„Megértem én, hogy együtt kell érezni a drogfüggőkkel, de hol marad az egyéni felelősség?” „Vajon közben hány gyermek, házastárs, hozzátartozó élete megy tönkre a nagy együttérzésben?” „Mi van, ha a függő játszmázik, hazudik, tönkreteszi a családját?”
Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeznek azokra a posztjaimra, amelyek az együttérző figyelem fontosságát hangsúlyozzák a drogfüggőséggel küzdő emberekkel kapcsolatban. És persze egy pillanatig nem állítom, hogy a kommentek mögött feszülő érzelem ne lenne jogos. Hiszen olyan hozzátartozókról van szó, akik akár hosszú évekig, évtizedekig próbáltak együtt élni egy olyan emberrel, akinek az önpusztítása egyben az emberi kapcsolatait is pusztította.
És vajon ők nem jogosultak együttérzésre? Vajon nekik nem jár a szolidaritás? De bizony jár.
Vajon nekik tűrniük kellene, hogy tönkretegyék az életüket? Semmiképpen sem.
Érdemes tisztázni azt, hogy miről szól az együttérzés – és miről nem szól. Mert enélkül csak vaktában vagdalkozunk a szavakkal, és óhatatlanul is megbántjuk egymást. Hiszen mindenki a maga szenvedéséből indul ki, és ennek a tükrében fogja értelmezni az elmondottakat.
Először is, fontos megkülönböztetni azt, amit a pszichológusok „empátiás aggodalomnak” neveznek a valódi együttérzéstől. Mindkettő az empátiánkból fakad: abból a képességünkből, hogy át tudjuk érezni egy másik emberi lény szenvedését, képesek vagyunk az ő cipőjébe képzelni magunkat. Ha azonban ebből az empátiából azt a következtetést vonjuk le, hogy nekünk kell megmentőnek lennünk, hogy magunkra kell vennünk a másik, önpusztító ember tetteiért a felelősséget – az félrevisz. Tehetetlennek érezzük magunkat, elfojtuk a saját érzéseinket, bizonytalanságot, aggodalmat és stresszt érzünk. Ezt nevezik empátiás aggodalomnak.
Ezzel szemben a cselekvő együttérzés egyik fő sajátossága az, hogy az ember nem egyszerűen empatikus a másik ember szenvedéseivel szemben – de egyben képes meghúzni az egészséges határokat is saját maga körül. Képes meghúzni a vonalat: ezt lehet velem megtenni, de ezt már nem. És erre akkor képes, ha egészséges önértékeléssel rendelkezik. A másokkal való cselekvő együttérzés ugyanis a saját magunkkal szemben érzett együttérzéssel kezdődik. Ha mi nem vagyunk rendben saját magunkkal, akkor mi is csak a probléma részei lehetünk, nem pedig a megoldása.
Ezért van az, hogy a függőséggel küzdő ember hozzátartozójának a legelső, legfontosabb lépés: saját magával foglalkozni. Ez nem önzés! Mint ahogy az sem önzés, ha a repülőn vészhelyzetben az édesanya először a saját oxigénmaszkját helyezi fel, és csak utána a gyerekét. Hiszen ha nem így tenne, akkor lehet, hogy elájulna még azelőtt, mielőtt feltehetné a gyerek maszkját!
A saját magunkon való dolgozás első lépése, hogy önjelölt Terézanyuból olyan társsá váljunk, aki képes kiállni magáért – és egyúttal képes eredményesen támogatni mást az ő küzdelmében. És ebben a hozzátartozó nincs egyedül: fordulhat támogató, önsegítő közösségekhez, szakemberekhez.
Brené Brown, az empátia és a szégyen egyik legismertebb kutatója szerint a legegyüttérzőbb embereket nem az önfeláldozásról lehet megismerni. Nem fojtják el a saját érzéseiket, nem teszik háttérbe a saját szükségleteiket, nem válnak valamiféle emberfölötti szuperhőssé. Hanem képesek rá, hogy meghúzzák a felelősség határait a kapcsolataikban. Képesek arra is, hogy nemet mondjanak, ha kell.
Egy saját történetet hoz fel példának. Volt egy barátja, aki az elmúlt években folyamatosan ittasan jelent meg a házibulikon, amiket szervezett. A többieket ez kellemetlenül érintette. Amikor legközelebb meghívta, elmondta neki, hogy szívesen látja a partin, de csak akkor, ha nem iszik, mert ő nagyon rosszul érzi magát a társaságában, ha ittas. A barát erre hebegni-habogni kezdett: „Igen, valóban kicsit elszaladt velem a ló legutóbb, majd próbálom visszafogni legközelebb.” Erre Brown így felelt: „Nem arra kérlek, hogy fogd vissza az ivást, hanem arra, hogy ne igyál, ha eljösz.” Pont.
Vajon ezzel akkor Brown, az együttérzés nagyasszonya és az empátia bestseller írója ítélkező és megbélyegző lett volna? Egyáltalán nem. Egyszerűen elmondta, hogy őt miként érinti érzelmileg a barátja ittassága, és kijelölte a saját határait. A határok kijelölése pedig nem ítélkezés.
„Ha elodázod a konfliktust csak azért, hogy ne vessz össze másokkal, akkor belül indítasz háborút,” írja Brown. „Nem tudunk kapcsolódni máshoz anélkül, hogy ne lenne világos, hogy hol végződünk mi és hol kezdődik ő. Ha nincs autonómia az emberek között, akkor nincs együttérzés, csupán behálózás van.”
Egy pragmatikus stratégiát is nyújt a határok kijelölésére: „Live BIG”. A kifejezés feloldása:
B = Boundaries (határok): tegyük egyértelművé, hogy mit lehet, és mit nem lehet a kapcsolatban.
I = Integrity (integritás): kérjük számon a határokat, magunktól és a másiktól is, és ha nem tartják tiszteletben a határokat, akkor annak legyen következménye. Az integritás a bátorság választása a kényelem helyett, az értékeink gyakorlása és nem csak kinyilvánítása.
G = Generosity (nagylelkűség): ne vonjuk kétségbe a másik szenvedését, érzéseit, ne tekintsük a viselkedésüket gonoszságból fakadónak, de tegyük világossá, hogy a felelősség az övék érte.
Fontos látni, hogy a függőség nem akaratgyengeség vagy jellemhiba eredménye, hanem a szenvedésben gyökerezik, amely gyakran a korai gyermekkorra vezethető vissza. És fontos látni azt is, hogy a függőség nem egyszerűen egy „elromlott egyén” működési zavara – hanem az egész közösségé is. És ha saját magunkkal kapcsolatban is alkalmazzuk az együttérző figyelmet, ha kíváncsian, de nem ítélkezően próbáljuk megfigyelni a szenvedésünket – akkor nagyobb eséllyel fogunk tudni támogató jelenlétet biztosítani másnak is. Együttérző, de hiteles és őszinte tükröt mutatni másnak. És ez néha fájdalmas döntésekkel jár, de többet ér, mint a megmentő szerep, ami a leginkább csak a probléma fenntartását eredményezi.
A Drogriporter Tudástár vonatkozó szócikke: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/
Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy több hasonló írás születhessen: https://drogriporter.hu/tamogass/
