Az elme olyan, mint egy állandóan izgő-mozgó, mindig figyelmet követelő kisgyerek. „Apu, nééézd!” Ha nem kap megfelelő szórakoztatást, ha elvesszük tőle a játékát, akkor toporzékol. „De én ezt akarooom!” És ha sikerül is végre elterelni a figyelmét az idegesítő szirénázós játékautóról, amit a nagyiék annak ellenére vettek neki, hogy a lelkükre lett kötve: NE vegyenek vinnyogós játékot, hát akkor is kell neki valami más.
Hát így van ez a mi kis hisztis elménk berögzült szokásaival is.
Nekem például sokáig a fűszívás jelentette az elmém kisded játékát. Esténként megtekertem egy spanglit, és élveztem a daydreaming projektet: órákig el tudtam lenni a kis világomban. Fantáziáltam mindenféléről, és néha hétköznapi, banális dolgok is olyan érdekesnek tűntek, mint amikor kisgyerek voltam. Höhö. Ilyen a fű: felkiáltójelet tesz mindenféle észlelt élmény mellé, növeli a wow-faktort. Mint ilyen, egyébként a kannabisz, még ha a legtöbb országban tiltják is, valójában tökéletesen illeszkedik a fogyasztói társadalom által generált életformához. Junkfood, nasi, cukros üdítő, idétlen kacatok és sorozatok? Beszívva biztos az is fun. Na mindegy, ez csak zárójelben.
És bár a fű már évek óta eltűnt a hétköznapjaimból – az elmém egyáltalán nem szűnt meg trükközni. Nem úgy van az, édesapám, hogy csak úgy kiveszel valamit, aminek fontos funkciója van az életedben, aztán csak úgy megy majd minden tovább, mintha mi sem történt volna – morfondírozott magában. Vannak ismerőseim, akik, miután befejezték a szívást, vagy éppen spurizást, kólázást stb., rákaptak az alkoholra. Annak mindig csúnya vége lesz, egyáltalán nem jó deal. Nálam szerencsére nem ez történt.
Én egy másik csoportba tartozom: a stresszevők csoportjába. És rá kellett jönnöm, hogy a fűszívásnál jóval makacsabb függőséggel állok szemben. „Még tényleg éhes vagy?” – szokta kérdezni a feleségem, amikor többet eszek a kelleténél. És valóban: most tényleg éhes vagyok? De vajon mi az éhség? Talán csak egy üzenet, amiben a szervezet tudatja, hogy energiára van szüksége? A francokat. Az éhséget az elménk teremti meg, és az elme pedig trükkös jószág. Akkor is nagyon jól el tudja hitetni velünk, hogy éhesek vagyunk, amikor igazából a szervezetünknek egyáltalán nincs már szüksége többletenergiára.
„Nézd, étel, egyél, különben éhenhalsz!” – indítja be az elme az evolúciósan bekódolt vészjelzést, ha meglátsz egy finom csokit vagy sütit. És bár lehet, hogy pár perce még meg voltál róla győződve, hogy már NEM vagy éhes, most éppen olyan meggyőzően elhiszed, hogy de bizony éhes vagy. Miközben igazából az egész egy trükk arra, hogy az a toporzékoló kisegyerek ott bent kikövetelje magának, hogy kényeztessék, hogy úgy érezze, gondoskodva van róla. És az evés arról szól, hogy megküzdj a stresszel, hogy eltereld a figyelmed, hogy ne kelljen szembenézned a szorongással, amit érzel. És bár maga az evés egyáltalán nem nyújt kielégítő élményt, valójában már a fokozott dopamintól fűtött izgalom az, ami az evést megelőzi, ami kényszeresen belédrögzül, és nem tudsz tőle szabadulni. Szinte már azért eszel, hogy ettől a túlfeszültségtől szabadulj. Bizony nagyon is hasonlóan működik ez, mint egy pszichoaktív szertől való függőség.
Az élet nagy projektje olyan, mint egy szülőségi projekt. Mint ahogy a szülőnek meg kell tanulnia nevelnie a gyerekét, úgy kell megtanulnunk nevelni az elménket. És mint ahogy az elhanyagoló, bántalmazó nevelés teljesen kontraproduktív és káros egy gyerekkel szemben, ugyanúgy az elménkkel szemben sem működik az önutálat, a szégyen és az ellenséges konfrontáció. Meg kell tanulnunk figyelni rá, jelen lenni vele – mert amikor nem ezt tesszük, akkor menekül mindenféle mindless gépies automatizmusokba, amik hosszú távon szenvedést okoznak nekünk. És amikor hibázunk, akkor ezt nem kudarcként kell megélni, hanem tanulni kell belőle. Évtizedek alatt beépült szokások, amelyek makacsul szívós neurális pályákat alkotnak az agyunkban, nem fognak eltűnni egyik napról a másikra. De ettől még nem vagyunk tehetetlenek velük szemben.
(notes to myself)
