Már látom a fényt az alagút végén – szoktuk mondani bizakodóan akkor, amikor egy fájdalmas, kényelmetlen fejlődési folyamat végén járunk. A sötét A-ból próbálunk eljutni a fényes B-be. Mint ahogy az újszülőtt jut ki az anyaméhből a napvilágra. Megszerzünk még valamilyen képességet, dolgot, tárgyat, elismerést, diplomát – és akkor már kint leszünk a fényben. És a fényre kijutni mindig katartikus élmény. Emlékszem, milyen volt kijutni a napvilágra az első barlangtúrám után: 6-7 óra kúszás-mászás, sötétben kí­nlódás után végre a szabad ég alatt lenni. Bár zuhogott az eső és felhős volt az ég, én kifeküdtem a rétre, és csak bámultam az eget. A gond csak az, hogy az életben többnyire nem élvezzük a fényt, hanem mindig új alagutakat találunk magunknak. Elhitetjük magunkkal, hogy valami még nincs meg ahhoz, hogy boldogok legyünk. Több pénz kell, több elismerés, képesség, magasabb pozí­ció, rang és cí­m, több csodáló és lájk, jobb társ. És majd akkor. És mindig már éppen látjuk a fényt az alagút végén, ami elhozza a várva várt megelégedést. Aztán van olyan is, amikor csalódunk és kétségbeesünk. Pokolba kí­vánjuk az egész alagutat és hamissággal vádoljuk a fényt, ami az alagút végén vár minket. Lekucorodunk a sötét padlóra és legyintünk: hát nem mindegy, hogy sötétben vagyunk vagy fényben? Cinikusakká válunk és kigúnyoljuk azokat, akik még hisznek benne, hogy kijutnak a fénybe: az egész az agyuk szüleménye, vágyálom, délibáb. Az igazi megvilágosodásunk, bár gyakran í­gy képzeljük el, nem úgy jön el, mint amikor kiérünk az alagút végén a fényre, és hirtelen minden tökéletes. Hanem akkor jön el, amikor rájövünk, hogy nem a fény illúzió, amit az agyunk teremtett – hanem az alagút. Az alagút, ami elszigetel és bezár abba a tudatba, hogy egyedül vagyunk. Hogy el vagyunk veszve és nem kellünk senkinek. A elkülönültségünk, a szeparációnk, az elszigeteltségünk az elménk szüleménye. Valójában mindig is ott a fény, karnyújtásnyira, csak mi nem rá figyelünk. És nem csak egy monumentális megvilágosodás van – inkább sok kis hétköznapi szatori-élmény. Amit aztán szükségszerűen elfelejtünk, hogy újra emlékezzünk rá. „Az emberi lény része az egésznek, amit univerzumnak nevezünk,” í­rja Einstein. „Térben és időben behatárolt része. Önmagát, gondolatait, érzéseit – a tudat valamiféle optikai csalódásaként – úgy érzékeli, mintha azok elkülönülnének a mindenség többi részétől. Ez a téveszme egyfajta börtönt jelent: személyes vágyainkra korlátoz bennünket és arra, hogy néhány hozzánk közelálló embert szeressünk. Az a feladatunk, hogy a kört tágí­tva kiszabadí­tsuk magunkat ebből a börtönből, és a kör magába foglaljon minden élőlényt, a természet teljes egészét a maga szépségében.” (notes to myself)