A múltkor egy kedves ismerősömmel beszélgettem arról, hogy milyen rosszul alszik. Éjszaka rémálmokból riad fel, amelyekben átéli a múltbéli traumatikus eseményeket. Folyamatosan szorong, nem találja a helyét az életben. Úgy érzi, hogy az egész élete tettetés és áltatás. Meghallgattam, és biztosí­tottam róla, hogy átérzem, milyen nehéz lehet neki ezt átélni – és emellett teljesí­teni a mindennapokban, mint szülő, mint munkatárs. Kérdeztem, hogy gondolt-e arra, hogy segí­tséget kér. Azt mondta, igen, már van is időpontja a pszichiáterhez. Bólintottam, és óvatosan megjegyeztem, hogy esetleg dolgozhatna magán másként is: például egy pszichoterapeuta segí­tségével felfedezhetné a szorongásai gyökerét, feldolgozhatná a gyermekkori traumáit. A válasza azonban elutasí­tó, mi több, szinte rémült volt: még mit nem, pont azért megyek a pszichiáterhez, hogy NE kelljen ezekkel a dolgokkal foglalkoznom. Felí­r majd egy jó kis gyógyszert, és átalszom az éjszakát. Eszem ágában sincsen találkozni a démonaimmal, a frászt hozzák rám! Ez a pszichiáter pont azért jó, mert nem kérdez sokat, csak felí­rja a gyógyszert. És ez bizony annyira jellemző: az számí­t jó szakembernek, aki úgy kí­nál megoldást a kí­nzó pszichés krí­zisünkre, hogy közben véletlenül se kelljen kimozdulnunk a komfortzónánkból. Doktor úr, adjon egy tablettát amitől jól leszek oszt jónapot. Nem vagyok én bolond, hogy mindenféle anyakomplexusokról hadováljak valami hájfejű pszichomókus kanapéján, csak kicsit most kimerültem, szedem a gyógyszert és jobban leszek. És valóban: a gyógyszerek bizony csillapí­thatják a tüneteket. Egyes krí­zishelyzetekben életmentőek lehetnek, ezt el kell ismerni. És sok ismerősöm van, aki a krí­zishelyzet elmúlta után lelkesen mondja, hogy hát igen, ez a gyógyszer tényleg jó volt, helyreállt a kémiai egyensúly, most már jól vagyok. Látod, nem is kellett ide agyturkászás, mint valami elmebetegnek, elvégre én normális vagyok. Csak éppen mindaz a káosz, ami ott kavarog a mélyben, az továbbra is ott kavarog. Kitörésre váró vulkánként. Eltemetni lehet, ideig-óráig, és ha az ember életében ismét stabilabb szakasz jön, akkor akár érezhti is úgy, hogy ő már túl van rajta. Pedig dehogy van túl. A trauma, ami átdrótozta az agyát, előbb-utóbb megint belevezeti majd egy jó kis krí­zisbe, amint a létezés biztosnak hitt referenciapontjai meginganak kicsit. Rossz megküzdési stratégiák, torz kapcsolódások, életidegen szerepminták: és az emberünk úgy vergődik, mint a partra vetett hal. Mert a dolgok már csak olyanok, hogy széthullanak. A fájdalmat el lehet temetni, de aztán újra benyújtja a számlát, kamatostul. És pont azzal adunk hatalmat a démonainknak, hogy menekülünk előlük és próbáljuk erővel más irányba fordí­tani a tekintetünket. Az egyik leg(ön)pusztí­tóbb pedig az a hiedelem, hogy ha szorongunk, ha rémálmaink vannak, ha függőséggel küzdünk, ha depresszió telepedik a lelkünkre, akkor attól „valami baj van velünk”. Nem vagyunk „normálisak”. És emiatt szégyelljük magunkat – és gyakran még magunknak is hazudunk, magunknak is letagadjuk, hogy tényleg baj van. De ez a baj nem abból fakad, hogy selejtesek vagyunk, hogy ami velünk történik, az valami egyedülálló, különleges nyavalya, bűn, ami érdemtelenné és képtelenné tesz minket a boldogságra. Nincs baj veled – nem vagy „selejtes”. Nem kell felvenned valami számodra kényelmetlen, megalázó, alárendelt szerepet ahhoz, hogy dolgozz magadon. Mi több: senkinek ne engedd, hogy megalázzon, megszégyení­tsen a problémáid miatt! A lehető legemberibb, a lehető legnormálisabb dolog küzdeni a démonjaiddal. Különösen egy olyan világban, ami folyamatosan maszkok viselésére kényszerí­t, és ami a legkevésbé sem normális. A démonok a leginkább akkor veszí­tik el a hatalmukat feletted, ha meghí­vod őket teázni. Ehhez pedig nem szégyen segí­tséget kérni. Nem csak egyféle módszer van: ne hidd el senkinek, hogy csak az ő hiperszuperbiztos módszere a működő. És amit soha ne felejts el: jogod van a szeretetre, megértésre és tiszteletre.