Fő tartalom átugrása

Széljegyzetek – 2023.02.14.

Olvasom, hogy miközben Európa országaiban az elmúlt években folyamatosan csökkent a börtönnépesség – Magyarországon mi évről évre egyre több embert zárunk börtönbe. Évtizedek óta halmozódó, súlyosbodó társadalmi, közegészsügyi problémákat próbálunk kriminalizálással kezelni. A börtönben fogvatartottak nagy része súlyosan traumatizált, mélyszegénységből érkező, intezeti hátterű ember – akiket ez a társadalom, valljuk meg őszintén, már a születésüktől fogva cserben hagyott. Ha a rendszerváltás utáni időszaknak volt súlyos történelmi mulasztása – mit mulasztása, bűne, akkor az, hogy a mindenkori politikai elit tudatosan és szisztematikusan szabotálta a jóléti állam kiterjesztését a leszakadottakra. És ez az elmúlt évtizedben csak tovább romlott, amikor az állam már arról az igényről is lemondott, hogy a szegénységet ne bűnügyi, hanem szociális kérdésként kezelje. Az „integráció” ma már szitokszóvá vált – miután az integrációra szánt EU-s pénzek rendre oligarchák és kiskirályok zsebébe vándoroltak. Az ún. dizájner drogok problémája ma 90%-ban szegénységi probléma – nyomorprobléma. És miközben az állam költséges arzenáljával hadat üzent ezeknek a drogoknak és tömegével csukja le az embereket ezen harc nevében, eltolja magától a felelősséget, amikor a nyomorból kellene az embereket kiemelni. Amikor meg kellene védeni a családon belüli erőszak áldozatait. Amikor jövőt kellene mutatni a gettókban élő fiataloknak, akik látják, hogy legfeljebb akkor tudják megengedni maguknak a TV-sorozatokban látott jólétet, ha bűnözésre adják a fejüket. Botrány és szégyen, hogy Európa közepén egy rendőrállamot épí­tünk, miközben lett volna lehetőség arra, hogy élhető otthonokat teremetsünk. Botrány, hogy leszállí­tottuk a tankötelezettség életkorhatárát ahelyett, hogy társadalmi mobilitást biztosí­tó oktatást fejlesztettünk volna. Szégyen, hogy feudális függést konzerváló közmunkaprogramokat hoztunk létre ahelyett, hogy képzésekkel segí­tettük volna az emberek elhelyezkedését a munkaerőpiacon. Elmulasztottuk, hogy mutassunk némi együttérzést és szolidaritást azokkal szemben, akik generációról generációra csak a bántást és áldozattá válást örökölték meg. Térkövekbe, sövényekbe, stadionokba fektettünk be – csak az emberekbe nem. Börtönöket épí­tünk, hogy bezárjuk a saját rossz szociális lelkiismeretünket. Azt szeretnénk, ha a szegények nem lennének szem előtt: hogy ne is kelljen szembesülni azzal, hogy mennyire egyenlőtlen és igazságtalan társadalomban élünk. És a rácsok minket is kirekesztenek, beszűkí­tenek, lealacsonyí­tanak emberségünkben – minket, akik kí­vül vagyunk. Lehet, hogy ezt sokan nem látják, de í­gy van. A téveszme, hogy a nyomorúságban élő embereknek arra van szüksége, hogy megfegyelmezzék, megbüntessék, megkí­nozzák őket, hogy ettől majd jobb emberré válnak – minket is börtönbe zár.
 |  Péter Sárosi
Olvasom, hogy miközben Európa országaiban az elmúlt években folyamatosan csökkent a börtönnépesség – Magyarországon mi évről évre egyre több embert zárunk börtönbe. Évtizedek óta halmozódó, súlyosbodó társadalmi, közegészsügyi problémákat próbálunk kriminalizálással kezelni. A börtönben fogvatartottak nagy része súlyosan traumatizált, mélyszegénységből érkező, intezeti hátterű ember – akiket ez a társadalom, valljuk meg őszintén, már a születésüktől fogva cserben hagyott. Ha a rendszerváltás utáni időszaknak volt súlyos történelmi mulasztása – mit mulasztása, bűne, akkor az, hogy a mindenkori politikai elit tudatosan és szisztematikusan szabotálta a jóléti állam kiterjesztését a leszakadottakra. És ez az elmúlt évtizedben csak tovább romlott, amikor az állam már arról az igényről is lemondott, hogy a szegénységet ne bűnügyi, hanem szociális kérdésként kezelje. Az „integráció” ma már szitokszóvá vált – miután az integrációra szánt EU-s pénzek rendre oligarchák és kiskirályok zsebébe vándoroltak. Az ún. dizájner drogok problémája ma 90%-ban szegénységi probléma – nyomorprobléma. És miközben az állam költséges arzenáljával hadat üzent ezeknek a drogoknak és tömegével csukja le az embereket ezen harc nevében, eltolja magától a felelősséget, amikor a nyomorból kellene az embereket kiemelni. Amikor meg kellene védeni a családon belüli erőszak áldozatait. Amikor jövőt kellene mutatni a gettókban élő fiataloknak, akik látják, hogy legfeljebb akkor tudják megengedni maguknak a TV-sorozatokban látott jólétet, ha bűnözésre adják a fejüket. Botrány és szégyen, hogy Európa közepén egy rendőrállamot épí­tünk, miközben lett volna lehetőség arra, hogy élhető otthonokat teremetsünk. Botrány, hogy leszállí­tottuk a tankötelezettség életkorhatárát ahelyett, hogy társadalmi mobilitást biztosí­tó oktatást fejlesztettünk volna. Szégyen, hogy feudális függést konzerváló közmunkaprogramokat hoztunk létre ahelyett, hogy képzésekkel segí­tettük volna az emberek elhelyezkedését a munkaerőpiacon. Elmulasztottuk, hogy mutassunk némi együttérzést és szolidaritást azokkal szemben, akik generációról generációra csak a bántást és áldozattá válást örökölték meg. Térkövekbe, sövényekbe, stadionokba fektettünk be – csak az emberekbe nem. Börtönöket épí­tünk, hogy bezárjuk a saját rossz szociális lelkiismeretünket. Azt szeretnénk, ha a szegények nem lennének szem előtt: hogy ne is kelljen szembesülni azzal, hogy mennyire egyenlőtlen és igazságtalan társadalomban élünk. És a rácsok minket is kirekesztenek, beszűkí­tenek, lealacsonyí­tanak emberségünkben – minket, akik kí­vül vagyunk. Lehet, hogy ezt sokan nem látják, de í­gy van. A téveszme, hogy a nyomorúságban élő embereknek arra van szüksége, hogy megfegyelmezzék, megbüntessék, megkí­nozzák őket, hogy ettől majd jobb emberré válnak – minket is börtönbe zár.

CÍMÜNK

Jogriporter Alapítvány
1032 Budapest
San Marco utca 70.
Email: rightsreporter@rightsreporter.net

TÉMÁK

SOROZATOK


©