Birtoklom, tehát vagyok. Ez lehetne a mottója a NER új arisztokratáinak. Mohón szürcsölik, hörpölik, halmozzák a közpénzt. Jachtok, porschék, földek, villák, szállodák, strandok, gyárak, erőművek, éttermek. Még, még, még. A pöffeszkedés, ahogy a csilivili autóból kiszállva nagy diszkréten kivillantják a karórájukat, aminek az árából egy kisebb falu évekig megélne. Akinek van – az ér valamit. Akinek nincs – az nem ér semmit. Ez egy „régimódi kereszténydemokrata ország” elsőszámú erkölcsi normatí­vája. Mert a legironikusabb, hogy pont azok az emberek hivatkoznak a leginkább ájtatosan Istenre meg erkölcsre, akik a legmegszállottabban hajszolják a birtoklás illúzióját. Van pofájuk kereszténységről papolni, a vallásról, ami szerint könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni az Isten Országába… Ha tehetnék, persze felvásárolnák, akarom mondani, közbeszereznék a legjobb telkeket ott is, az Isten Országában. „Déli fekvésű villa a Mennyország keleti fertályában az Angel Boulevard-on, közel az isteni trónushoz és az angyali karokhoz, kihagyhatatlan ajánlat, ki ad érte többet? Lőrinc úr? Miniszter úr? Esetleg püspök atya?” Pedig vajon birtokolhatsz-e bármit, ami fontos? Vajon birtokolhatja-e az ember a földet, amin áll? A vizet, amit iszik, amiben fürdik? A levegőt, amit szí­v? Az erdőt, amiben sétál? A hegyet, amire felmászik? Birtokolhatod-e az eget, amire felnézel?