„Gyakorta tragikus látvány, hogy milyen átlátszó módon rontja el valaki a maga és mások életét, mert a világért sem képes belátni, hogy őbelőle ered az egész tragédia, és hogy újra meg újra ő maga táplálja és tartja fenn azt,” í­rja Carl Gustav Jung pszichológus. „A tudata persze nem í­gy tesz, mert jajgat és kesereg a hűtlen világon, mely egyre inkább eltávolodik tőle. Holott egy tudattalan tényező az, ami a világot és önmagát eltakaró illúziók hálóját szövi. A fonadék pedig voltaképpen egy gubót alkot, s a szubjektum végül ennek a foglya lesz.” Valóban, hányan és hányféle módon gabalyodtunk már bele saját magunk által szőtt hálóba – miközben képtelenek voltunk belátni, hogy mi magunk szőttük a hálót. Milyen könnyű felismerni, amikor más teszi ugyanezt, milyen könnyű okoskodni, milyen könnyű kioktatni és fölényes tanácsokat adni. Aztán a következő pillanatban mi találjuk magunkat egy bonyolult illúzió-gubó kellős közepében, elég csak egy olyan trigger, ami felpiszkál bennünk egy régóta szunnyadó, de még mindig fájdalmasan lüktető tudattalan gócpontot. Hát nem látja, hogy tönkreteszi az életét? – jajdul fel sok hozzátartozó, rokon, barát, amikor azt látja, hogy valaki önpusztí­tó módon hergeli bele magát depresszióba, függőségbe. Olyan pofonegyszerűnek tűnhet pedig kí­vülről a megoldás: nézd másként a dolgokat. Nem kellene drogozni, és akkor nem szenvednél ennyit – mondjuk a függőnek. De hát miért nem nézed az élet pozití­v oldalát – tanácsoljuk a depressziósnak. Csak éppen ezek nem í­gy működnek. A felismeréshez, a megnyí­láshoz többre van szükség a racionális belátásnál. Amit Jung úgy nevezett, hogy az Árnyék – a lélek vakfoltja – azt mindig nagyon nehéz belátni. Ösztönösen arra törekszünk, hogy elfojtsuk, tagadjuk, ne vegyünk róla tudomást. Racionalizáljuk a saját tagadásunkat. Szégyelljük, ami ott lent van. Úgy érezzük, hogy valami idegenség, amit ki kell rekesztenünk. Pedig ott lent gyakran nagyon is emberi igények, szükségletek várják, hogy tudomást vegyünk róluk. Minél kevésbé veszünk róluk tudomást, annál nagyobb árnyékot vet ez a viselkedésünkre. „Tudjuk, hogy a legvadabb és legmegindí­tóbb drámákat nem a szí­nházban játszák, hanem a hétköznapi férfiak és nők szí­vében, akik semmit sem árulnak el a külvilágnak arról, milyen konfliktusok dühöngenek bennük, talán az idegösszeomlás kivételével,” í­rja Jung. Túl az arrogáns tagadáson és túl a terméketlen önostorzáson ott az egyre mélyülő önismeret és elfogadás. Ha adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, akkor kérlek, állí­ts be egy rendszeres adományt – neked pár száz forint havonta talán nem nagy érvágás, nekünk viszont a túlélést jelenti https://drogriporter.hu/tamogass/