Ez a cikk eredetileg a Drogriporter blogon jelent meg a 444-en.
William James amerikai vallástudós írta, hogy semmi sem tompítja el jobban az ember spirituális öntudatát, mint a szüntelen lázas rohanás, amelyben azt érezzük, hogy mindig valami mást kell csinálnunk.
Nézz magadba: vajon egy napodnak mekkora részét teszi ki, hogy valami problémát meg kell oldanod, valamit el kell intézned? És vajon mekkora részét teszi ki az, hogy – létezel. Mindenféle kapálózás, kontrollálási kényszer nélkül: csak vagy.
És ha az egész életedet nézed, akkor is hasonló a helyzet. Pedig ha valaki megkérdezne, hogy miért is érdemes élni, ha kiderülne, hogy holnap meghalsz, és visszanéznél az életedre: akkor nem biztos, hogy elégedett lennél vele, ugye?
Dehát szükségünk van erre, hogy túléljünk, hogy megéljünk, nem süttethetem a hasam egész nap – sóhajthatsz fel erre. És valóban, az evolúció során nem véletlenül alakult ki az, amit Aldous Huxley az „agyi csökkentőszelepnek” nevez. A túlélőagyunk: a Nagy Ellenőr, ami a tudatunkat a túlélésre fókuszálja.
Az életünk legnagyobb részében a túlélőagyunk irányít.
Veszélyeket azonosít, lehetőségeket latolgat, hibákat hárít el. Ez azokban az évmilliókban alakult így, amíg életünk rövid volt, viharos, és szinte folyamatos életveszélyben telt.
Szükségünk volt erre az éberségre, hogy elugorjunk a kígyó vagy a leopárd elől. Szükségünk volt a gyanakvásra és ellenségességre, hogy a másik embercsoporttal szemben a miénk éljen túl. Szükségünk volt a versengésre és agresszióra, hogy a mi génjeinket tudjuk továbbadni.
Valamilyen szinten szükségünk van ma is. De jóval kevésbé, mint gondoljuk. Túlhasználjuk a túlélőagyunkat, miközben lemaradunk az életről. A túlélőagyunk gyakran csapdába csal bennünket a maga kontrollálási kényszerével, és kiégünk. Ami a túlélést szolgálja, az folyamatosan bekapcsolva önpusztítóvá válik. És mi magunk sem elégszünk már meg a puszta túléléssel. Élni szeretnénk. És minél tudatosabbak vagyunk, annál jobban szenvedünk ettől.
A Huxley által felvázolt „csökkentőszelep” beszűkíti azt is, amit a valóságból érzékelünk. Megszűrjük, hogy mi a fontos, és mi nem az. Amit hétköznapi, vagy „józan” tudatállapotnak nevezünk, az a valóságnak túlélőagyunkon keresztül leszűrt változata. Kultúránkban ez „a” valóság – ami ettől eltér, az „hallucináció”, „illúzió”. Torz, hamis. Esetleg egyenesen veszélyes.
Pedig gyermekkorban ez még nincs így. A gyermeki elme a valóságot jóval szélesebb szelepen keresztül fogja fel. Rácsodálkozik minden jelenségre, az újdonság erejével.
Minden varázslatos, a világ tele van titokkal, felfedezéssel, játékossággal. A gyermek őszinte, előítéletmentes kíváncsisággal szemléli a valóságot – és ezt a képességet fokozatosan veszítjük el. Az ún. tanulás és nevelés folyamata során az elménk megtanulja szűrni a valóságot, kialakul a tudati csökkentőszelep.
És ez részben jó: hiszen képessé válunk önállóan túlélni. De közben egy csomó mindent elveszítünk, ami képessé tett minket élni. A valóságnak annyi színét, illatát, árnyalatát, borzongató szépségét és varázslatos újdonságát elveszítjük. És közben elfelejtjük azt is, hogy kik vagyunk: szabadságra, felfedezésre, és nem félelemre rendelt lények. Mondogatjuk a túlélés szürke, monoton litániáit, átadjuk az irányítást a Nagy Ellenőrnek, és mindent kontrollálni akarunk.
Aztán az ember, jó esetben, eljut egy újabb szintre. Elérkezik egy keresztúthoz, ahol ráébred, hogy a Nagy Ellenőr félrevezette. Nem lesz boldogabb, nem lesz jobb ember attól, hogy folyamatosan mindig mást akar, mint ami van. Nem tud mindent kontrollálni, és ez nem az ő hibája, nem is a világ hibája – hanem kozmikus törvényszerűség. Rádöbben, hogy milyen keveset is lát, érez a valóságból, milyen kevéssé van is jelen a mostban.
Sziszifusz szünetet tart – és ebben a szünetben megfogan a szabadság.
Hiszen ez a felismerés már önmagában is felszabadító: amit megtanultunk a valóság szűréséről, abból most elkezdünk kitanulni (unlearn). Elkezdjük szűrni a szűrést, kontrollálni az ellenőrt, tudatossá tenni a vak automatizmusokat.
Nem egyszerű. A környezet, a közösség, az egész rendszer úgy van összerakva, hogy folyamatosan akadályozzon és hátráltasson minket. Tele vagyunk szorongással a jövő miatt, felelősek vagyunk másokért, gyerek, társ, szülő. Határidők, törlesztőrészletek, munkahelyi feladatok, családi krízisek nyomasztanak. Eltemetett fájdalmak, szégyenek követelik, hogy kiengedjük őket a sírjukból, ahová a múltban száműztük őket. Néha legszívesebben bekucorodnánk a sarokba magzatpózban, és kizárnánk az egész tülekedő, nyomakodó világot a maga „szüntelen lázas rohanásával”.
De közben kinyílik a tudatunk, és mintha kiszabadulnánk a fürdőkádból az óceánba, a sötét garázsból a nyílt prérire, a pincéből a tágas kék égbe – körülöttünk minden életre kel. Minden él. Minden összefügg mindennel. A koponyánk ketrecében szűkölő ego, ahogy egykor elképzeltük magunkat, helyet ad egy főnixnek, ami saját lángjaival emészti fel – majd szüli újra magát.
Tudod, hogy nem kell más. Itt és most mindened megvan. Az egész tökéletlen, elcseszett életeddel, az azt megkeserítő zsarnokocskákkal, az egész embertnyomorító társadalmi rendszerrel együtt is a belélegzés és a kilélegzés közötti szünetben ott a végtelen szabadság.
Szabad vagy. És ezt nem vehetik el tőled.
