Megnéztem a múltkor az Elefántsuttogók (Elephant Whisperers) című dokumentumfilmet, ami egy dél-indiai házaspár áldozatos munkáját mutatja be a szüleik által magukra hagyott, traumatizált kiselefántok rehabilitációjáról.
Az elefántok, az emberhez hasonlóan, kifinomultan szociális lények. Azonban az aszályos időkben az elefántcsordák sokat vándorolnak, kóborolnak étel és víz után kutatva. Eközben előfordul, hogy az elcsigázott kiselefántok eltévednek, lemaradnak és elvesznek. Sokáig ezekre az elefántbébikre biztos halál várt: hiába találták meg őket a vadőrök, fogságban nem sikerült őket életben tartani.
Hiszen egy kiselefántnak, éppúgy, mint egy kisgyereknek, nem csak táplálékra és vízre, de elsősorban gondoskodásra, meghitt érzelmi kapcsolódásra van szüksége. És akárcsak a magukra hagyott, traumatizált gyerekeknek, ezeknek az állatoknak is olyan traumatikus, fájdalmas élményt jelent elszakadni, magára maradni, hogy gyakorlatilag belehalnak a bánatba.
Ennek a párnak azonban sikerült az, ami sokaknak nem. Mi volt a titkuk? Rájöttek, hogy az a trauma, ami a kapcsolat megszakításával keletkezett, csakis egy új, kölcsönös szereteten alapulú kapcsolatban gyógyulhat be. Úgy kezelték az elefántokat, akárcsak embergyerekek lettek volna. És láss csodát: a stratégia működött.
Az egyik legérdekesebb rész az, amikor az asszony arról beszél, hogy a kiselefánt gyakran a saját, még gyerekkorában meghalt lányára emlékezteti. És miközben az elefántról gondoskodik, közben ő is gyógyul. Egymást gyógyították.
Gyakran énekeltek a kiselefántoknak, ringatták, simogatták őket. És közben arra gondoltam, amit Bessel van der Kolk pszichiáter ír arról, hogy a truama végső soron kizökkenti az egyént a ritmusából, ami az őt körülvevő világgal szinkronba hozza – és a gyógyulás ennek a ritmusnak a helyreállása. Testi és lelki szinten, amit nem lehet különválasztani.
Ami egyébként jelentkezik a sámáni gyógytechnikákban is, amelyek, egyre inkább azt gondolom, egyáltalán nem olyan megalapozatlan hókuszpókuszok, mint sokan gondolják (és mint én is gondoltam korábban). Nemrég beszéltem egy skót férfival, aki elmondta, hogyan változtatta meg az életét egy perui ayahuasca-szertartás során egy sámán pusztán azzal, hogy hosszú időn keresztül énekelt neki és ringatta a testét, miközben ő zokogott a felszínre törő, feldolgozásra váró szomorúságtól (erről majd fogok még írni bővebben).
Amikor gyerekként átéljük – akár a kiselefántok – hogy egy korábban biztonságosnak hitt világ ellenséges, bizonytalan terep, ahol csak magunkra számíthatunk, az mindig pusztító hatással van ránk. Belénk drótozódik egy életre, végigkísér felnőttként is. Hacsaknem vannak olyan emberek, akiknek a társaságában kikapcsolhatjuk az állandó vészkészültséget. És megtanuljuk, hogy lehetünk sérülékenyek.
„Képesnek lenni arra, hogy biztonságban érezzük magunkat más emberek társaságában talán a legfontosabb összetevője a mentális egészségünknek,” írja Bessel van der Kolk. „A biztonságos kapcsolódások alapvetők a tartalmas, kielégítő élet szempontjából.”
Amennyiben adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai, kérlek, Te is adj valamit: állíts be adományt, és/vagy add nekünk az adód 1%-át: https://drogriporter.hu/tamogass/
