Ram Dass írja, hogy ha az ember kisétál az erdőbe, nagyon sokféle fát talál. Az egyik erre a hajlik, a másik amarra. Az egyiknek egyenes a törzse, a másiknak ferde, az egyik sima kérgű, a másik göcsörtös.
Az ember nem kezd el ítélkezni: „milyen természetellenes ez a fa!” Vicces is lenne, hiszen maga a természet ilyen. Göcsörtös, girbegurba, szabálytalan.
Elcsodálkozhatunk rajta, hogy miért nőtt így: vajon több vagy kevesebb fényt, vízt kapott, belecsapott a villám? Próbáljuk megmagyarázni. De elfogadjuk olyannak, amilyen.
De amint emberek közé érünk, azonnal elveszítjük ezt az ítélkezés-mentes, kíváncsi megközelítést. „Túl ilyen, túl olyan.” Az ítélkező elme bekapcsol. Elveszítjük érdeklődésünket, hogy miért és hogyan lett olyan egy ember, amilyen.
Vannak közülünk, akik magként termékeny talajba hullanak, ahol sok éltető nedvet szívnak magukba és sütkéreznek a szeretet és gondoskodás fényében. Mások közülünk sziklás, meddő földbe kerülnek, ahol éltető nedvek hiányában sorvadoznak, más, nagy fák árnyékában.
Már Kant is megmondta: „Olyan görbe fából, mint amilyenből az ember teremtve van, nemigen lehet egészen egyenest faragni.”
