Már látom a fényt az alagút végén – szoktuk mondani bizakodóan akkor, amikor egy fájdalmas, kényelmetlen fejlődési folyamat végén járunk. A sötét A-ból próbálunk eljutni a fényes B-be. Mint ahogy az újszülőtt jut ki az anyaméhből a napvilágra. Megszerzünk még valamilyen képességet, dolgot, tárgyat, elismerést, diplomát – és akkor már kint leszünk a fényben. És a fényre kijutni mindig katartikus élmény.
Emlékszem, milyen volt kijutni a napvilágra az első barlangtúrám után: 6-7 óra kúszás-mászás, sötétben kínlódás után végre a szabad ég alatt lenni. Bár zuhogott az eső és felhős volt az ég, én kifeküdtem a rétre, és csak bámultam az eget.
A gond csak az, hogy az életben többnyire nem élvezzük a fényt, hanem mindig új alagutakat találunk magunknak. Elhitetjük magunkkal, hogy valami még nincs meg ahhoz, hogy boldogok legyünk. Több pénz kell, több elismerés, képesség, magasabb pozíció, rang és cím, több csodáló és lájk, jobb társ. És majd akkor. És mindig már éppen látjuk a fényt az alagút végén, ami elhozza a várva várt megelégedést.
Aztán van olyan is, amikor csalódunk és kétségbeesünk. Pokolba kívánjuk az egész alagutat és hamissággal vádoljuk a fényt, ami az alagút végén vár minket. Lekucorodunk a sötét padlóra és legyintünk: hát nem mindegy, hogy sötétben vagyunk vagy fényben? Cinikusakká válunk és kigúnyoljuk azokat, akik még hisznek benne, hogy kijutnak a fénybe: az egész az agyuk szüleménye, vágyálom, délibáb.
Az igazi megvilágosodásunk, bár gyakran így képzeljük el, nem úgy jön el, mint amikor kiérünk az alagút végén a fényre, és hirtelen minden tökéletes. Hanem akkor jön el, amikor rájövünk, hogy nem a fény illúzió, amit az agyunk teremtett – hanem az alagút. Az alagút, ami elszigetel és bezár abba a tudatba, hogy egyedül vagyunk. Hogy el vagyunk veszve és nem kellünk senkinek. A elkülönültségünk, a szeparációnk, az elszigeteltségünk az elménk szüleménye. Valójában mindig is ott a fény, karnyújtásnyira, csak mi nem rá figyelünk. És nem csak egy monumentális megvilágosodás van – inkább sok kis hétköznapi szatori-élmény. Amit aztán szükségszerűen elfelejtünk, hogy újra emlékezzünk rá.
„Az emberi lény része az egésznek, amit univerzumnak nevezünk,” írja Einstein. „Térben és időben behatárolt része. Önmagát, gondolatait, érzéseit – a tudat valamiféle optikai csalódásaként – úgy érzékeli, mintha azok elkülönülnének a mindenség többi részétől. Ez a téveszme egyfajta börtönt jelent: személyes vágyainkra korlátoz bennünket és arra, hogy néhány hozzánk közelálló embert szeressünk. Az a feladatunk, hogy a kört tágítva kiszabadítsuk magunkat ebből a börtönből, és a kör magába foglaljon minden élőlényt, a természet teljes egészét a maga szépségében.”
(notes to myself)
