Ram Dass í­rja, hogy ha az ember kisétál az erdőbe, nagyon sokféle fát talál. Az egyik erre a hajlik, a másik amarra. Az egyiknek egyenes a törzse, a másiknak ferde, az egyik sima kérgű, a másik göcsörtös. Az ember nem kezd el í­télkezni: „milyen természetellenes ez a fa!” Vicces is lenne, hiszen maga a természet ilyen. Göcsörtös, girbegurba, szabálytalan. Elcsodálkozhatunk rajta, hogy miért nőtt í­gy: vajon több vagy kevesebb fényt, ví­zt kapott, belecsapott a villám? Próbáljuk megmagyarázni. De elfogadjuk olyannak, amilyen. De amint emberek közé érünk, azonnal elveszí­tjük ezt az í­télkezés-mentes, kí­váncsi megközelí­tést. „Túl ilyen, túl olyan.” Az í­télkező elme bekapcsol. Elveszí­tjük érdeklődésünket, hogy miért és hogyan lett olyan egy ember, amilyen. Vannak közülünk, akik magként termékeny talajba hullanak, ahol sok éltető nedvet szí­vnak magukba és sütkéreznek a szeretet és gondoskodás fényében. Mások közülünk sziklás, meddő földbe kerülnek, ahol éltető nedvek hiányában sorvadoznak, más, nagy fák árnyékában. Már Kant is megmondta: „Olyan görbe fából, mint amilyenből az ember teremtve van, nemigen lehet egészen egyenest faragni.”