„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá,” írta Shakespeare a Hamletben.
Az élet olyan, mint egy Tetris. Hullanak az egyenes, a T-formájú, az S-alakú és egyéb elemek, teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Önmagában egyik sem jó vagy rossz: egyszerűen csak kockák halmaza. Mégis, mi magunk, a saját várakozásainkon, ítéleteinken keresztül értékkel, minőséggel ruházzuk fel őket. Hiányt töltenek ki. Vagy akadályoznak egy vágyunk kielégítésében. Fájdalmat okoznak. Érzelmeket, gondolatokat társítunk hozzájuk.
„Bárcsak jönne már egy L-alakú!”
„Hú, remélem nem jön most egy T, mert akkor nekem annyi!”
Az igazi küldetésünk ebben az életben nem az, hogy biztosítsuk: csak nekünk kedvező formájú elemeket kapjunk. Hogy minden sima legyen és zökkenőmentes. És hogy minden egyes elemet képesek legyünk minden zavar nélkül beleilleszteni a mi kis sorainkba.
Van olyan, hogy ez nem sikerül. És az igazi feladat és kihívás az, hogy megéljük és elviseljük a zavart, a kellemetlenséget, ami ezzel jár. Anélkül, hogy menekülnénk előle. És tovább dagasztanánk egy olyan áldozat-tudattá, amiben mi vagyunk a szerencsétlen lúzerek, aki ellen az egész univerzum összeesküdött.
Carl Rogers pszichológus írja, hogy a jó élet nem egy állapot: hanem egy folyamat. Egy irány, és nem pedig végállomás. És a jó élet egyik fő kritériuma az, hogy nyitottan állunk hozzá az élet tapasztalásaihoz, minden egyes pillanatban.
Ez nem azt jelenti, hogy bárgyú műmosolyt kell magunkra erőltetnünk akkor is, amikor kellemetlenség történik velünk, és elütni valami kincstári optimizmust sugalló közhellyel. De ahhoz, hogy kiteljesedjünk, hogy gyarapodjunk, ahhoz szükségünk van az erényre, hogy nem elutasítva és nem is közönyösen, de nyitottan és kíváncsian forduljunk a tapasztalás felé, amit az élet tartogat a számunkra. A Tetris példánál maradva: „Hm, vajon milyen forma fog most megjelenni?”
És ha ezt az erényt gyakoroljuk a kisebb bosszúságokon, akkor jóval rugalmasabbá (reziliencia) válunk az élet igazán kemény kihívásaival szemben is.
