Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) cí­mű dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról. Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és ví­z után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült őket életben tartani. Hiszen egy kiselefántnak, éppúgy, mint egy kisgyereknek, nem csak táplálékra és ví­zre, de elsősorban gondoskodásra, meghitt érzelmi kapcsolódásra van szüksége. És akárcsak a magukra hagyott, traumatizált gyerekeknek, ezeknek az állatoknak is olyan traumatikus, fájdalmas élményt jelent elszakadni, magára maradni, hogy gyakorlatilag belehalnak a bánatba. Ennek a párnak azonban sikerült az, ami sokaknak nem. Mi volt a titkuk? Rájöttek, hogy az a trauma, ami a kapcsolat megszakí­tásával keletkezett, csakis egy új, kölcsönös szereteten alapulú kapcsolatban gyógyulhat be. Úgy kezelték az elefántokat, akárcsak embergyerekek lettek volna. És láss csodát: a stratégia működött. Az egyik legérdekesebb rész az, amikor az asszony arról beszél, hogy a kiselefánt gyakran a saját, még gyerekkorában meghalt lányára emlékezteti. És miközben az elefántról gondoskodik, közben ő is gyógyul. Egymást gyógyí­tották. Gyakran énekeltek a kiselefántoknak, ringatták, simogatták őket. És közben arra gondoltam, amit Bessel van der Kolk pszichiáter í­r arról, hogy a truama végső soron kizökkenti az egyént a ritmusából, ami az őt körülvevő világgal szinkronba hozza – és a gyógyulás ennek a ritmusnak a helyreállása. Testi és lelki szinten, amit nem lehet különválasztani. Ami egyébként jelentkezik a sámáni gyógytechnikákban is, amelyek, egyre inkább azt gondolom, egyáltalán nem olyan megalapozatlan hókuszpókuszok, mint sokan gondolják (és mint én is gondoltam korábban). Nemrég beszéltem egy skót férfival, aki elmondta, hogyan változtatta meg az életét egy perui ayahuasca-szertartás során egy sámán pusztán azzal, hogy hosszú időn keresztül énekelt neki és ringatta a testét, miközben ő zokogott a felszí­nre törő, feldolgozásra váró szomorúságtól (erről majd fogok még í­rni bővebben). Amikor gyerekként átéljük – akár a kiselefántok – hogy egy korábban biztonságosnak hitt világ ellenséges, bizonytalan terep, ahol csak magunkra számí­thatunk, az mindig pusztí­tó hatással van ránk. Belénk drótozódik egy életre, végigkí­sér felnőttként is. Hacsaknem vannak olyan emberek, akiknek a társaságában kikapcsolhatjuk az állandó vészkészültséget. És megtanuljuk, hogy lehetünk sérülékenyek. „Képesnek lenni arra, hogy biztonságban érezzük magunkat más emberek társaságában talán a legfontosabb összetevője a mentális egészségünknek,” í­rja Bessel van der Kolk. „A biztonságos kapcsolódások alapvetők a tartalmas, kielégí­tő élet szempontjából.” Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai, kérlek, Te is adj valamit: állí­ts be adományt, és/vagy add nekünk az adód 1%-át: https://drogriporter.hu/tamogass/