Vágyaink mint a hagymahéjak. Mindig van mögöttük valami más. Álmodozol arról, hogy mit vennél, ha megnyernéd a lottót? Ház, autó, világ körüli út? Új szexuális élmények után sóvárogsz, hódí­tani szeretnél? Vágysz rá, hogy elismerjenek a munkádban, sikereket érj el, felnézzenek rád? Társat szeretnél, családot alapí­tanál, közösséghez csatlakoznál? Vagy éppen legszí­vesebben megszabadulnál a kötelességektől és csak arra vágysz, hogy betépve fetrengj a kanapén? Ha leásol a mélyére, minden vágyad mögött megtalálod az alapvágyaidat: a valahová, valakihez való tartozás vágyát. A vágyat, hogy elismerjenek, szeressenek, tiszteljenek. A sóvárgást az anyaméh ölelő, meleg békéje és biztonsága után. Gyakran az elutasí­tás, a magára hagyottság, az elhanyagolás, a bántalmazás fájdalmas emléke olyan nyomot hagyott a testedben és a lelkedben, aminek nem is vagy tudatában – de ami ott dolgozik minden vágyadban. Kétségbeesetten próbálsz kapcsolódni valakihez, tartozni valahová, de közben rettegsz az elutasí­tástól – mert belédégett az élmény: nem vagyok elég jó. Ezért aztán gyakran védekező mechanizmusként már előre megszúrod a tüskéiddel azt, aki közeledne hozzád, hogy ne kelljen bevállalnod az esetleges elutasí­tás, az esetleges kudarcos kapcsolódás kockázatát. Inkább választod az ál-kapcsolódás élményeket, amelyek hamis biztonsággal, csillogó í­géretekkel hivogatnak a kelepcéjükbe. Mint egy ragadozó növény mézédes szirmai, amikhez rovarként tapadsz oda, hogy aztán mérgező nedveikkel élve emésszenek meg. Vágyaink köré ezernyi identitást épí­tünk, amelyek mentén megkülönböztetjük magunkat másoktól. Akár sikeresnek tartjuk magunkat a vágy kielégí­tésében, akár nem, az meghatároz minket. Vágyvezérelt szerepeket veszünk fel, és ezeket eljátszuk. Én vagyok az üzletember, akinek drága háza és kocsija van. Én vagyok a lúzer, aki alkoholista. Én vagyok a családanya, akit mindig kihasználnak. Mennyi torz grimasz, amibe egy életre belemerevedünk, mennyi életszerűtlen maszk, ami egy életre rajtunk ragad. Mennyi kényelmetlen póz, mennyi lélektelen szokás, mennyi mosollyal álcázott szenvedés. Mennyi büszkeség, mennyi szégyen. Mennyiféle vágy, mennyiféle ember – és mégis, valahol bent, mélyen, gyakran eltemetve és megtagadva, ugyanaz a alapvágy, ami annyira emberi: tartozni, kapcsolódni, szeretve lenni. Nem is vagyunk mi annyira mások. (notes to myself)