen érzelmet.
Dr. Bolte Taylor kutatásaira hivatkozva azt állítja,
Ennyi idő alatt futnak ki azok a biokémiai folyamatok, amelyeket az adott érzéshez társítunk (pl. összeszorul a szívünk, gyomrunk stb.). És nekünk hagynunk kell, hogy ezek az érzelmek kifussák magukat.
minden kellemetlen érzelemnek megvan a maga élethossza: ez pedig kb. 90 másodperc.
De a kellemetlen érzelmek megélése nem jelenti azt, hogy közben teret kell adnunk a negatív gondolatoknak és a kemény önkritikának. Tudatosítsuk, hogy ezek a kellemetlen érzelmek nem állandóak és nem határoznak meg minket. Ugyanúgy el fognak vonulni, vissza fognak húzódni, mint a hullámok a tengerparton. Ami most van, az nem feltétlenül lesz a jövőben.
Amikor egy kellemetlen érzés tovább tart, mint 90 másodperc, akkor a saját negatív gondolatainkkal tápláljuk. Újra és újra arra kényszerítjük magunkat, hogy átéljük a szituációt és triggereljük a biokémiai válaszreakciót.
Ehelyett úgy kell kezelnünk a kellemetlen érzelmeket, mintha a tengerparton állnánk, és ezek mint a hullámok, folyamatosan ostromolnának minket. Egyes kisebb hullámok csak körülnyaldossák a lábunkat, aztán szelíden visszahúzódnak. Mások teljesen levesznek minket a lábunkról a szilaj erejükkel. És viharos időben olyan, mintha a hullámok soha nem akarnának visszahúzódni.
Mégis, ami közös a hullámokban: hogy előbb-utóbb mindegyik elmúlik. Elvonul.
Dr. Ethan Kross és kollégái kutatása szerint az önmagunkkal folytatott párbeszédnek óriási szerepe van ebben a folyamatban. Jelentős pozitív hatása van annak, amikor ahelyett, hogy elkezdenénk a szokásos önpocskondiázást (“már megint milyen béna vagyok” stb.), a nevünkön szólítjuk magunkat ebben a párbeszédben. És próbálunk úgy beszélni magunkkal, mint egy segítségre szoruló baráttal tennénk.
A saját igazságunk kifejezése fontos mások felé is, ha ezt nem bántó
szándékkal tesszük. Rumit, a szúfi misztikust idézi: mielőtt bármit
kimondanál, a szavaidnak három tesztnek kell megfelelnie. Igaz?
Szükséges? Kedves?
“A beszéden keresztül fedezheted fel igazán mélyen, ki is vagy valójában, és ahogy beszélsz, úgy nyered el az önbizalmadat,” írja Rosenberg. “A legtöbb ember nem jön rá erre az igazságra.”
Sárosi Péter
Ha tetszett ez a cikk…
A Drogriporter oldalt egy nonprofit szervezet működteti, állami támogatás nélkül, politikai ellenszélben. Kérünk, légy a Drogriporter Támogató Tagja és járulj hozzá, hogy sok még sok ilyen cikket tudjunk írni!
