Na és jó baba? – kapjuk meg sokszor a kérdést, mint friss szülők. Gondolom nem vagyunk egyedül ezzel.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy akkor vajon milyen lehet egy rossz baba? A feleségem azzal szokott viccelődni, hogy biztos ki kell hozzá hívni a rendőrséget.
A leginkább azt tartom valószínűnek, hogy a kérdező számára a „jó baba” az, amelyik nem okoz túl sok problémát a szüleinek. Könnyen menedzselhető. Akkor és úgy alszik, eszik, kakál, hogy az a szüleinek a lehető legkényelmesebb legyen.
Ranschburg professzor írja valahol a gyermeknevelésről szóló könyvében (Szülők könyve, 68. old.), hogy neki mindig is gyanús volt, amikor egy szülő lelkendezve mesélte, hogy az ő babája milyen tündéri jó baba: „Az én kisfiam nagyon jó gyerek – mondja büszkén az anya -, megetetem, tisztába rakom, és azután már nincs vele semmi gondom. Olyan csendes, hogy észre sem vesszük őt egészen a következő etetésig.” Ha ezt hallom, teszi hozzá Ranschburg, azonnal tudom, hogy a gyerek nagyon sokat unatkozik. „Az ilyen gyerek lassanként elfelejti veleszületett vágyát, és leszokik arról, hogy érdeklődjék környezete tárgy és személyi világa iránt.”
Apukaként az egyik nagy megfigyelésem az, hogy mennyire levágja a baba azt, amilyen (ideg)állapotban vagyok. Hiába próbálom elpalástolni, hiába próbálok más arcmimikát, hangszínt magamra erőltetni. Olyan, mint a szivacs, magába szívja az érzelmeinket. Megérzi a testbeszédünkön is azt, amit esetleg próbálunk eltitkolni. És nagyon érzi, hogy mikor kap valódi, hamisítatlan és hiteles figyelmet – és mikor csupán amolyan ál-figyelmet, miközben az eszünk valahol teljesen máshol jár. A babák okos öregember-szemei valósággal átfúrják az ember lelkét.
A gyermek egészséges fejlődéséhez kell az, amit Ranschburg „gazdag és változatos ingervilágnak” hív. És ennek biztosítása bizony a szülők számára gyakran azt jelenti, hogy ki kell lépni a komfortzónából. A gyereknek nem az a feladata, hogy „jó baba” legyen – hanem az, hogy gyarapodjon, kapcsolódjon, tanuljon, fejlődjön. És igen, néha bizony a szülei idegeire menjen – és nyomkodjon olyan kapcsolókat az agyunkban, amik a saját gyermekkori kötődési problémáinkra vezethetők vissza.
Szerencsére nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Ennek a kis emberi lénynek nem valamiféle ideális, kirakatból előhúzott tökéletes anyuka és apuka kell – hanem Te kellesz neki. A magad tökéletlenségében és gyarlóságában: viszont arra van szüksége, hogy teljesen legyél jelen.
„Inkább lennék egy olyan anyuka gyereke, aki tele van emberi lényként belső konfliktusokkal, mintsem egy olyan anyukáé, akinek minden könnyű és sima, aki minden kérdésre tudja a választ és ismeretlen számára a kételkedés,” írta Donald Winnicott, a fejlődéspszichológia egyik atyja.
