Elmondok nektek egy ősi kínai mesét a lányról, aki megtalálta elveszett önmagát.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy özvegy ember. Egyedül nevelte két lányát. Mikor az idősebb lánya is meghalt, csak a kisebb lánya maradt meg neki. A falu egyik legmódosabb gazdájának a fiát választotta ki számára jövendőbeliként. A lány azonban a falu legszegényebb családjának fiába volt szerelmes. A szegénylegény megkérte a lány kezét, de az apa hallani sem akart a házasságról. Így aztán elhatározta, hogy megszökteti a lányt.
Egy sötét, ködös, holdtalan éjjel kilopóztak a folyó partjára, elkötöttek egy ladikot, és hamarosan már messze jártak a szülőfalujuktól. Letelepdtek egy másik faluban, ahol két gyermekük is született. Mindketten honvágyat éreztek és lelkiismeretfurdalásuk volt, amiért magára hagyták öreg szüleiket. Elhatározták, hogy felkerekednek a két gyermekükkel, visszatérnek a családjukhoz, és az öregek áldását kérik a házasságukra.
Amikor a falu határához ért, az apa a két gyermekét és a feleségét a ladikban hagyta és előresietett, hogy kibéküljön az apósával. Az após azonban mogorván fogadta: „Miért hazudsz itt nekem?” – förmedt rá, „Hiszen amióta csak itthagytad a falut, a lányom a szobájában fekszik, elemészti magát a szerelmében, egészen belebetegedett.” A férfi elképedt. „Dehogyis hazudok én, nézd meg a saját szemeddel, ott a lányod a két unokáddal együtt a ladikban!” Az após nem hitt neki, de elküldte az egyik cselédjét, hogy nézzen utána a dolognak. A cseléd hamarosan visszatért: „Úgy van, ahogy ez az ember mondta.”
Az após megdöbbent. Bevezette a vejét a szobába, ahol valóban ott hevert a lány, betegen és sápadtan. De amint meglátta a szerelmét, újra erőt vett magán, és az apját követve a folyóhoz sietett. Itt találkozott saját magával, a két nő megölelte egymást. Ekkor mintegy varázsütésre egyé váltak. Az egyesülés után a nő mintha újjászületett volna: emlékezett mindkét életére, de mindkettő olyannak tűnt előtte, mintha álom lett volna. Itt a vége, fuss el véle.
Tanulságos mese. Vajon hányan élünk olyan életet, amiben végletesen kettészakadunk? Amiben elszigetelődünk valami fontostól, ami a részünk? Hányan töprengünk, szorongunk, hogy vajon az élet, amit élünk, tényleg a saját életünk-e – vagy esetleg valaki más életét éljük? Hogy nem maradunk-e ki valami fontosból, hogy nem más emberek élik-e majd meg azt, amit nekünk kellene?
Rágódunk múltbeli döntéseinken, elképzeljük, milyen lenne az életünk, ha másként döntöttünk volna. Ha nem lenne gyerekünk/lenne gyerekünk. Ha nem dolgoztunk volna ennyit/többet dolgoztunk volna. Ha kiéltük volna a vágyainkat/nem éltük volna ki vágyainkat. És persze többnyire a veszteségeket hangsúlyozzuk ki: miből maradtunk ki.
Amikor megszületünk, mindannyian Teljesek vagyunk – de a civilizált élet során széttöredezünk, maszkokat veszünk fel, szerepekbe merevedünk és identitásunkká válnak bizonyos cselekedetek. Görcsösen próbálunk megfelelni társadalmi elvárásoknak, amik gyakran totálisan szembemennek egymással. A férfiaknál is így van ez, de a nőknél még hatványozottabban: legyél szexi, de azért szűzies, legyél anyásan gondoskodó, de azért ne picsogó picsa, dolgozz, de azért neveld a gyereket meg vidd a háztartást. A sok elvárás közepette nehéz önmagunknak lenni – szinte már forradalmi tett. Nehéz megölelni saját magunkat és elfogadni úgy, ahogy van, a maga tökéletlen döntéseivel, kiszámíthatatlan jövőjével: elég jó vagy.
Ha adnak valamit az írásaim, kérlek, állíts be egy rendszeres adományt a Drogriporter számára – adj Te is, hogy továbbra is adhassak: https://drogriporter.hu/tamogass/
