„Tragédiának nézed? nézd legott Komédiának, s múlattatni fog,” mondja Lucifer Ádámnak az Ember tragédiájában.
Bár a történelem előttünk lezajló komor eseményeit nehéz nem tragédiának nézni – ha alaposan megvizsgáljuk, valójában minden nagy kollektív tragédiánk eredete valami kis emberi tragikomédiában rejlik. Egy olyan szánalmasan banális drámában, ami mindennap lejátszódik a mi kis lelkünk színpadán.
Félelem. Irigység. Gőg. Féltékenység. Szégyen.
Az emberi elme előszeretettel kavar vihart egy pohár vízben. Csinál elefántot a bolhából. Felfújja magát, mint a béka az ezópusi mesében, aki azzal kérkedik, hogy ő is tud akkora lenni, mint a mezőn legelésző ökör – míg aztán kipukkad.
Az emberek, akik a világtörténelemben a legnagyobb kárt okozták, többnyire megegyeznek egy dologban: borzasztóan komolyan vették magukat, miközben cinikusan semmibe vették az embertársaik értékét.
És ami közös az emberekben, akikre leginkább felnézek, akik a leginkább inspirálnak: az a szelíd derű, amivel a világot és benne saját magukat szemlélik. Úgy is mondhatnám, a képesség, hogy kedvesen forduljanak oda egymáshoz, de ne vegyék túl komolyan magukat.
És ez a derű nem olyan passzív agresszív szarkazmus, amit egyes emberek a sérüléseik takargatására pajzsként magukra húznak. Nem is gúnyos lenézés, amivel mások bajából egyesek viccet csinálnak, lebecsülik mások fájdalmát. Hanem egy belülről fakadó, őszinte, együttérző öröm, kicsit pajkos vidámság. Amivel a szülő nézi szeretettel, ahogy gyermeke botladozva járni tanul.
Joseph Goldsteinnek, az egyik kedvenc meditációs oktatómnak, aki hosszú éveket töltött elvonultan, szerzetesek közt, az egyik kedvenc szófordulata, és egyben jelzője a saját elméje működésére: ridiculous (nevetséges).
Mert az emberi elme drámái, bármennyire is komolyan vesszük őket, valójában nevetségesek. A leginkább pont akkor és annyira tudnak nekünk szenvedést okozni, amikor és amennyire komolyan vesszük őket. Míg ha kifejlesztjük annak a tudatosságnak – vagy pontosabban, meta-tudatosságnak – a képességét, amivel folyamatosan éberen figyeljük és felismerjük ezeket a drámákat, akkor egyfajta immunitást szerzünk velük szemben.
Ez ugyanaz a tudatosság, amivel a Buddha – akinek a neve is annyit tesz: „aki felébredt” – az illúziók csábító fejedelmét, Marát felismerte, bármilyen alakban is jelent meg előtte. Nem feszült be, nem vette fel a páncélt – ehelyett mosolyogva helyett mutatott neki:
„Ó, megint te vagy az, Mara? Gyere, ülj le, igyunk meg egy teát, mesélj!”
Valahogy ezzel a könnyedséggel, kíváncsisággal, kedvességgel és derűvel kell(ene) odafordulnunk magunkhoz, amikor az elménk megint elkezdi játszani a szokásos gyermeteg drámáit – amikor békaként megint elkezdi felfújni magát.
