Kétféleképpen élhetsz. Egyrészt úgy, ha folyamatosan nemet mondasz az életedre. Ha minden idegszáladdal tagadod, ami veled történik. Ha tagadod azt, aki vagy. És próbálsz elmenkülni magad elől – távoli helyekre, különös tudatállapotokba. Csak hogy ne kelljen átélned, ami történik veled. Más életet álmodhatsz magadnak. Hajszolhatod a tökéletességet, folyamatosan elégedetlenkedve azzal, ami van. Épí­tgetve az ego-legót, sóvárogva arra, hogy valaki legyél, akiről tudod, hogy nem te vagy. Kergetve a múlt és a jövő délibábjait. Vagy élhetsz úgy, hogy igent mondasz az életedre – a maga tökéletlenségében. Megveted a lábad a jelen pillanatban. És onnan szelí­den, kedvesen nézed saját magadat, mint egy régi jó barátot. Igent mondasz saját magadra, erre a gyarló, törékeny, mégis szeretnivaló lényre, aki vagy – mert csak úgy válhatsz azzá, akinek lenned kell, ha lemondasz róla, hogy mindig mássá akarj válni. Igent mondasz a fájdalmas tegnapra és a bizonytalan holnapra – de létezni a jelenben létezel. Jack Kornfield, pszichológus és meditációs tanár í­rja: „A szellemi élet igazi feladatát nem távoli helyeken és különös tudatállapotokban lehet megtalálni: az itt van a jelenben. Arra buzdí­t minket, hogy befogadó lélekkel, bölcsen, tisztelettel és kedves szí­vvel fogadjuk mindazt, amit az élet elénk tár. Egyaránt meghajolhatunk a szépség és a szenvedés, az elakadásaink és zavarodottságunk, a félelmeink és a világ igazságtalanságai előtt. Az igazság ilyen módon való megtisztelése a szabadság felé vezető ösvény. Meghajolni az előtt, ami van, és nem valamiféle idealizált valóság előtt, nem mindig könnyű. De legyen bármilyen nehéz is, a leghasznosabb és legbecsületreméltóbb gyakorlatok közé tartozik.”